A betegséget kiváltó okok

1.) Környezeti tényezők

Az alom bármely okból kialakult nagy nedvességtartalma megnöveli a talppárna betegség jelentkezésének arányát az állomány egyedei között. Az elváltozások súlyossága attól függ, hogy az alom milyen mértékben nedvesedett el, hogy milyen mértékben vált lemezessé vagy pépessé, milyen mértékben képes még a ráhullott ürülék semlegesítésére, illetve, hogy milyen hosszú ideig tartózkodnak az egyedek a nedves, elromlott almon.

A tartástechnológiai normákat meghaladó telepítési sűrűség következtében az alom idő előtti elhasználódása elősegíti a betegség kialakulását, de szerepet kap a talppárna betegség kialakulásában az alom anyaga is. A jó nedvszívó képességű és megfelelő vastagon terített puhafa fogácson tartott állományoknál a betegség kisebb mértékben és kevésbé súlyos formában jelenik meg, mint a kevésbé nedvszívó és esetleg nem is szecskázott szalma almon.

Az istállóban elhelyezett itatók nem megfelelő műszaki állapota miatt nagyobb mennyiségű víz juthat az alomra, de az istálló légterének hibás, szakszerűtlen klimatizálásából eredően a helyiség légterében kialakuló magas relatív páratartalom következtében is olyan mértékben nedvesedhet el az alom, hogy ennek következtében súlyos formában jelentkezhet a talppárna betegség. Amennyiben az állomány gondozása során az alom karbantartását-kezelését elhanyagolják, a letapadt, kemény alomfelület hajlamosít a betegség kialakulására (1. kép).

A madarak testsúlya hajlamosító tényező az elváltozások kialakulásában, így, azonos körülmények között a nagytestű húshibrid kakasoknál, pulykabakoknál gyakoribb és súlyosabb az elváltozás, mint a tyúkoknál, illetve pulykatojóknál. A pulykáknál azonban ebből a szempontból alig lehet a két ivar között különbséget tenni. Azt azonban meg lehet állapítani, hogy a pulykák érzékenyebbek a talppárna betegség kialakulására, mint a tyúkfaj egyedei.

2.) A takarmány összetétele

A takarmány magas szójaliszttartalma és a talppárna betegség kialakulása között összefüggés van. A szójaliszt emészthetetlen szénhidrát részecskéit felelősnek lehet tartani főképp a pulykák talppárna betegségéért, az ilyen takarmányoknak az alom minőségét negatívan befolyásoló hatása miatt. Az emészthetetlen szénhidrátrészecskék miatt ragacsos ürülék hozzátapad a talp bőréhez, amelynél gyulladásos folyamatokat indít meg. Azoknál az állományoknál azonban, amelyeknek a takarmánya húslisztet, hallisztet vagy esetleg borsólisztet – mint fehérjeforrást – tartalmaz, a talppárna elváltozások mértéke alacsonyabb. Az állomány bármely okból magas ivóvízfogyasztása, ami az ürülék felhígulását váltja ki és az alom elnedvesedéséhez vezet, növeli a talppárna betegség kialakulásának gyakoriságát. Ezért a magas kálium- és konyhasótartalmú takarmány etetését kerülni kell.

3.) A takarmány beltartalma

A biotin, a pantotensav, a niacin, a cink és a metionin, valamint a telítetlen zsírsavak hiánya szerepet játszik a talppárna betegség kialakulásában. Egyes takarmány összetevők, mint a búza vagy az árpa, befolyásolják a felsorolt anyagok felszívódását, és csökkentik hasznosulásukat.

A betegség kialakulása, tünetei

A talppárna betegség súlyos rendellenesség, amelyet a talp bőrének duzzanata, hámvesztése, gyulladásos folyamatok kialakulása, a talppárna kisebesedése, kifekélyesedése jellemez. A fekélyek gyakran beterjednek a mélyebb szöveti rétegekbe is, ráterjedhetnek a mélyebben húzódó inakra, pólyákra. A környezet felől fertőződvén szepszist, sántaságot okoznak, és gyakran olyan állapotot, amely megakadályozza az állat mozgását. Sok érintett egyed nem képes felvenni a takarmányt és az ivóvizet, és a teljes lesoványodás állapotában, sokszor a vérfertőzés következtében elpusztul.

A betegség kialakulásában öt fokozatot lehet megkülönböztetni.

a) Enyhe és körülírt elváltozások láthatók, amelyek a bőr hámrétegének megvastagodásában vagy sekély fekélyben nyilvánulnak meg. Ezek az elváltozások pörkösödés után spontán gyógyulnak.

b) Kiterjedt elváltozások mutatkoznak, amelyekhez baktériumok (többnyire Staphylococcus aureus) társulnak, aminek következtében szöveti beolvadások és hegszövet alakul ki.

c) Súlyos, generalizált fertőzés jellemzi a következő stádiumot, amelynek során az elváltozások a mélyebb szöveti rétegekbe is beterjednek

d) A folyamat krónikussá válik, és a 3. stádiumot majdnem minden esetben ez a fázis követi. A kórokozók a kialakuló hegszövetben eltokolódnak, és több, kisebb-nagyobb, gennyel telt üreg alakul ki.

e) Ebben a stádiumban a gennyes-gyulladásos folyamat az ízületekre, gyakran a csánkízületre, a csontokra és az inakra terjed.

A fekélyek üregét gyakran trágya tölti ki, amelynek eltávolítása után lehet csak az elváltozás súlyosságát megítélni. Az elnedvesedett, elhasznált almon tartott baromfiállományban a talppárna betegség első jelei már néhány hetes korban kezdenek kialakulni. Az első figyelmeztető jel az ujjak végén kialakuló, a körmökre szorosan tapadó, beszáradt ürülék-golyócskák jelentkezése. Ez többnyire a nem megfelelően kezelt etetők körül felgyülemlett ürülékből származik, amely a nedves almon ragacsossá válik, és az ujjak végére rakódik. Az ilyen körülmények között tartott baromfi talpa is érintkezik a nedves alommal, és a talppárna betegség kifejlődése megkezdődik.

Az istálló nem megfelelő klimatizálása miatt természetesen idősebb növendék-, tojástermelő vagy hízóállományoknál is megindul a folyamat.

A nedves alom felpuhítja a talppárna többrétegű, elszarusodó hámszövetét, mivel a hámpapillák a vízfelvétel miatt megduzzadnak, ellapulnak, és mintegy felrostozódnak. Az ilyenformán szöveti szerkezetében meggyengült hámréteg viszonylag kis mechanikai hatásokra is felreped, és az irha is sérül. Az elnedvesedett alom nem képes beszárítani a baromfi ürülékét, amely nemcsak bélsarat, hanem a baromfi vizeletét is tartalmazza. A nedves környezetben az alom felületének kémhatása lúgossá válik. Ez a közeg kedvez a baktériumok szaporodásának és a talppárna sérülései elfertőződnek, kialakulnak a betegségnek az előzőekben már említett egyre súlyosabb elváltozásokkal járó fokozatai (2. kép). A takarmány nem megfelelő biotinszintje következtében kialakuló talppárna betegség kórfejlődése csak kismértékben tér el a környezeti tényezők kiváltotta elváltozásoktól.

A talp elszarusodó hámjának papillái megnyúlnak, és másodlagos papillákat képeznek. A basalis hámsejtek rétege megvastagszik, de sejtjei kevesebb keratin filamentumot tartalmaznak. A sejtek közötti kapcsolat meggyengülése következtében megszűnik a bőrnek a baktériumok behatolása ellen védő szerepe (3. kép). A biotinhiányos takarmányozás esetén az erősebb mechanikai hatásoknak kitett bőrfelületeken keresztül a környezetből a kórokozók bejuthatnak a szövetek közé, és fokozatosan kialakul a talppárna betegségnek mind az öt fokozata.

A talppárna betegség következményei

A broilerállományok nevelési ideje viszonylag rövid, és testsúlyuk sem akkora, hogy a talppárna betegség súlyosabb formában kialakuljon. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a nem megfelelő környezeti körülmények között tartott broilereknél nem alakulhatnak ki olyan súlyos talppárna-elváltozások, amelyek miatt az egyébként értékesíthető csirkelábat a vágóhídon el kell kobozni. A csirkéknél a talppárna betegség következtében csak ritkán alakul ki olyan mértékű általános betegség, ami a súlygyarapodás jelentős csökkenését vagy általános betegséget, nagyobb elhullást okozna.

A hízópulykák esetében a lábvéget nem értékesítik, így a kialakult talppárna betegség más megítélés alá esik. A hízópulyka nevelése 18-22 hetes koráig tart, és az állatok testsúlya a nevelés végén 12-22 kg között van, a fajta és a nevelési idő függvényében. A nagy testsúly és a viszonylag hosszú nevelési idő következtében a sokszor már az előnevelőben megindult kóros folyamat a hízlalás periódusa alatt – amenynyiben a környezeti feltételek nem megfelelőek – súlyos talpfekélyek kialakulásába torkollik. Ennek következtében az érintett egyedek között a lábvég fájdalmas elváltozása miatt sántaság, rogyadozó járás alakul ki. Az ilyen egyedeket egészséges társaik kiszorítják az etetők és itatók környékéről. Az elégséges mennyiségű takarmány és ivóvíz hiányában ezek az egyedek napról napra gyengébbekké válnak, majd annyira lesoványodnak, hogy leesnek a lábukról és elfekszenek (4. kép). A talp elváltozásainak fokozatos súlyosbodása következtében a kórokozók által kiváltott gyulladásos folyamat ráterjed az inakra, ízületekre és esetenként a csontokra is, sőt, a kórokozók betörvén a keringésbe, vérfertőzést is okoznak, és az állat elpusztul (5. kép).

Ennek a folyamatnak a következtében jelentősen megnövekszik az elhullás, romlik az állomány súlygyarapodása, növekszik a fajlagos takarmány felhasználása és – a szeptikus folyamat miatt – a vágóhídi kobzások mértéke is. A talppárna betegség mind a pecsenyecsirke-, mind a hízópulyka-állományokban jelentős gazdasági károkat okoz (6. kép).

A tenyészállományoknál elsősorban a nagyobb testsúlyú kakasok között alakul ki a talppárna betegség. A fájdalmas folyamat miatt az érintett kakasok nem tudják a kopulációt eredményesen végrehajtani, illetve – akár a fájdalom, akár gyenge testi kondíciójuk, esetleg a szeptikus folyamat miatt – egyáltalán nem kopulálnak, és így az állomány termékenysége nagymértékben romlik, mert az optimális ivararány csak névlegesen áll fenn.

A pulykák szaporítása mesterséges termékenyítés útján történik, de a tenyészbakok talppárna betegsége ennek ellenére is súlyos beszámítás alá esik, mert a szeptikus folyamat rontja a sperma termékenyítő képességét és minőségét – elsősorban az ejakulátum volumenének, az ondósejt-koncentrációnak, az élő sejtek arányának és mozgásintenzitásának csökkenése, a morfológiailag elváltozott ondósejtek megnövekedett aránya miatt.

A betegség megelőzése

Amint az a betegség oktanából is kitűnik, a talppárna betegség megelőzésében szinte kizárólag tartástechnológiai megoldások játszanak szerepet.

Ezek között az első helyen áll az istálló légterének szakszerű klimatizálása.

A baromfitartás során olyan istálló-mikroklímát kell kialakítani, amely biztosítja az istálló légterében a hőmérséklet és a relatív páratartalom egyensúlyát. Természetes, hogy az istálló hőmérsékletének egyeznie kell a tartástechnológiai utasításokban az adott baromfifaj korának megfelelő optimális termelési hőmérséklettel, és a légtér relatív páratartalmát ennek függvényében kell biztosítani. Az istálló légterében lévő, az animális párából vagy a külvilágból, esetleg az alomra jutott itatóvízből származó légnedvesség csak akkor marad meg pára formájában, ha a légtér hőmérséklete nem süllyed a harmatpont alá. A pára az istállóból eltávolítható, és ha a szellőzés megfelelő, akkor az alom elnedvesedése csak kisebb mértékű. Ha azonban a légtér hőmérséklete a harmatpont alá csökken, a pára víz formájában kicsapódik, és az alom elnedvesedik. Az így keletkezett nedvességet már csak korlátozottan lehet az istállóból eltávolítani.

Az istálló szellőztetésének egyik fő funkciója a pára eltávolítása a légtérből, éppen azért, hogy az alom elnedvesedését megelőzzük. Ennek érdekében az istálló szellőzését és fűtését a tartástechnológiai előírásokban megadott értékre szükséges beállítani, vagyis folyamatosan gondoskodni kell a pára eltávolításáról, hogy az alom el ne nedvesedjék. Másfelől olyan szellőzési rendszert kell kialakítani, amely a beáramló levegő sebessége és áramlásának irányíthatósága segítségével az alom szárítását is lehetővé teszi.

Az alom anyagának helyes megválasztása is meghatározó a talppárna betegség megelőzésében. A puhafa forgácsot a baromfi a mozgásával bizonyos mértékig képes forgatni, és ez is az egyik oka, hogy az ilyen alom kevésbé hajlamos a lemezesedésre, illetve ezt a gondozók – mechanikusan – is könynyebben forgatják. A puhafa forgács alom felülete kevésbé hajlamos arra, hogy a ráhullott ürüléktől síkossá, lágygyá váljon, ez ugyanis az ürülék víztartalmát magába szívja, és ennek köszönhetően a felülete csak szélsőséges hiányosságok esetén itatódik át trágyával. Ezen kívül a forgács kicsi és finom elemekből áll, amelyek kevésbé sértik az állatok talpbőrét. A baromfiistállók almozására különböző indokokkal alkalmazott szalma viszont alig szívja magába a nedvességet, könnyen lemezesedik, nem vagy alig kezelhető, és durva szálainál fogva sérti a baromfi talpának bőrét. Az esetek többségében hosszú szálúan hagyott szalmát az állatok tömörre tapossák, így annak kezelése nehéz, sokszor lehetetlen. Könnyebb a helyzet, ha a szalmát apróra szecskázva terítik szét az istálló felületén.

A tartástechnológiai utasítások az alom vastagságát is előírják. A megfelelő vastagon, 10-15 cm-es rétegben, egyenletesen terített alom jó hőszigetelést ad, és emellett megfelelően rugalmas és puha. Ennél fogva könnyeddé teszi az állatok járását. A modern hibridek nagy testsúlya viszonylag nagy nyomást gyakorol a kis talpfelületre, ezért a rugalmasságát elveszített, kemény almon a lábvégeken könnyen keletkeznek kisebb horzsolások, amelyekből a talppárna betegség kialakulhat.

Az istállók szakszerű klimatizálása esetén is szükség van az alom rendszeres mechanikus kezelésére. Az alom letapadását forgatással meg lehet előzni, sőt a kemény felület apróra törhető vagy porítható. Az alom forgatását kézi erővel, de pl. célszerűen átalakított rotációs kapával is kis fáradsággal és hatékonyan el lehet végezni (7. kép).

Javítja az elromlott alom állapotát, ha a felületi lemezes réteget eltávolítják, sőt, végső esetben a teljes alom eltávolítása és az újraalmozás is megoldást jelenthet. Nem jelent viszont megoldást az ún. ráalmozás, mert a nagytömegű nedves alom a vékony rétegű friss almot igen rövid idő alatt elnedvesíti.

Az alom elnedvesedésének megelőzésére jó hatású a zeolit 50 g/négyzetméter mennyiségben történő rendszeres kiszórása, a zeolit ugyanis jó víz- és gázmegkötő képességgel rendelkezik. Fontos azonban megjegyezni, hogy a már súlyosan elromlott almot nem lehet rendbe hozni zeolittal.

Nagy figyelmet kell fordítani arra, hogy az istállót üzembiztosan működő itatókkal lássák el, aminek biztonságos működését a gondozó rendszeresen és gyakran kell hogy ellenőrizze. A hibás itatót azonnal ki kell iktatni a sorból, a hibáját mielőbb ki kell javítani, és az elnedvesedett almot el kell távolítani az istállóból.

A talppárna betegség megelőzése érdekében a baromfi takarmányának megfelelő mennyiségben kell tartalmaznia biotint, pantoténsavat, niacint, kéntartalmú aminosavakat, telítetlen zsírsavakat és cinket.

A modern hibridek teljesítőképessége gyorsan változik, és a takarmányok felsorolt vitamin-, nyomelem- és aminosav-tartalma gyakran nem tud lépést tartani a hibrid igényeivel, illetve főképp nem a fenti anyagok a talppárna betegség megelőzéséhez vagy kialakulása esélyei csökkenéséhez szükséges mennyiségeivel. Kimutatták például, hogy a pulykák talppárna betegségének előfordulási aránya lényegesen csökkenthető, ha takarmányukat 300 mg/kg plusz biotinnal dúsítják, az alaptakarmányok ugyanis ennél lényegesen kevesebbet tartalmaznak ebből a vitaminból. Kijelenthető, hogy a talppárna betegség jelentkezése esetén szükséges és érdemes megvizsgálni a takarmány öszszetételét, és azoknak az anyagoknak az arányát, amelyek a betegséggel összefüggésbe hozhatók, meg kell emelni a takarmányban.

Nagy gondot kell fordítani arra, hogy a takarmány konyhasótartalma olyan szintű legyen, hogy az ne kényszerítse nagymértékű ivóvízfogyasztásra az állományt.

Az élelmiszerbiztonság követelményeinek érvényesítése miatt a takarmányok állati eredetű fehérjét nem tartalmazhatnak. A fehérjeellátást ezért kizárólag a szójára kell alapozni, ami megnöveli a ragacsos ürülék megjelenésének és – ebből következően – a talppárna betegség kialakulásának gyakoriságát. Fontos tehát, hogy szójalisztet csak olyan mértékben keverjenek a takarmányba, amely az ürülék állagát nem befolyásolja hátrányosan.

A talppárna betegség kialakulása több okra vezethető vissza, így megelőzésében is több tényező játszik szerepet, amelyek mindegyikére figyelemmel kell lenni a baromfinevelés veszteségeinek csökkentése érdekében.