Sárhegyi Csaba

 

A szabadság útja

(Móra Kiadó, 1996)

Bevezetés

Már a nyolcvanas évek második felében kezdett foglalkoztatni a könyvem címében megfogalmazott cél. Akkor azonban túl fiatal voltam még ahhoz, hogy összefüggéseikben lássam meg a különböző élethelyzeteket és a kérdésre önmagamnak is legalább körvonalaiban választ tudjak adni. Érdekes módon, már akkor megsejtettem, hogy valami nincs teljesen rendjén az egészséges emberekben rólunk, mozgássérültekről kialakított szemlélettel és fordítva sem.

Azután mintegy öt esztendő elteltével, mialatt újabb és újabb tapasztalatokkal lettem gazdagabb, a kilencvenes évek elején kezdtem jobban foglalkozni azzal a gondolattal, hogy egyszer le kellene írnom, mit is jelent(ett) igazából tolókocsiban élni, mennyire más ez az élet (vagy mennyire nem), ugyanakkor az a bizonyos másságom mennyire valóságos és mennyire látszólagos. Úgy gondolom és hiszem, hogy ez a gyakran hangoztatott másság - már amikor általában is szó van a különböző fogyatékosságokról - két fő alkotóelemből áll:

1. Tényekből, amelyek vagy veleszületettek, vagy baleset következményei; baleseten nemcsak a külső sérüléseket értem, hanem olyan megbetegedéseket is, mint az agyvérzés vagy izomsorvadás.

2. Azokból a következtetésekből, ítéletekből, amelyeket az egészséges társadalom a sérült embertársairól hiányos vagy téves ismeretek birtokában von le.

Könyvemet két részre osztottam. Az első részben eddigi életem fontosabb mérföldköveinél időzve, egyfajta önéletrajzot kívánok közreadni, amelyre annak saját tanulságain kívül azért is szükség van, hogy a könyv második részében megfogalmazottak személyes hátterére is rávilágíthassak, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy szubjektivitásomat nem vetkőzhetem le teljesen.

Ennek ellenére minden igyekezetemmel azon voltam, hogy a második részben szereplő tematikai feldolgozást a tőlem telhető tárgyilagossággal tudjam Tisztelt Olvasóim elé tárni.

Könyvem célja, hogy elősegítse az egészséges és sérült emberek egymás felé való közeledését és mindennapi érintkezését.

Szól Hozzátok, egészséges emberekhez, hogy félre tudjátok tenni esetleg meglévő előítéleteiteket, félelmeiteket, gátlásaitokat.

És ugyanakkor sorstársaimat is szeretném ösztönözni: ki-ki a maga módján, lehetőségei, eszközei és képességei mértékében tegyen meg mindent annak érdekében, hogy az egészséges embereket hozzásegítsük a velünk kapcsolatos véleményeik, ítéleteik korrigálásában. Meggyőződésem szerint a sorstársaim is hathatósan közreműködhetnek ebben.

Tudom, hogy mai társadalmunkban rengeteg a megoldatlan probléma, sok a megválaszolatlanul maradt és hagyott kérdés. Ezek között szerepel a mozgásában korlátozott egyén helyzete is. Mivel esetem lényege, hogy az élet alapvető funkcióinak ellátásában másokra vagyok utalva, és ennek ellenére (Istennek hála érte!) sikerült számos nehézségen felülkerekednem, ezért merek reménykedni abban, hogy tapasztalataim közreadása másoknak is segíthet, és így, közös erőfeszítéssel hozzájárulhat majd ahhoz, hogy integrálódjunk az egészséges emberek társadalmába.

Az egészségesek és a mozgáskorlátozottak között meglévő szakadékot nem itt-ott áthidalgatni kell, hanem magát a szakadékot feltölteni, betemetni, simára egyengetni, hogy szabadon, mindkét irányban könnyű és fesztelen legyen az egymás közti érintkezés.

Ezzel a kívánsággal bocsátom mondanivalómat Elétek, remélve, hogy nemsokára eljön az idő, amikor ezen könyvben megfogalmazottak már nem lesznek többé megválaszolatlan kérdések és megoldatlan problémák.

ELSŐ RÉSZ

Születésem története

Emlékezetes dátum maradt számomra 1968. december 29., mert azon a napon dőlt el, hogy más leszek, mint a többiek. De ezt akkor még senki sem tudta, nem is gondolta, hiszen volt két egészséges bátyám, tíz-, illetve hatéves. Ám én csak hat és fél hónapot tartózkodhattam az anyaméhben. Anya nehéz, komplikációktól sem mentes szülése és "türelmetlenségem" valószínűleg szerepet játszottak abban, hogy rövidesen szomorú meglepetésben részesítsem közvetlen környezetemet.

Azt nem lehet ma sem eldönteni, hogy ebben közrejátszott-e egy esetleges orvosi mulasztás. De ha úgy volna is, és ezt bizonyosan tudnám, ettől a tudattól boldogabb nem lennék... Ami megtörtént, megtörtént, és segíteni akkor ezen még nem lehet; az inkubátorban fekvő csecsemőről bajos lett volna kijelenteni, hogy nem lesz teljesen egészséges, hiszen két makkegészséges bátyám után velem kapcsolatban is csak a legjobbakat remélték.

Valami nincs rendjén...

Amikor hazahoztak a kórházból, nagy öröm volt a harmadik testvérke megérkezése. Az örömre okot szolgáltatott az is, hogy alakomat, külső formámat tekintve rendesen fejlődtem. Normális, egészséges csecsemő benyomását keltettem tehát, s mint általában az újszülötteknél lenni szokott, a család szemefénye voltam. Megvalósult a sokszor ma is kívánatosnak, mondott, tekintett családmodell: szülők és mi hárman testvérek.

Mintegy féléves koromban anya nyugtalankodni kezdett. Elvittek a helyi gyermekorvoshoz, aki azt mondta:

- Ugyan, asszonyom, mit vár ön egy koraszülöttől?! Majd rendbe jön minden...

Eltelt pár hónap, szüleim pedig aggódva vették tudomásul, hogy még mindig nem vagyok képes felülni... Újra orvoshoz vittek; ő aztán beutalt a pécsi idegklinikára, ahol megszületett a lesújtó diagnózis: szellemileg ép vagyok, de valószínűleg nem fogok tudni járni. Megsérült ugyanis az agy azon területe, amely az összehangolt mozgások, cselekvéssorozatok végrehajtásáért felelős. Az agy sérült és emiatt félni lehetett, hogy beszédzavar, bénulás és más gondok is jelentkezni fognak.

De jó, hogy az orvosok szellemi képességeimet illetően nem tévedtek! Ma, amikor én is tudok egyet s mást az ember agyfunkcióiról, hálát adok a Teremtőnek, hogy meghagyta nekem az egyik legfontosabbat: a gondolkodás képességét.

Óriási kegyelem Tőle az is, hogy a beszédközpontom, a hangképzésem ép; nyugodt, megszokott körülmények között ugyanúgy vagyok képes beszélni, mint bárki más. (Ha nagyobb kihívásnak kell megfelelnem (például tömeg előtt kell megnyilatkoznom), akkor a lámpaláz gátlást idézhet elő.

Kilenc hónapos voltam, amikor a pécsi idegklinikán megállapították a betegségemet, s onnan átirányítottak a budapesti Villányi útra, a neves Pető Intézetbe.

Emlékszem, szüleim egyszer elvittek Kaposvárra is, ahol egy jó hírnévnek örvendő doktor (Hegyi tanár úrnak nevezték, úgy tudom, még ma is dolgozik) megvizsgált. Azt mondta, mire nagy leszek, megtanulgatok járni... Azért is emlékszem erre az idősödő doktor úrra, mert az a szép, kanyargós, kétoldalt fákkal szegett hegyi út (vélhetően innen ered az elnevezése a doktor úrnak) kitörölhetetlenül bennem maradt annak az ütésnek ereje nyomán, amelyet a tanár úr, térdreflexeimet vizsgálandó, kalapácsával a lábamra mért. Emlékezetem szerint akkorát rúgtam, akkor először és utoljára, hogy még a doktor úr is majdnem kibillent egyensúlyából...

Emlékek a Villányi úti intézetből

Ebből az időszakból kicsit többre vissza tudok emlékezni. Pedig igen kicsi voltam, amikor a szüleim elkezdtek engem Budapestre vinni terápiára. Amikor első alkalommal megérkeztem, rettenetesen zavart a mindenféle hangon visítozó kis sorstársaim jelenléte. Nem egészen értettem, mi folyik körülöttem. Bevittek egy külön szobába, ahol fehér köpenyes nevelők mustrálgattak; szüleimmel papírokat vetettek elő, írattak alá. Aztán bevittek egy másik terembe, lefektettek egy kemény faágyra, amit ottani szaknyelven "priccs"-nek neveztek. Kezeimet, lábaimat ráfeszítették. Nagyon fájt. Szüleim odajöttek, váltottak néhány szót a fehér köpenyesekkel, aztán rám mosolyogtak és elmentek...

Fél óra múlhatott talán el, amikor szüleimet hívtam... Hirtelen megéreztem, hogy már nincsenek ott, hogy egyedül vagyok. Jöttek a fehér köpenyesek, erőltetett mosollyal igyekeztek meggyőzni, hogy nincs semmi baj, szüleim nemsokára jönnek. De ettől nem lettem jobban, zokogtam, ordítottam apa és anya után, míg aztán legyűrt a fáradtság, és kimerülten mély álomba zuhantam.

Később történt, hogy egy este tornagyakorlatoktól testileg-lelkileg kimerülve, kábultan aludtam el néhány társammal a szobámban. Egyszer csak félálomban azt éreztem, hogy az egyik kisujjam valami lucskos, nyálkás anyagban fürdik, s közben aprócska szúrások érik. Hangosan sírni kezdtem, erre aztán bejöttek a nevelők. Mint kiderült, a mellettem alvó gyerek álmában az én kisujjamat szopta a sajátja helyett. Nem tudtam értékelni a dolog humorát, dühösen követeltem, hogy Bulejkát (honnan ragadt rá ez a név, ma sem tudom) azonnal büntessék meg, mert ha nem ébredek fel, le is rághatta volna az ujjamat.

Az incidens után áthelyeztek egy másik szobába, ahol egyedül voltam. Egy éjszaka szörnyű vihar kerekedett, csak úgy cikáztak a villámok, és dörgött az ég. Megbénultam a félelemtől, összerándultam minden egyes villámlásra, szinte megsemmisültem. Ez az élmény maradandó nyomot hagyott bennem; viharos időben ma is felerősödnek a betegségemből eredő kényszermozgásaim.

Sohasem szerettem az intézetet, gyermeki ésszel nem fogtam fel, mire való az a sok szenvedés, a kemény, néha durvának tűnő tornagyakorlatok. Nem bírtam a rengeteg parancsolgatást, hogy faszékekbe kapaszkodva kellett járni tanulni. A kemény fapriccseken való fekvésnek köszönhetően folyt a genny a gerincemből. Iszonyú volt hólyagos, gennyes háttal lefeküdni, vagy a kemény támlájú székre ülni. Mai szemmel már nehéz volna megmondani, hogy az ott dolgozó nevelők túlzásba vitték-e a terapikus eszközök alkalmazását.

Az otthon, a szülők hiánya miatt lelkibeteggé váltam, belázasodtam; negyvenegy fokos lázamat semmiféle eszközzel nem tudták huzamos időre lehúzni. Minden lázcsillapító szer hatástalan maradt, akárcsak a vizes borogatás.

Végül is úgy határoztak, próbaképpen rövid időre hazaengednek. Amikor megtudtam, hogy jönnek értem a szüleim, máris egy kicsit jobban lettem, s mikor valóban megjelentek az ajtóban állva, majd' szétrobbantam az örömtől. Mire hazaérkeztünk Dombóvárra, szinte teljesen meggyógyultam: beesett, sápadt arcom kivirult, visszatért belém az életkedv. Alig néhány óra leforgása alatt teljesen meggyógyultam.

Miután így rendbe jöttem, s egy hetet otthoni körülmények között tölthettem, szüleim újra visszavittek a Villányi útra. Ott ismét jött a fojtó, megmagyarázhatatlan érzés, rövidesen megjelent az égető láz is, amellyel most sem tudtak megbirkózni. Újra hazahoztak - meggyógyultam. Visszavittek - megbetegedtem. Miután szüleim belátták, hogy nem bírok megmaradni, kikértek az intézetből azzal a szándékkal, hogy az ottani terapikus módszereket otthon családi vállalkozásban próbálják folytatni. Ezzel akkor még nem sejtett irányba fordult az életem.

Újra otthon

Vagy három és fél esztendős koromban kerültem haza a vágyva vágyott családi körbe. Állapotom nem sokat javult, ami végső soron azzal magyarázható, hogy az intézetben nyűgös, beteges voltom miatt nem nagyon tudtak velem érdemben foglalkozni. Annyit elértek, hogy valamennyire tudtam járni, de csak úgy, ha kézen fogva vezettek. Elkeserítő látvány lehettem, mert például a fejemet sokáig nem tudtam egyenesen tartani, s ha felszólítottak, hogy "Fel a fejjel!", amit a szó szoros, fizikai értelmében kellett magamra vonatkoztatnom, mindössze egy-két percig tudtam tartani a fejemet. Istennek hála, néhány évvel később már megerősödtek annyira a nyaki izmaim, hogy egyre hosszabb ideig voltam képes fejemet megtartani, végül is ez a gond teljesen megszűnt.

Ámbár jártam, ha kézen fogva vezettek, de csak botladozó, rogyadozó lépésekkel. Azonkívül nem tudtam magamat ellátni. Akkoriban még nem igazán értettem meg, hogy ez a helyzet és állapot: KISZOLGÁLTATOTTSÁG. Esetemben ennek a szónak kétféle jelentése volt, és ezek szorosan összefüggtek: kiszolgáltatottnak lenni azért, mert mások segítségére voltam utalva a létfenntartásomhoz szükséges dolgokban, és kiszolgáltatottnak lenni azért, mert kényeztettek, mindent megcsináltak helyettem, tehát kiszolgáltak az említett dolgokban.

Bár magatehetetlen voltam, mégis kis híján sikerült felgyújtanom az akkor még teljesen új családi házunkat és egyben akaratlanul öngyilkosságot elkövetnem. Egy alkalommal magamra hagytak a konyhában a díványon. Ma sem tudom, hogyan, kezem ügyébe akadt egy kis doboz, amelyről mindössze annyit tudtam, hogy piros, zöld vagy kék fejű pálcikák vannak benne, és azokkal színesen, melegen vibráló jelenséget lehet elővarázsolni. Akkor próbáltam ki életemben először s utoljára Prométheusz mester szerzeményét: mindenfajta nehézség nélkül gyújtottam meg egy gyufaszálat, és a meglepetéstől azonnal ki is ejtettem kezecskéimből a fejem mellé, a dívány matracára. Elszörnyedve vettem észre, hogy a matrac egyre szélesedő körben feketedik, szenesedik. Isten tudja, hogyan, hirtelen egy hatalmas lélegzetet vettem, és mint egy orkánt, úgy eresztettem ki. A láng kitartott, de a harmadik próbálkozásra megnyertem a csatát! Emlékszem, úsztam utána a verejtékemben, lihegtem a félelemtől meg az erőlködéstől. Később vettem észre, hogy egy kicsit kiégett az öreg matrac, de ma már nem emlékszem, hogy ezt utólag észrevették volna. Gyufához azonban nem mertem nyúlni többé.

Időközben aztán gyakorolni kezdtük a Villányi úti intézetben látottakat az ott kapott szakszerű utasítások szerint. Rengeteget nyűgösködtem, nem szerettem csinálni, utáltam a tornagyakorlatokat és szenvedtem tőlük. Ugyanakkor a sétáltatás kedvemre való volt; eleinte csak bent a lakásban bírtam megtenni tíz-húsz métert, később a járdán lépegetve már a házunkat is megkerültük. A sétáltatást mindig anya végezte; különben is ő vállalta a dolgok oroszlánrészét. Apa dolgozott, mert élni is kellett valamiből. Anya ugyanis a miattam előállott helyzetben csak megszakításokkal vállalhatott munkát, többnyire úgynevezett bedolgozásokat. Így volt a lakásunk az évek folyamán kesztyűgyár, amelyet cumicsomagoló gyár követett, ebből később aztán golyóstoll-összerakó műhely fejlődött ki, s mindezeknek végére a nem túl hosszú ideig működő csavarcsomagoló "kisüzem" tett pontot.

Mint említettem, anyának sok mindent kellett megtanulnia velem összefüggésben, kialakítania az életteret és életrendet, amelyet a családban való beilleszkedésem tett szükségessé. Rajtam kívül pedig ott voltak az akkor már serdülőkorban lévő bátyáim, akiket szintén nevelni, irányítani kellett.

Akkoriban vált nélkülözhetetlenné egy bordásfal a házunkban a nyújtózkodó gyakorlatokhoz. Emlékszem, mennyire örültem, amikor végül is a szomszédunk, Ottó bácsi megcsinálta nekem a tornaeszközt. Látszott rajta, hogy ácsmester keze munkája. Aztán elkezdődött a munka, én pedig rettenetesen megutáltam a szép bordásfalat. A testvéreim viszont nagyon szerettek rajta különböző pózokban hencegni nekem, mondván, hogy ezt és ezt nekem is így kellene csinálnom. Az idősebbik bátyám hébe-hóba segített anyunak a bordásfalnál; néha akkora vehemenciával nyomta gyenge lábaimat a létrafokokhoz, hogy kicsordultak a könnyeim, sírtam a fájdalomtól. Anya ilyenkor szemrehányást tett neki, mire ő begurult.

- Nekem ne nyervákolj! Ha nem csinálod rendesen, úgy kiváglak az ablakon, mint a macskát ....ni!!!

Ezzel csak rontott a dolgon, mert még jobban rázendítettem, a bátyám pedig mérgesen otthagyott. De abban az időben nem értettem meg, mivel nem értették meg velem, hogy mire megy ki a játék, miért ennyi kínlódás, gyötrelem és fájdalom.

Mindeközben anyai nagyszüleim ideköltöztek Dombóvárra. A főút mellett vettek házat, ahova egy körülbelül ötven méter hosszú kerti ösvényen lehetett eljutni a mi házunktól. Amikor erősödtek már a lábaim, anya naponta egyszer-kétszer átsétáltatott a nagyiékhoz és vissza; a mamámmal általában jól kijöttem, a papám azonban hirtelen, ideges ember volt, és könnyen kihoztam a sodrából gyermeki csínyeimmel. Meg szoktam cibálni a kötényét, ezzel tudtam a leginkább bosszantani.

A kertben az ösvény mellett állott egy hatalmas, terebélyes diófa, amelynek termését nagyon szerettem. Nagymamám pucolta meg a diót, amelyet előzőleg én törtem fel vashintaszékem talpaival, és így néha teljesen ehetetlenné roncsoltam össze. Azon a diófán két, láncon lógó vaskarika volt felfüggesztve, vagyis gyűrűk, amelyekkel gyakran láttam idősebb bátyámat tornázni. Egyszer eszébe ötlött neki, hogy engem is feltesz rá. Akkor mintegy ötéves múlhattam; ha a bátyóm fellendítette magát, neki csak fél méterre lehettek a lábai a talaj felett. Bátyámat ez csöppet sem érdekelte. Miután feltett és meggyőződött róla, hogy a kezeim szorosan fogják a gyűrűket, rám kiáltott:

- Most addig tartod magad, öcskös, amíg csak bírod! Megértettük egymást, Sztrovacsek úr? - (A Sztrovacsek gúnynevet valamelyik Rejtő Jenő-regényben olvasta.)

Aztán hátrált tőlem néhány lépést, miközben én kétségbeesetten kapálóztam a levegőben, és üvöltöttem:

- Ne menj el! Fogj meg, mert mindjárt leesem.

És egyszer csak nem bírtam tovább erővel: kisiklott a kezemből a gyűrű, s a következő pillanatban a földre terültem. Bátyóm csak késve mozdult, esésem rosszul sikerült, és az akkor szerzett bokarándulás fájdalmas emléke belém véste ezt a történetet.

Akkoriban mindig keservesen érintett, ha anya nem volt a közelemben; nem tudtam megnyugodni, amíg újra meg nem jelent. Egyszer egy hétre kórházba kellett mennie, és én azt hittem, sosem fog visszajönni. Ettől leblokkolt az anyagcsere a szervezetemben, nehezen tudtam pisilni, stb. Annyira súlyos lett a helyzet, hogy fél napra kénytelenek voltak kiengedni anyát a kórházból, mivel csak úgy sikerült lelkileg helyrebillennem...

Az egyetlen kapcsolatom a külvilággal az volt, hogy vasárnaponként egy háromkerekű tolószékkel elvittek a templomba. Maradt némi emlékem ezekből az időkből is. Többek között, hogy a misére menet házak mellett haladtunk el, ahol váratlanul kutyák ugattak ránk, és ettől összerezzentem, vagy ahogyan ezt a kívülállók érzékelték és értelmezték: megijedtem. Ez bent a templomban mise alatt is előfordult, amikor például valaki hangosan felköhögött, vagy a szertartások alatt megszólalt a csengettyű. Aztán, a mise végeztével, emberek jöttek oda hozzánk, beszélgettek anyával, mamával, közben szánakozó oldalpillantásokat vetettek rám. Ez mindig zavart, de nem tudtam, miért.

Nem értettem például, hogy miért kezdek el jobban izegni-mozogni, ha új, előre nem látott helyzetekbe kerülök, ha ismeretlen emberekkel találkozom és megszólítanak. Nem értettem, miért rezzenek össze bizonyos zörejekre, hangokra, miért ijedek meg, ha rám ugatnak sötétben a kutyák, vagy megszólal egy autóduda... Senki nem magyarázta, mondta el nekem, miért ez a sok akaratlan cselekvéssor. Nem fért a fejembe, hogy rajtam kívül mindenki teljesen természetesen tud létezni, viselkedni, én pedig szinte állandóan nehezen megmagyarázható belső feszültséget élek át, és ez ellen mit se tehetek. Sajnálom azt is, hogy életemből kimaradt az óvoda élménye, nem indulhatott el idejében szocializálódásom, mert ennek elmaradása a későbbiekben éreztette hatását, pontosabban a betegségem miatt sok szenvedést okozott.

Találkozásom és megbarátkozásom egy egészséges emberrel

Egyre gyakrabban sétáltunk át anyával a nagyihoz, aki akkoriban is igyekezett mindig a kedvemre lenni és tenni. Elolvasta kedvenc meséimet, énekelt is olykor, megtöltötte a dugós puskámat kukoricaszemekkel, hogy szerteszéjjel lövöldözhessem őket a konyhájában, és ha anya nem csinált kedvemre való ételt, ő sütött nekem palacsintát.

Néha kiültettek egy székre a nagyi háza elé, vagy a tolószékkel kitoltak a járdára a kapuhoz nézelődni, hogy, mint ők mondták, ne unatkozzam. Igaz, akkoriban még nem fogalmazódott meg bennem, mit is jelenthet unatkozni, mivel általában nem voltam egyedül, hiszen a közvetlen környezetem közül valaki mindig "kénytelen" volt foglalkozni velem. (Különben is sűrűn kaptam vagy hoztak nekem "élő ajándékokat", amelyek többnyire ugattak, és csak ritkán nyávogtak.) A sétákon, vagy amikor kint üldögéltem az udvaron, meglestem a természet történéseit. Figyelemmel kísértem, ahogy a virágok nyíltak, a fák rügyeztek, virágoztak, és a méhecskék röppentek virágról virágra, ahogyan a hangyák cipelték a terheiket, vagy a kismadarak csiripeltek reggelente és a tücskök hegedültek esténként.

Tehát, úgymond, jól elvoltam magammal, az életet a nehézségei ellenére is színesnek és szépnek fogtam fel, mint más gyerekek általában. Nagyi olykor eltolt magával bevásárolni, és ilyenkor fagyit is kaptam tőle. Bizonyos időközönként feljártam Budapestre, a rossz emlékű Villányi úti intézetbe, ahol kontrollálták az otthoni tornáztatásom eredményeit.

Körülbelül így festettek a dolgok, amikor megismerkedtem életem első barátjával. Mintegy nyolc esztendőn át ettől fogva sülve-főve együtt voltunk.

Már nem emlékszem pontosan, hogyan találkoztunk. A nagyiék utcájában lakott a másik oldalon pár házzal arrébb. J.-nek hívták, az anyjával élt szerény körülmények között. Nem tudom, voltak-e más barátai is rajtam kívül, mindenesetre szinte minden idejét velem töltötte és igazán ragaszkodott hozzám. Szolgai készséggel, de szeretetből tett eleget kéréseimnek. Nagyon sokszor megkocsikáztatott. Megtette azt is, amit a szüleim érthetően nem, vagyis futottunk, kanyarogtunk összevissza, hogy csak úgy csikorogtak a tolószékem kerekei.

Mindezzel nem akarom azt mondani, hogy a bátyáim sohasem foglalkoztak volna velem ilyen és ehhez hasonló módon, de hát nekik is megvoltak a barátaik, akikhez járkáltak. J.-vel viszont nagyon egy húron pendültünk. Ez főképpen azért csodálatos dolog, mert mintapéldája annak, mennyire el tudja fogadni egymást két különböző helyzetű gyerekember, míg ez az elfogadási készség sajnálatos módon sok emberből kivész felnőtt korára.

Emlékszem J.-vel közösen játszott játékainkra: felborítottunk oldalára egy babakocsit, amelynek két kereke volt a kormány, és buszt vezettünk (apa buszvezető volt); egymás mellett ültünk, az én képzeletemben a farmotoros buszt vezettem, neki a modernebb Ikarus busz jutott. Így képesek voltunk három-négy órán át vezetni a képzelt, de a valóságos útvonalakon is. Eme játékunknak legtöbbször a fáradtság, az éhség és a felnőttek felszólításai vetettek véget, de sohasem az unalom érzése.

A későbbiekben aztán bátyám valamelyik felnőtt barátjától kaptam tizenöt-húsz darab Matchbox kisautót, amelyekkel mintegy hat éven át játszottunk, képzelt történetek vagy az előző este látott tévéfilm alapján. Játékainkban felnőttek és mindig győztesek voltunk. Ezekből hiányzott az agresszivitás, nem volt halálos ellenség, akit el kellett volna pusztítani, hanem azt játszottuk, hogy valamelyikünk bajba kerül, és meg kell menteni. Egy félszoba nagyságú lapra barátom lerajzolta városunk térképét; azon történt minden. Ő tologatta a kisautókat, az én kocsimat oda, ahova akartam (benzinből természetesen sohasem volt hiány...). Papírház, papírgarázs, papírfelüljáró - legtöbbet ezekkel játszottunk, kisautóinkat tologatva, s mindezt ősztől tavaszig, naponta öt-hat órán át.

J.-nek sokat köszönhettem, és ma is csak sajnálni tudom, hogy ez a szoros barátság megszakadt egy ostobaság miatt.

Iskolai évek

Közben elérkezett annak is az ideje, hogy szüleimnek módot kellett teremteniük iskoláztatásomra. Rendszeresen iskolába nem vihettek, így csak az jöhetett számításba, hogy vagy anya tanít, vagy tanár(ok) jönnek ki hozzánk.

Végül is három tanítónő elvállalta az oktatásomat. Emlékszem, első alkalommal Margit néni jött megbeszélni a dolgokat - tévedésből a szomszéd házban keresgélt bennünket. Kérdéseket tett fel: széles mosollyal és szeretetteljes tekintettel közölte, hogy ő majd minden hétfőn jön hozzám, s rajta kívül még két kolleganője. A másik kettő is megérkezett, s az évek folyamán mindegyiket nagyon megszerettem. Margit nénitől tanultam kedvenc tantárgyamat, a földrajzot, de azt is, amire nem fájt annyira a fogam, a matekot. Ági néni kémiával és fizikával tett bölcsebbé, míg Évi néni biológiával, irodalommal és orosz nyelvvel kényeztetett. Margit nénitől tanultam a betűvetést, de ebben Évi néni is szerepet vállalt. Akkor még nem bírtam rendesen megtartani a buksimat, ezért úgy olvastam, hogy a fejemet az asztalra, illetve a könyvre tettem. E furcsa módon is kitűnően tudtam olvasni, fantasztikus látásélességem volt - bár féltek, hogy esetleg ettől el fog romlani a szemem. Szerencsére ez nem következett be; még a harmadik osztályban is gyakran olvastam így, ha elfáradtak a nyakizmaim.

Kivétel nélkül nagyon szerettem a tanárnőimet, mert nemcsak kötelességből tették munkájukat, hanem szeretetből is.

Természetesen jobb lett volna, ha én is bejárhattam volna a suliba, de sajnos, ez nem volt megvalósítható. Csak kétszer voltam iskolában, de ez nagy élményként maradt meg bennem. Amikor bevittek, osztálytársaim körém gyűltek, kedveskedtek, kérdezgettek tőlem mindenfélét. Számomra az iskola maga volt a felbolydult méhkas, mert még tanítás alatt sem tudtak megnyugodni. De hát ez, mint említettem, mindössze kétszer fordult elő velem, amikor még elsős vagy másodikos lehettem. Azzal, hogy nem járhattam suliba, kimaradtam rengeteg közösségi élményből, és az persze nehezítette az egészségesekhez való felzárkózásomat.

Azokon a napokon, amikor nem jöttek a tanárnőim, tanultam a feladott leckét. Volt bennem tudásszomj, érdeklődtem minden iránt, de főképpen a természettudományos dolgok vonzottak. Gyerekkoromban órákon át bámultam este a holdat, mindig távcsövet szerettem volna, hogy egészen közelről szemügyre vehessem. A csillagok is nagyon megmozgatták gyermeki fantáziámat; esténként a csillagokkal telehintett menyboltozaton anya magyarázgatásai alapján a Göncölszekeret igyekeztem betájolni, vagy a távolban ragyogó Esthajnalcsillagra csodálkoztam rá.

Minden tanítási év befejeztével vizsgát kellett tennem. Olyankor tanárnőim eljöttek mind a hárman. Az iskolaév zárásának emlékére ajándékot kaptam tőlük.

Amikor végeztek a vizsgáztatással és elmenőben voltak (hogy aztán a nyári szünet elmúltával folytassák folytassák tanításomat), gyakran azt hittem, nem jönnek többé, és ettől néha sírva fakadtam. Aztán egyszer csak utoljára jöttek...

Jórészt nekik köszönhettem, hogy jó eredményekkel tudtam elvégezni a nyolc általánost. Ma változatlanul hálás vagyok nekik, és mindig nagy öröm számomra, ha néhanap van szerencsém találkozni és elbeszélgetni velük.

Könyvmoly lettem...

Mire kiigazodtam az ábécé rejtelmeiben, kezdett feltárulni előttem a világ és környezetem megismerésének egy újabb lehetősége. Végre tudtam olvasni!

Akkoriban többnyire idősebb bátyámat láttam könyvvel a kezében, és azt hiszem, ez motivált engem is a későbbiekben olvasásra. Bátyám egy időben berendezte a garázst legénylakásnak, és nyáron ott töltötte legtöbb idejét. A mennyezetre autósképeket ragasztott, az egyik falra pedig diavetítő segítségével vízfestékkel ráfestette egy híres mese jelenetét. Ott aztán rengeteget olvasott, s közben engem is fokozatosan rászoktatott a könyvekre. Bátyám a rendesnek mondott olvasási alkalmait lassan már mindenhol gyakorolta: asztalnál, ebédlőben, fürdőszobában, vécében, egyszóval főleg ott, ahol nem zavarták. Mindezen szokásait kezdtem én is magamévá tenni.

Nagyon szerettem a Verne-regényeket, és sok más régi kiadású ifjúsági regény hőseivel izgultam együtt. Rengeteg élményt közvetített számomra a könyv; volt olyan napom, amikor háromszáz oldalon rágtam keresztül magam. Később minden Rejtő-könyvet elolvastam; természetesen Winettou sem hagyott érintetlenül. Aztán jöttek a komolyabb olvasmányok: anatómia, lélektan, teológiai könyvek, valamint a ma is gyakran olvasott könyv: a Biblia. A Könyvek Könyvében való búvárkodásom rengeteget jelentett nekem, mert nemcsak hitbeli dolgokra tanított meg, hanem: ÉLNI! De erről később.

Aztán beiratkoztam a kökcsönkönyvtárba, és ha lehetett volna, be is járok. De ha a téli időszakban nem volt lehetőségem elmenni, az ottani alkalmazottak kihozták számomra a kívánt könyveket.

Támadás a Négy Fal ellen, avagy a felszabadulás

Mintegy tizenhét esztendő múlt el az életemből, amikor sajátos nyughatatlanság vett erőt rajtam. Gyakran tört rám az unalom, és közben valami belső kitörési vágy feszített, amely ellen nem volt tartósan csillapító orvosság. Ekkor már elkészült ugyan egy szocialista brigád jóvoltából az utcai háromkerekű, kézi hajtású rokkantkocsim, de sohasem engedtek el felügyelet nélkül. Általában szülői kísérettel mentünk át a közeli utcába, ahova annak idején apai nagybátyámék költöztek.

Bérmálkozásom alkalmával a püspök úr ígéretet tett, hogy megpróbál szerezni nekem egy olyan kocsit külföldről, amely magától megy. Az elektromos kocsit azonban nem kaptam meg, mivel az orvosi véleményezések a szpasztikus mozgásaim miatt nem javallták. Ám megérkezett egy vadonatúj MEYRA tolókocsi, amely akkoriban még nem mindenkinek adatott meg. Én ennek is nagyon örültem; mindenki a családunkban tátott szájjal mustrálgatta a csodaszép nikkelezett kocsit. Korábban egy könnyűcske fotelban löködtem magamat végig a folyosónkon, és nagy teljesítmény volt, ha kétszer sikerült végigmennem egy óra alatt a tizenhat méternyi távon. A tolószékben már óránként akár harmincszor is végigmehettem a folyosón, vagy száguldozhattam a szobámban összevissza kanyarogva. Ifjabbik bátyám pedig futni szokott velem, hogy egy kicsit élvezzem a sebességet és a gumik csikorgását.

Aligha csoda, hogy most már nem olvastam annyit, és nem tévéztem hosszú időkön át. Ekkoriban kezdtem gyötörni a családtagjaimat, hogy vigyenek már valahová.

- Bátyó, vigyél magaddal!
- Mama, guríts el a moziba!
- Ilyen szép verőfényes időben miért nem visztek már el valahova?!

Érthetően nem mindig kívánságaim szerint alakultak a dolgok, ilyenkor apatikus tekintettel bámészkodtam, és nem tudtam megnyugodni. A környezetem elterelő hadműveletekbe fogott.

- Nézd meg ezt a szép könyvet! Ugye, milyen érdekes?
- Olvass inkább!
- Nem érdemes kimenni, mert most kezdődik egy neked való film; amúgy pedig mindjárt este van és fürödni kell...

Nem mindig értettem meg és láttam be, hogy miért nem érnek rá a szüleim, testvéreim. Apa dolgozott, felelősségteljes munkát végzett, hiszen napi három-négyszáz kilométert vezetett. Elvitt ugyan engem is buszozni később, de ez inkább csak röviddel a hirtelen bekövetkezett halála előtt fordult elő. Apa is "mozgássérült" volt: kicsit bicegve járt, azért is nehezen tudott feltenni a buszra. De amikor útközben találkoztam vele, mindig dudált vagy fénykürtjellel üdvözölt. Anya a bedolgozásaival volt elfoglalva - nemegyszer reggeltől estig végezte munkáját -, közben elvégezte a ház körüli és a velem kapcsolatos tennivalókat is. Két egészséges bátyám nevelése is ráhárult, ezért sem szentelhette minden idejét nekem. Bátyáim közben felnőttek, dolgoztak, és csak annyit tudtak foglalkozni velem, amennyit túlzsúfolt programjuk lehetővé tett. A nagyi sem volt már fiatal, nem tudott engem kísérve kilométereket gyalogolni a városban, mint gyermekéveimben tette.

Unokatestvéreimmel nagyritkán elmentünk moziba is.

Apa nyitotta meg előttem a szabadság kapuját. Egy szép délután, amikor is anya elutazott valahova, ő pedig szabadnapos volt. Behívtam apát és azt mondtam neki:

- Apa, unatkozom. Nézd milyen frankón süt a nap, vigyél hát ki légy szíves, kocsikázni szeretnék!...

Mire apám:

- Hova akarsz menni?
- Ki és el! - mondtam kissé félénken, de határozottan.
- Jól van - válaszolta apa -, de merre szeretnél kocsikázni?
- Be akarok menni a városba.

Szinte hihetetlen, de apám minden teketória (bár nem minden intő figyelmeztetés nélkül) elengedett! Kivitt, beletett a kézzel hajtható kocsimba, és útnak eresztett. És tizennégy évesen először indultam egyedül, hogy felfedezzem a világot.

Jobb kezemmel tekertem a hajtókart, bal kezemmel pedig kormányoztam. Ez nem ment kömnnyen, mert a bal kezem szpasztikusabb, merevebb, görcsösebb volt, de azért boldogultam a kormányzással. Amikor életemben először egyedül bementem a városba és ott egy kicsit körülnéztem, hihetetlenül boldognak éreztem magam! Csöppet sem törődtem azzal, ki mit gondolhat rólam, hogyan viseltetnek irántam. Örültem a szabadságnak, mint más ember az öttalálatos lottónak.

- Hurrá! - mondtam magamban - itt vagyok végre! Emberek, itt vagyok! Eljöttem hozzátok! Lássátok hát a csodát!

Fantasztikus érzés volt, madarat lehetett fogatni velem, alig bírtam a bőrömben maradni! Mintegy kétórányi jövésmenés után kezdtem elfáradni és eszembe jutott, hogy ideje immáron hazaindulni...

Egyszer Csak odalépett mellém egy kedves idős néni, akit a templomból ismertem:

- Te vagy az, Gábor? - kérdezte barátságosan.

(Gábor egy sorstársam, akit tolószékkel szoktak elvinni a templomba; idősebb volt nálam, de hasonlított rám, és eleinte gyakran összetévesztettek vele.)

- Nem, az én nevem nem Gábor, hanem Csabi - válaszoltam.
- Ja, persze, persze! - mondta a néni. - Öszzetévesztettelek vele! De hol van a nagyid és az anyukád?
- Otthon.
- ?! Hát nincsenek itt veled?
- Nem, nincsenek itt. Egyedül jöttem! - válaszoltam az örömtől megmámorosodva. - Mit tetszik szólni hozzá?
- Nahát... És, mondd csak, haza tudsz menni? - kérdezte aggódva a nénike.
- Hát, remélem...
- Segíthetek?
- Á, köszönöm, nem kell. Haza tudok menni, úgy, ahogyan eljöttem...

Mi tagadás, mire hazaértem, rendesen elfáradtam. Anya már otthon volt, apa pedig tett-vett a kertben. Azt hittem, anya meg fog szidni, ha elmondom, merre kalandoztam, de nem így történt. Miután mindent elmeséltem neki, először aggodalmas szeretettel, majd látható örömmel és dicsérettel nyugtázta teljesítményemet.

Később majdnem mindennap betekertem a városba, aminek egy pozitív és egy negatív következménye lett. Egyrészt kezdtem megismerni az embereket, szélesebb lett a látóköröm. Megfigyelhettem, hogyan is látszom én az emberek szemében; meg kellett tapasztalnom keserű dolgokat is, de ezek paradox módon szintén pozitívan hatottak a gondolkodásomra. Másrészt viszont attól az igénybevételtől, amely a kocsim hajtása során az egyoldalú terhelést jelentette, gerincferdülést kaptam.

Megjegyzem, sohasem kedveltem igazán a darálót, ahogyan a kocsimat gúnyoltam. Már akkor nagyon szerettem volna motoros rokkantkocsit, de senki nem merte feltételezni rólam, hogy boldogulok vele - azt gondolták, úgyis nekimennék a legelső fának. Ráadásul az orvosok is azt ajánlották, hogy inkább maradjak a hajtós darálómnál, mert az, úgymond, jó kis torna nekem, és a vérkeringésemet is serkenti... A darálót, amely rengeteg történet tanúja volt, körülbelül öt évig hajtottam. Talán négy ezer kilométert tettem meg vele, de ennek egy részén toltak, tehát nem én hajtottam. Minden esztendőben kétszer-háromszor felborultam, árokba is kerültem, de Istennek hála, nagy bajok nem származtak e baleseteimből.

Egyszer, amikor éppen hazafelé tartottam a városból, az áruháztól alig százötven méternyire felborultam a rossz járdán. Szivárgott a fejemből a vér; egy egészen közeli ismerős haladt el mellettem, nyöszörögve szóltam neki, segítsen valahogyan, ám az illető hideg tekintettel ment tovább. Szörnyű érzés volt. Legszívesebben ordítottam volna utána, de nem bírtam, nem láttam értelmét, csak csendesen sírtam. Nem tudtam elképzelni, hogy egy civilizált és művelt ember a valóságban játssza el azt a példázatot, amelyet Jézus Krisztus mondott el az irgalmas szamaritánus történetében. De ahogyan a példázatban is, jött egy másik ember arrafelé és segítséget nyújtott.

A cserbenhagyómnak megbocsátottam, nem haragszom rá. Az ő segítsége is hozzájárult ahhoz, hogy elkezdjek gondolkodni. Biztosan nem én vagyok az egyetlen hátrányos helyzetben élő, akinek osztályrészül jutottak kellemetlen, fájdalmas élmények is. Mindenki el tudná mesélni a magáét, minden mozgássérültnek vagy más fogyatékosságban szenvedőnek megvan a maga története, amely így vagy úgy szembesítette néha a kegyetlen valósággal. Ha mindezeket leírnám, háromszor vastagabb írásmű kerekedhetne ki belőlük. Végül is ez a téma igen egyszerű, de egyben bonyolult is. Néhány aspektusára a második részben próbáltam választ keresni.

Azt hiszem, lassacskán nem azért volt nehéz kitörnöm a négy fal közül, mert nem voltam képes rá, hanem mert szembe találtam magamat a valósággal, amelytől már nem védenek a falak. Szembesülhettem szabadságom árnyoldalaival.

Amikor például elhaladtam egy bolti kirakat előtt, nemcsak azt láttam meg, ami az üvegen túl kínálta magát, hanem azt is, ami visszatükröződött az üvegen: magamat. És másokat. A kirakatok üvegei nagyon sokat segítettek. Néha percekig csodáltam a legújabb fényképezőgépet - és láttam a kirakatban, hogy hülyének néznek. Röhögtek rajtam, amikor erre alkalmat adtam. És ehhez nem kellett megerőltetnem magamat. Túlmozgásaimat nem tudtam visszafogni. "Egy hülye mozdulat, és máris kiváltod vele a röhögőrohamot" - gondoltam és az nem is maradt el. Ám, amikor hirtelen elfordultam a kirakattól, és azokra néztem, akiknek mulatságot nyújtottam, csend lett. Lehajtották a fejüket (de láttam azonnal, hogy közben alig bírták visszafogni magukban a rohadt nevethetnékjüket), majd odébb álltak. De ennél is rettenetesebb volt megtapasztalni azt, mikor levegőnek néztek; amikor egy vidám, beszélgetésbe merült embercsoport, jóbaráti társaság engem megpillantva fagyos csendbe burkolódzott. Amint közeledtek felém, szinte tapintható volt a feszültség, és nemcsak köztem s közöttük, hanem a társaság tagjai között is. Egyszerűen megbénultak. Olyankor ezek szoktak eszembe jutni:

- A rohadt életbe! Már megint hülyének néznek!
- Ne csináljátok ezt! Hát nem látjátok és nem értitek, mennyire szenvedek??!!...

Amikor letörten és elkeseredetten hazaérkeztem ilyen élményekkel a napi sétámból, anyának szoktam keseregni. Ő többnyire azzal nyugtatgatott, hogy nem baj, majd Isten megfizet nekik...

Meg aztán, tudod, fiacskám - folytatta -, nem te vagy a hülye, hanem azok, akik mondják. Ők úgysem tudnak semmit és nem értenek semmit.

Anya ilyen s ehhez hasonló válaszai félig-meddig levezették, csillapították felháborodásomat -, de néha órákig nem tudtam belenyugodni az engem ért sérelmekbe. Ebben az időszakban esett meg velem először, hogy rövid időre elfordultam Teremtőmtől és Őt tettem felelőssé keserves életemért. Majdhogynem úgy éreztem magamat, ahogyan a bibliai Jób szenvedéseiben, amikor ekként sóhajtozott: "Vesszen el, legyen semmivé az a nap, amelyen világra jöttem!" Istent megtagadtam, majdnem két hónapon át nem imádkoztam - ezzel mélyebbre jutottam, mint Jób. De ezek után sem lettem jobban, rengeteget keseregtem és kínlódtam, megkeserítve családunk tagjainak az életét is. Ám ha én el is hagytam Istent, Ő nem hagyott magamra engem. Kényszerített, hogy gondolkodjam, és nem is tehettem mást. Először azt hittem, egyedül is képes leszek megoldani a rám zúdult kérdéseket, meg tudom magamat váltani, és megnyerem a harcot Isten nélkül is. Végül is sikerült, de nem Őnélküle, hanem Ővele! Nem volt ez egy pálfordulásszerű megtérés. Egyszerűen csak fokozatosan megláttam, hogy vagy beleőrülök gondolataim ördögi körébe, és elpusztítom önnönmagamat, a környezetem harmóniáját, vagy megkapaszkodom Benne és elkezdek élni. Az utóbbit választottam, és ezzel lassan megindult a belső gyógyulásom.

Eldöntöttem, hogy teszek valamit. Ez félig ösztönös, félig tudatos elhatározásból született; a célom az volt, hogy szóra bírjam a másikat, hogy áttörjem a jégbe zárt szívek falát. Feltettem magamban, hogy ezt addig fogom a gyakorlatban alkalmazni, ameddig élek - jóllehet nem vehettem biztosra, hogy kitartok a végletekig, azaz amíg minden próbálkozásom kudarcot vall.

A "Kitörés" nevű akciómba 1983 nyarán kezdtem, úgy augusztus vége felé, és bizonyos értelemben ma is folytatom, bár más vonatkozásban. Mintegy négy hónapon ár jártam be a darálóval mindig ugyanazt az utat. Minden délután négy órakor betekertem a városba az áruházig és vissza. Mivel az útvonal mindig ugyanaz volt, a terminus úgyszintén, ebből fakadóan általában ugyanazokkal az emberekkel találkoztam, az őszi iskolakezdéstől főként fiatalokkal, mondhatni kortársaimmal.

Az első napok megfigyeléssel, felderítéssel teltek el. Nulláról indultam, nem volt még semmi kapcsolatom az idegenekkel. Mindennek néztek engem a "mások": bolondnak, hülyének, levegőnek - egyszóval mindennek, csak normálisnak nem. Legalábbis akkor ez teljességgel így tűnt a szememben. Szerencsére mindez nem szegte kedvemet, pedig könnyen fel is adhattam volna.

Aztán a passzív szemlélődés után belekezdtem a tényleges akciómba, amely voltaképpen igen egyszerű módszer volt, minden emberi érintkezés alapja. Ez pedig a köszönés, a másik ember megszólítása a korához, neméhez igazított üdvözlő formulával, amelyet természetesen megszabott még az illető társadalmi státusa is.

Amikor ezt legelőször bevetettem, hát nagyon sivár eredményt hozott. Voltak, akik úgy tettek, mintha süketek lettek volna, mások szólni sem tudtak a meglepetéstől, vagy esetleg morrantak egyet, ami leginkább a böfögésre hasonlított. Találkoztam olyanokkal is, akik engem meglátva meggyorsították lépteiket.

Mégis a folyamat elindult: hosszasan lehetne sorolni azokat az apró momentumokat, amelyekből végül is megszülettek az eredmények. Ma már ott tartok, hogy vannak, akik már messziről üdvözölnek engem, és én nézek nagyot, mert nem tudom, ki lehet az, honnan ismer.

Leghamarabb és legszembetűnőbben a kortársaim "engedtek fel", aztán a hatvan év körüli emberek. Legkésőbb a harmincas éveikben járók nyíltak meg. Nem tudom miért, de talán ők úgy gondolták és azt érezték, nem szabadna, hogy ilyen esetek világra jöjjenek. Talán nem bírtak megbirkózni a túlmozgásaim látványával, vagy a közben felmerült gondolataikkal, és emiatt inkább nem akartak tudomást venni rólam. Sokáig hűvös, tartózkodó magatartást tanúsítottak velem szemben - akadtak közülük természetesen kivételek is -, de idővel ők is elfogadtak.

Megfigyelhettem érdekes jeleneteket is. Például, amíg mondjuk egy tizennégy éves már háromszor is visszaköszönt nekem, más alkalommal, szülei társaságában ezt nem merte megtenni, nem merte vállalni önmagát és engem. Egy-egy ilyen eset miértje nem volt titok előttem. Az idősebb emberek nem csak üdvözöltek, néha szóba is elegyedtek velem. Ők elsősorban sajnáltak, bár ezt ritkán mondták, de rájuk volt írva, és kérdéseikből, elejtett megjegyzéseikből is erre tudtam következtetni.

- Mondd csak, fiacskám, mióta van rajtad ez a szomorú betegség? - kérdezte egyikük.
- Születésem óta - válaszoltam.
- Ó, szegénykém, de szörnyű is lehet... - mondta maga elé meredve.
- Tetszik tudni, nem valami kellemes, de azért nem is olyan rettenetesen rossz.

Ezután már nem tudott mit mondani. Igen, neki megadatott a járás képessége. Csak most, amikor megöregedett, kezdi megérteni, mit is jelent egyre nehezedő léptekkel járni; ő tudja, mit jelentett neki fiatal korában egyszerűen, könnyen eljutni egyik helyről a másikra - de nem érthette meg válaszomat: mert én viszont azt tudtam, hogy nem tudom, milyen jó és érdekes menni. Nem tudhatta, hogy nincs egyensúly-érzékelésem, s ezért nem tanultam meg járni. Ez nem azt jelenti, hogy szédülök, vagy hogy nem tudom magamat térben orientálni. Mindössze annyi az egész, hogy ha felállítanának és elengednének, úgy elvágódnék, mint az ólajtó: mindig támasztani kell, ha vezetnek. (Bár egy időben megtanultam kerekes mankóval járni, de erről később.)

A fiatalok, akikkel a kezdetekben megismerkedtem, idővel természetesnek fogták fel állapotomat - jóllehet eleinte zavarták őket a túlmozgásaim. De ha sokáig nézi vagy hallgatja vagy szagolja az ember, mindent meg lehet szokni, sőt, meg is lehet szeretni... Ezt azonban akkor én még nem tudtam, ezért gyakran izgatott voltam és lettem a más emberekkel való találkozásaimkor, ami természetesen (vagy természetellenesen) fokozta a kényszermozgásaimat. Féltem tehát új helyzetekbe kerülni, de belülről, ösztönös belső sugallatra valahogy mindig úgy gondoltam, hogy le kell győznöm félelmeimet - és mindig ez volt a nehezebb.

Az áldott írógép

Az emberekkel való személyes kontaktus keresése közben, azzal egy időben elindult egy másik folyamat is.

Gyermekkoromban tudtam ugyan bal kézzel rajzolni, sőt a nevemet is leírtam, ténylegesen azonban nem tudtam írni: az iskolás éveimben a tanárnők írtak helyettem. Egyszer csak hirtelen eszembe jutott, hogy szeretnék levelezni - ma sem tudnám megmondani, ki vagy mi indított erre. J. ráállt a dologra. Írt egy levelet az akkori gyereklap, a Pajtás újság szerkesztőinek, akik rövidesen közzétették a nevemet és címemet: ezt onnan tudtam meg, hogy egyszer csak tele volt a postaláda nekem címzett levelekkel.

Az első válaszlevelet fél napon át fogalmaztuk, anya is besegített, mert azt sem tudtam, hogy kezdjem. Később még több levél jött, majdnem mind lányoktól. Amennyire emlékszem, az újságban nem jelent meg az, hogy mozgássérült vagyok, de amikor aztán ezt megírtam nekik, alig jelentett valamit, nem számított a másságom. Egy idő után már J. is levelezni akart: nemegyszer vita kerekedett azon, hogy ki kinek fog írni, kinek ki a barátnője... - de egyikünk mindig engedett.

Aztán kezdett nehézkessé válni a dolog, mert J.-nek is tanulnia kellett. Az írógép gondolata anyuban fogalmazódott meg. Egyszer jött hozzám a plébános úr gyóntatni, és ajándékba hozott nekem egy írógépet. Alig hittem a szemeimnek, el voltam ragadtatva. Az izgalomtól és az örömtől azonban csak hadonászni tudtam, de a szüleim biztosították a plébános urat - amiben ő is reménykedett -, hogy megtanulok írni, s közben azt sem tudtuk, hogyan háláljuk meg a plébános úrnak nagylelkűségét. Amikor elment tőlünk, és én megnyugodtam, anya elém tette a masinát az asztalra és felszólított, hogy írjam le a nevemet. De még csak a kezdőbetűt sem tudtam leírni. Ez elkeserített, de aztán elkezdtem gondolkodni: hogyan tudnék írni?...

Kis idő múlva azt mondtam anyunak: fektessen le az ágyra, és tegye elém a masinát, de úgy, hogy az egy kicsit lejjebb legyen az ágy síkjánál. Anya teljesítette a kérésemet. Öt perc sem telt belé, és leírtam a nevemet! Ma sem tudnám megmondani, hogyan jöttem rá, hogy ezen a módon írni tudok - egyszerűen megérezetem. Amikor hasra fektettek, ezáltal a jobb kezem megtámasztott helyzetbe került és szinte teljesen megnyugodott, ujjaim engedelmeskedtek akaratomnak. Ma is ezzel a módszerrel írok, ezt a könyvet is így írtam.

Mindenesetre, pár nap elteltével már egy köszönő levelet is írni tudtam a plébános úrnak. Nem szorultam többé segítségre a levélírásban; sokat írtam, építettem a kapcsolatokat. Mintegy tizenhárom-tizennégy esztendeje annak, hogy az újságban "megjelentem", és születtek olyan barátságok, amelyek azóta sem szakadtak meg. Sajnos van olyan is, amely elveszett, mert elvesztettem a címet, mint ahogyan egy Szovjetunióban élő magyar lányét, akitől rengeteg képeslapot és egy emlékkönyvet is kaptam tele szép versekkel. Valamint egy srácét is, aki szintén ott élt, és értékesnek indult kapcsolatunk szintén megszakadt.

A legutóbbi csaknem tizenöt év alatt mintegy négyezer levelet írtam, de meglehet, ennél többet is. Nem szoktam piszkozatokat csinálni. Gyakorlati szempontból is sokat jelentett nekem, hogy - akárcsak Pilátus a Bibliában - amit megírtam, azt megírtam. Hiszen egy másfél oldalas levél megírása általában két-három órát vett igénybe, beleszámítva természetesen a gondolkodást is, tehát elfáradtam, és semmi kedvem nem lett volna még egyszer átírni valamit.

Azzal, hogy ezek a levélbarátságok megszülettek, bizonyos értelemben legyőztem a mozgáskorlátozottságomat, hiszen a távolság többé nem jelentett akadályt, a levélbeli megnyilatkozás néha közelebb viszi egymáshoz az embereket, mint ha az utcán találkoznának. Ha minden levelemet átolvashatnám, amit eddig összesen az életemben kaptam, nagyon érdekes szociometriát lehetne készíteni belőle. Nem mondom, hogy a levelezés nekem hobby volt, sokkal inkább létszükséglet, sőt, majdnem hivatás. (A kialakult kapcsolataimat mindig komolyan vettem, ezért nagyon tudott fájni, amikor egy-egy kapcsolat megszakadt.) Az utóbbi években nemegyszer olyan problémákkal fordultak hozzám levélben amiket az ember pszichológusnak vagy orvosnak szokott elmondani. Ráébredtem, hogy az embereknek meg kell birkózni problémáikkal, nehézségeikkel, és nekem, aki konkrétan ugyan semmit sem tudok tenni, minimum szóval, de segítenem kell.

És hadd tegyem hozzá: levelezéseimből rengeteget tanultam. "Sok beszédnek sok az alja" - tartja a szólásmondás. Csakhogy az "alja" is mindig tartalmaz számomra valamit. Unalmas leveleket olvastam már, de tartalom nélkülit nem! Meg kell tanulni a sorok között olvasni, látni, és ezt a tanulást halandó ember soha nem fejezheti be. Ide inkább egy másik mondás találó: "Jó pap is holtig tanul"

"Fergeteges" tini korom kínjai és örömei

Hogy a fejezet címében szereplő "fergeteges" szót miért tettem idézőjelbe, remélhetőleg világossá fog válni mindenki számára, hiszen a pubertáskor minden normális ember életében jelentős változásokkal együtt járó folyamat. Annak idején semmi felvilágosítást nem kaptam a szexről, szerelemről. Szüleim nem beszéltek erről, ami nyilván a mozgássérült helyzetemnek is betudható. A testvéreim estefelé mindig elmentek valahova, és én csak sejtettem, hogy biztosan azt a különös dolgot csinálják, amely nekem valami ködös misztikum maradt. Emlékszem egy alapjában ártalmatlan tévéjelenetre, amikor egy meztelen lány szaladt el a képernyőn. Anya - bátyám nagy felháborodására - gyorsan kikapcsolta a készüléket. Az ilyen és ehhez hasonló esetekből csak arra tudtam gyerekésszel következtetni, hogy ez az egész valami, amiről nem szabad tudnom, valami undorító, mocskos dolog, amit ha nézek vagy cselekszem, akkor az ördögök fognak kínozni a pokolban...

J. még a barátom volt akkor, velem együtt serdült, de őt sem világosították föl. Aztán, amikor kezdtük felfedezni magunkon a nemi érés szimptómáit, értetlen arccal és ijedt csodálkozással kérdezgettük egymást.

- Ide figyelj, J.-m! Nem tudom, mi van velem; amikor eszembe jut egy lány és sokat gondolok rá, izzadni kezd a tenyerem - mondtam.
- Tényleg?! - meredt rám a barátom. - Velem is ez van! Meg valami furcsa bizsergés van bennem - tette hozzá.
- Ne őrjíts meg! Ezt már én is tapasztaltam! - mondtam kissé elképedten. - De mi ez az egész?!

A kérdéseinkre szüleinktől sem jött válasz, csak zavartan arrébb somfordáltak, vagy egyszerűen szándékosan elterelték a figyelmünket. Ami pedig a nyolcadik osztályos biológiakönyvben volt, nem adott megfelelő választ a furcsa érzéseimből fakadó megannyi kérdésemre.

S egyszer csak belőlem is kitört a szunnyadó szexuális energia szomatikus megnyilvánulása. Ettől aztán égnek állt a hajam, mert tudtam, hogy ami velem történt, köze van ahhoz, amiről nem beszéltek nekem. Emiatt és ennek nyomán feszültség keletkezett bennem, ami egészséges embereknél is természetszerű - csakhogy ők nem mozgássérültek, és nem kimondottan agysérültek. Ezzel szemben én agysérült vagyok, és nekem bizonyos élményeket feldolgozni nehezebb. Nem arról van szó, hogy agykerekeink lassan forognának, hogy a bemenő információkra nem minden esetben vagyok képes az egészséges embertől megszokott módon reagálni - minderről azonban később. Szóval, eleinte nagyon megszenvedtem, kontraktúráim felerősödtek, izzadtam, mint egy befogott ló, forogtam körbe-körbe, mint a kutya, mielőtt lefekszik. Közben azért kezdtem megérteni, hogy miért nem beszélnek nekem otthon erről, miért csomagolják a kérdést vallásba, miszerint a szerelem és a szexualitás bűnös dolog: mert más vagyok! Ebben a hallgatásban benne lehetett az is, hogy ne foglalkozzam lányokkal, mert ugyan mit várhatok?! Ezt nem fogalmazták meg nyíltan, de akkorra volt már annyi eszem, hogy tudtam, mit gondolhatnak rólam a környezetemben. E felfogásnak aztán meg is lett a következménye: ha egy olyan lánnyal találkoztam szembe az utcán, aki tetszett nekem, rögtön görcsösebb állapotba kerültem, nem tudtam természetes lenni és maradni, és ennek tudata csak annál inkább szenvedést okozott. Hiába tetszett a lány, "...te más vagy, úgysem kellenél neki!" - visszhangzott bennem. Ettől a tudattól aztán végleg elkeseredtem. Az ördögi kör bezárult. Az ördögi körök pedig azért jönnek létre, hogy reményüket szegjék azoknak, akik belekerültek. Két lehetőségem volt: vagy visszavonulok, begubózom, és többet nem foglalkozom a lányokkal, vagy pedig dacosan rájuk hajtok. Először az első variációt választottam, nem szándékosan, és főleg nem örömmel, hiszen átmeneti lemondásom egy frusztrált lelkiállapot következménye volt. Akkoriban ilyen kifakadásokkal kínoztam magamat:

- Csak nem gondolod magadról, hogy kellesz a lányoknak?! Nézz bele a tükörbe!
- A sült galamb másnak sem repül magától a szájába, hát akkor meg mit akarsz?
- Kár a gőzért...
- Különben is, nemcsak tolókocsis vagy, hanem balek is; semmi esélyed, nem kell ugrálni...

Valahol belül éreztem, hogy hazudok magamnak, s ami még rosszabb, hogy elvesztettem önbecsülésemet. Hiába beszélem be magamnak, hogy nekem cölibátus való, holott normális, egészséges vagyok, és ez vonatkozott a nemiségemre is. Azt pedig, hogy a természet nem csinált belőlem eunuchot, pechemre történt, vagy mázlista voltam, azt sosem tudtam eldönteni. Akkoriban - és később is - sokáig illett volna rám egy francia filmvígjáték címe: "Félénk vagyok, de hódítani akarok" - persze, más vonatkozásban és komoly értelemben. Hiszen valóban félénk voltam, de ez a félénkség inkább félelem volt a betegségemtől, illetve a betegségemből eredően önmagamtól.

Nem győzött le a nemi ösztön, inkább erőt adott, hogy a pár hónapos visszavonultságom és önmarcangolásom végén elhatározzam: akcióba lépek! Gyerünk a lányok után! Tudtam, nem megszokott dolog az ilyesmi egy hadonászó, kapálódzó emberi lénytől; tudtam, számítottam arra is, hogy le kell győznöm félelmeimet, át kell vészelnem a várható blamázsokat, de nem adhatom fel!

Elkezdtem. Ami a figyelem felkeltését illeti, nem volt nehéz dolgom. Sohasem sikerült úgy elhaladnom egy lány mellett, hogy az ne vegyen észre. "Sajnos" mindig "észrevettek", de ez csak annyi volt, amit a tükörben jómagam is megláttam magamról. Sosem sikerült pontosan kiderítenem, hogy a lány mit gondol rólam, illetve amikor többen voltak, mit mondtak egymás fülébe súgva. De abban mindig biztos voltam, hogy mit nem tudnak rólam: NEM AZ VAGYOK, AKINEK LÁTSZOM! Végeredményben ez tartotta bennem a lelket, ez nem hagyta kialudni reményeimet!

A lány

Akkoriban legtöbb időmet egy sorstársammal ütöttem el, aki állapotát tekintve nálam sokkal jobb helyzetben volt. A közelben volt egy középiskola lánykollégiummal; irigyeltem is a barátomat azért, gondolván, hogy neki csak ki kell állnia a házuk elé, nekem viszont csaknem egy kilométert kell megtennem a darálóval, ha meg akarom nézni a délutáni kimenősöket. Naponta mintegy százötven kisangyal járt el arra csoportokban vagy magányosan. A barátom is, aki idősebb volt nálam, botjára támaszkodva bámulta velem együtt a lányokat; azon keseregtünk, hogy bezzeg, mi bénák vagyunk, s ha kinézzük a szemünket, akkor sem lesz jobb, mert csak nyavalygunk és kínlódunk összevissza. Én néha megvétóztam sorstársam véleményét, de ő visszavágott. Annyi különbség volt közöttünk, hogy én minden esetben optimistább voltam, és öt alátámasztott "nem" után is megkerestem a hatodik "igen" lehetőségét. Ettől természetesen nem mindig lett igazam.

Sorstársam nyilván fölösleges erőlködésnek tartotta, de én mindenesetre elkezdtem köszönni a lányoknak. Eleinte itt is azokkal a jelenségekkel találtam szembe magamat, mint amikor igyekeztem kitörni a négy fal közül. Később azonban egyes lányok "puhulni" kezdtek. Kis idő elteltével bekövetkezett az első csoda. Három lány leállt velem beszélgetni! Mindannyian kedvesek voltak hozzám, és szép emlékeim maradtak róluk. A beszélgetések eleinte nem tartottak tovább tíz-tizenöt percnél, de az is jó volt, mert végre úgy láttam, hogy elmozdultam a holtpontról. Aztán az egyik lány egy idő után eltűnt, a másik szintén, a harmadik pedig egy másik csoportban bukkant fel.

A harmadik lányt kezdetben is nagyon kedveltem. Amikor egy új csoportba került a Szöszi, azt hittem, hogy már nem élvezhetem többé a társaságát. Nem háborodtam fel, nem mérgelődtem, csak egy kicsit rosszul éreztem magam. Az akciót azonban nem adtam fel, továbbra is vadásztam - bár úgy festett ez a vadászás, mintha töltetlen puskával akartam volna párducot lőni.

Aztán egyszerre csak megtörtént a második csoda: a Szöszi jött osztálytársaival az általam már gyakran megfigyelt és feltérképezett útvonalon, elvált a csoportjától, és nagy meglepetésemre s örömömre odajött hozzám. Így kezdődött el a kapcsolatunk, amely félig barátság volt, félig szerelem, legalábbis az én részemről. Lehet, hogy egyoldalú volt, de talán nem teljesen az. Nem mondom, hogy mindent megtett értem a Szöszi, de megtett azt, amihez bátorság kellett, hiszen nem volt helybeli: a két tanévnek szinte minden délutánján velem töltötte el az idejét. Tulajdonképpen ártatlan (de néha komoly) beszélgetések és játszadozások zajlottak közöttünk (egyszer például öt lépésben megvert sakkban). De mindennél többet mond, hogy Szöszi nyíltan is merte vállalni, hogy neki van egy "érdekes" barátja. Segítette tolni a kocsimat, elmentünk ide-oda, moziba, könyvtárba, és sokat csatangoltunk a városban.

Egyszer rokonok jöttek hozzánk látogatóba. Rövidesen rám terelődött a szó és megkérdezték:

- Ki az a lány, akivel láttunk néhányszor?
- A barátnőm - mondtam nemes egyszerűséggel.
- És, tetszik neked?
- Hát, nos, szóval, azt hiszem, igen - feleltem kissé bátortalanul.

Ekkor már kezdtem feszélyezve érezni magamat, mert az összegyűltek el-elmosolyodtak, gúnyosan pislogtak rám, majd egyikük így szólt:

- Csajozol, Csabi?! Mégis, mit képzelsz magadról??!! Remélem, nem gondolod komolyan, hogy szerelmes lehetsz abba a lányba, vagy különben bárkibe is, aki egészséges?...

Majd így jött a folytatás:

- Neked teljesen elment az eszed! Nincs olyan egészséges lány a földön, aki viszonozni tudná az érzéseidet!...

A barátnőmnek végül is halmozódott gátlásaim miatt sosem vallottam hozzá fűződő érzelmeimről. Elhittem a körülöttem élőknek (jóllehet a lelkem mélyén nem adtam igazat nekik), hogy "más" vagyok, és ezért kölcsönös szerelem nem lehet osztályrészem.

Aztán egyszer nem jött a Szöszi többé... Ahogyan azt már jó előre megjósolták. Utána néhányan igazukat bizonygatták nekem - és ettől csak még rosszabbul éreztem magam -, mondván, hogy ők csak a csalódástól akartak megkímélni... Pedig én csak egészen akartam szeretni és szerelmes lenni - és ha kell, csalódni...

Béna találmányok, működő járgányok, csodálkozó emberek

Kamaszkoromban természetesen más okból is háborgott a lelkem. Többek között idegesített, hogy a darálóval, annak áttételezése miatt, nem tudtam négy-öt kilométernél többet megtenni óránként. Csináltattam egy 1:1 arányú áttételt, ezzel már mintegy tíz km/h sebesség volt lehetséges, de a hajtókarral nehezen tudtam fékezni, a lábféket pedig annak gyenge megszerkesztése miatt gyakran tönkretettem. Később meguntam a tíz kilométeres sebességet, gyorsabban szerettem volna menni, ám a kettő az egy arányú áttétellel meg sem tudtam mozdítani a kocsit. Ekkor már gerincferdülésem is volt - nekem pedig elegem lett a tekerésből. Egyre többet gondoltam arra, mi lenne, ha végre magától menne a kocsi. A családtagok, rokonok természetesen lehurrogtak, amikor alig tizenöt évesen robbanómotoros járgányról kezdtem el ábrándozni.

- Motoros kocsit akarok! - nyaggattam a körülöttem élőket.
- Nem lehet! - mondták. - Nézz magadra, ilyen kapkodó, hadonászó kézzel nem lehet vezetni! Megőrültél?! Nekimennél a legelső fának, és még másban is kárt tehetsz!...
- Nincs igazatok! - hangzott ellenvetésem. - A darálóval is elboldogulok...
- Az más, öcskös - vágta közbe a bátyám. - Ha egyszer elindul a motor, nem áll ám meg!
- Ne mondj nekem ekkora marhaságot, mert leszakad a plafon! A te kétkerekűdet is motor hajtja, miért nem mész hát neki a diófának a kertben?!
- Jó, jó, de én nem is kalimpálok összevissza a kezemmel, mint te - lőtt vissza a bátyám.
- Akkor sincs igazatok!!! A duma helyett inkább adjatok egy motoros kocsit, hogy bebizonyítsam hülye tévedéseteket! - mondtam nagy hévvel.

Sehogy sem tudtuk egymást meggyőzni. Elismertem, hogy igazuk van az ő szemszögükből, ugyanakkor bizonyos voltam a magam igazában; nem gondolkodhattak az én agyammal, ezért nem is érthették meg belső világomat.

Nem is nyugodtam, továbbra is nyaggattam mindenkit: legalább hadd próbáljam meg, hogy tudok-e vezetni. Végül is megunták, és azt mondták:

- Na, jól van, lesz kocsi, de elektromos...
- Az túró, nekem benzines kell! - makacskodtam.
- Örülj, ha egyáltalán olyan is lesz! Különben a benzines fel is robbanhat!...
- Ha kigyullad, kiugrom - mondtam nem valami meggyőzően.
- Ne beszélj hülyeségeket! Úgy berezelnél, hogy rögtön odacsinálnál. És értsd meg, hogy benzines kocsi nem a Te kezedbe való.

Aztán egyszer csak megvettük kéz alól az első háromkerekű elektromos kocsit, amolyan házilag tervezett és kisipari módra épített járgányt. Egy amputált lábú emberé volt, de neki már nem kellett. A kocsinak nem volt lábtartója, ezért már az első alkalommal majdnem eltörtem a lábamat, mert lecsúszott a vázról. A kocsi megakadt a lábaimban, a kerekei pedig kipörögtek - majdnem elordítottam magam a fájdalomtól, de a lábam erősebb volt.

Másnap leégett a motor.

Tehát nem jött össze elsőre. Rövid időre búnak adtam a fejem.

Aztán valahonnan beszereztünk két úgynevezett szinkronvillanymotort, amelyeket beépítettek a kocsimba, egy-két dolgot átalakítottak, hogy jobban megfeleljen. Nagyon szépre sikerült, jól szuperált. A vezetést, bármily hihetetlenül hangzik, három nap alatt elsajátítottam, persze a rutin még hiányzott.

Nehéz leírni, mekkora örömet jelentett számomra a tökéletes szabadság élménye. Fantasztikus érzés volt, hogy nem kellett többé tekerni azt az átkozott darálót (a gerincferdülésem miatt a pokolba kívántam), csak egy gombot megnyomni! Jó érzés volt ura lenni valaminek, főleg azzal a tudattal, hogy elvileg, orvosi szempontból lehetetlen dolgot viszek véghez. A dicsőséget azonban az Úrnak adtam. Csak egy dolgot nem szerettem: akkumulátort tölteni. Teljes feltöltöttséggel indulva mintegy tíz-tizenkét kilométert tudtam megtenni, ami körülbelül két és fél óra sétakocsikázást jelentett - aztán kimerült. Egy idő után ezt megelégeltem; arra gondoltam, ha nagyobb az akku, akkor tovább bírja, messzebb lehet menni. Így aztán betettünk két dögnehéz, teherautókban, buszokban használatos akkumulátort, és egy barátommal felkerekedtünk a próbaútra, amely 35 kilométert tett ki. Dombóvárról egy közeli falucskába igyekeztünk, és csak az odautat több mint két óra alatt tettük meg, mivel kísérő barátomnak az emelkedőn tolnia kellett a kocsit.

- Mi van? - mondta Jani a bicikliről leszállva. - Miért nem megy gyorsabban ez a tragacs?
- Miért, miért..., hát biztosan azért, mert nehezebben bírja ezeket a nagy akkukat.
- A csudának van kedve ilyen csigatempóhoz!

A visszaúton már alig vánszorgott a járgány - látszott, hogy itt már csak az imádság fog segíteni...

- Már rég otthon lehetnénk - zsörtölődött a barátom. Különben is éhes vagyok.
- Nem csak te, Janikám! Én is marha éhes lettem, de ennél rosszabb, hogy szomjas vagyok.

Mire hazaérkeztünk, a motorok teljesen kikészültek. Az utolsó egy-két kilométert úgy sikerült megtenni, hogy Jani biciklivel húzatott.

Ekkor határoztam el, hogy többet nekem elektromos kocsi nem kell. (Idővel ugyan kaptam egy elektromos kocsit, de az gyári volt, német gyártmányú szobai elektromos Göncölszekér, ahogyan elneveztem. A Göncölszekérrel megtanulni a vezetést, életem egyik legnehezebb feladata volt, nem engedtem ugyanis átalakítani, mindössze a kezem, illetve az alkarom volt egy biztosító kötéssel a kartámasztékra a kapcsoló mellé rögzítve. A lakásban kezdtem el a gyakorlást. Anya félnaponként lecserélt rólam minden ruhát, mert rettenetesen kiizzadtam; borzasztóan kellett ugyanis koncentrálnom, mivel a kocsi minden funkciója egyetlen karocskával, tehát elektromos vezérléssel volt működtethető. A végére azonban minden várakozással szemben és minden emberi elképzelést felülmúlóan, elsajátítottam ennek a rendkívül érzékeny műszernek a kezelését. Egyszer a kisebbik bátyám kipróbálta, és úgy ment vele, mint részeg az országúton - fel is adta pár perc után.

E járgánynak az lett a halála, hogy mindig úton voltam vele...)

A "gokart"

Miután tehát "elektrosokkot" kaptam, és úgy döntöttem, hogy az akkumulátoros járgányokból nekem elég, kezdtem gondolkodni, ki csinál nekem benzinest, s főleg miből. Anyunak épp elég gond volt, hogy minden kocsit tönkretettem, hiszen nem voltunk olyan gazdagok, ugyanakkor félt is a robbanómotoros kocsiktól.

Egyik unokatestvérem mamája akkor már nem boldogult a Babettájával, segíteni akart, és odaadta nekem a kismotort. Többek között ezért ma is hálás köszönettel gondolok rá. Ámde a neheze még hátravolt: embert találni, aki hisz nekem, hogy nem lesz fölösleges a munkája, ha megépíti a már régóta áhított benzinmotoros kiskocsit.

Egy alkalommal, mivel nem volt akkor más, a darálóval tekertem hazafelé, és T-vel találkoztam.

- Ide hallgass, T.! Van egy elképzelésem. Otthon van az elektromos járgányom, amivel, tudod, járni szoktam...
- Bedöglött, azért nem használod?
- Ja - feleltem. - Épp arról van szó, meg kéne csinálni, és..., szóval, rád gondoltam...
- De én nem értek a villanymotorokhoz - szakított félbe.
- Szóval, izé, nem számít, ugyanis rá kellene építeni egy kismotort.
- Á, azt nem lehet. Nem olyan egyszerű dolog, sok munka.
- Jó, jó, de nekem van egy elképzelésem, és akkor csak fele annyi munkába kerülne - mondtam izgatottan.
- Ismered a KRESZ-t? - kérdezte.
- Igen.
- Van valami jogsid?
- Még nincs. De addig nem tudok levizsgázni, amíg nincs mivel.
- És ha megállítanak a rendőrök?
- Akkor megállítanak. De értsd meg már, ha nem segítesz, sohase jutok előbbre - mondtam kérlelően és reménykedve.

T. autószerelő lévén szívesen bütykölt, amikor ideje engedte; fiatalabb volt nálam, s az a fajta, aki szeret új dolgokat kipróbálni.

- Na, jól van, próbáljuk meg - adta be a derekát nem túl nagy meggyőződéssel, hiszen nem lehetett biztos abban, hogy munkájának értelme lesz. És természetesen aggódott is, nehogy baj legyen.

Aztán egyszer csak nekiálltunk a garázsban. Ott görnyedeztem mellette a tolókocsimban, s amikor lehetett, szórakoztattam még munka közben is. Sokat magyaráztam:

- Ne úgy csináld, hanem mérd meg még egyszer azt a vasat, hogy pont annyi-e, amennyinek lennie kell! Mikor heggeszted már azt a nyavalyás vasdarabot?! Ne oda tedd a csavart, hanem ide!

A barátom végül megelégelte:

- Ne dumálj már annyit! Tudom, hogyan kell csinálni!

Másfél hét alatt elkészült a szupergokart. Nagy ovációval kitoltuk az útra néhány kíváncsiskodó ismerős, haver szeme láttára. Az egyik röhögött, a másik okoskodni kezdett, hogy a gokart csak egy tákolmány, mire egy harmadik srác megvétózta, mondván, fogja be a pofáját, mert ő sem tudott volna ilyent építeni. Mindeközben T. beült a kocsiba, a többiek pedig nagy ricsajozás, röhögés közepette nekiálltak betolni a gokartot, mert nem volt rajta semmiféle indítószerkezet. Néhány perc múlva beindult a járgány. Akkor persze a jelenlevők mindegyike akart menni egy kört vele, és többen ki is próbálták, tetszett is nekik az újdonság. Aztán következtem én. Az első néhány kísérlet valahogy úgy nézett ki, mint amikor egy kisgyerek járni tanul. T. futott mellettem, hogy szükség esetén beavatkozzék.

- Hé, ne arra menj, ott az árok! Ne húzzad annyira a gázt! Fékezz!

Pár nappal később már egyedül motoroztam bent a városban! És T., aki azelőtt csak ismerősöm, haverom volt, a barátom lett - neki is sokat köszönhettem.

A "Motoregér" korszaka

A fejezet címe egykori gúnynevemet jelöli, amelyet azért kaptam a bátyámtól, mert a későbbiekben rengeteget motoroztam vidékre; több időt töltöttem úton és útközben, mint az ágyban vagy a tolókocsiban. Hála legyen Istennek, nem kellett fába szorult féreg módjára élnem. Csakhogy, mint mindenért, ezért is meg kellett harcolnom. A KRESZ-t, legalábbis annak a közúti közlekedésben alkalmazott gyakorlati részét, nyolcvan-kilencven százalékban megfigyelésekből tanultam meg. Amikor például apa elvitt buszozni, és egy nagyobb városban voltunk, mindig érdekelt, kinek, mikor van elsőbbsége, mikor kell megállni, stb. S amikor elkészült a háromkerekű gokartom, egyre inkább foglalkoztatott a gondolat, hogy elmotorozzak erre-arra vidékre is. Meg akartam ismerni új falvakat, városokat, szerettem volna ismeretlen, szép tájakon barangolni. Azt hiszem, ez azért is volt így, mert autóval ritkán utaztunk, meg aztán egészen más érzés volt szabadon odamenni, ahova akartam.

Gyakran gondoltam rá, hogy egyszer elmotorozok tamási nagybátyámékhoz. Amikor ők jöttek hozzánk látogatóba, szoktam is emlegetni ezt, de senki sem vette komolyan, afféle ábrándozásnak tekintették.

- Ó, fiam - mondta anya -, az nagyon messze van ám! Útközben elromolhat a kocsid. Mit csinálsz akkor?!
- Nem tudom... - válaszoltam tétován. - De én úgy szeretnék már egyszer elmenni valahova, úgy igazándiból kirándulni egyet!
- Csabi, ha annyira el szeretnél jönni hozzánk, megkéred a bátyádat, és ő majd elhoz autóval - mondta a nagybátyám.
- Nem jó, vetettem ellene -, mert egyrészt ő sosem ér rá, másrészt pedig egyedül szeretnék menni.
- Na, jól van, majd egyszer eljössz - mondta a nagybátyám nem túl sok meggyőződéssel a hangjában.

Nem hittek nekem, ezért nem is döntöttünk el semmit. Bevallom, magam sem tudtam, mi lesz, ha útközben tényleg elromlik a kocsim, de elgondolásomról már nem tudtam lemondani. Természetesen nem mertem otthon bejelenteni, hogy mikor szeretnék elindulni a "nagy" útra, mert nem engedtek volna el. Végül is meglógtam otthonról. Mivel utáltam a hazugságot, betű szerint igazat mondtam:

- Anya, ma egész délután kocsikázni szeretnék.

Ez az "egész délután" kronológiailag 1987 nyarának egy különösen meleg délutánja volt. Előző este a híradóban meghallgattam az időjárás-jelentést, aztán ágyba tettek, de az izgalomtól alig tudtam elaludni.

Másnap délben, minekutána a legapróbb részletekig kiszámítottam fejben az útközben várható meglepetések valószínűségét, nem éppen minden izgalom nélkül útnak eredtem. Fantasztikus élmény volt a nyílt országúton vezetni! Sebességem alig haladta meg a húsz kilométerórát, de ez akkor száguldás volt a javából! úgy szívtam magamba az út menti fák, bokrok és virágok illatát, mintha csak akkor születtem volna, a szemeim pedig fürödtek a természet látványában. Majdnem felrobbantam az örömtől, amikor mintegy kétórányi motorozás után megpillantottam a "Tamási" helynévtáblát, illetve tíz perccel később a nagybátyámék háza előtt állhattam. Teljes hangerővel elordítottam magam:

- Jóska bátyám! Jóóóskaa bááátyáám!!!

Amikor a nagybátyám a kapuhoz ért, a meglepetéstől mukkanni sem tudott, és belekapaszkodott a kerítésbe, nehogy hasra essen. Szó, ami szó, bénító meglepetést okoztam, de nemcsak nagybátyáméknak, akik az első pillanatokban úgy álltak ott, mintha lecövekelték volna őket, hanem saját magamnak is bizonyos értelemben, na és persze az otthoniaknak is.

És ettől kezdve aztán nem kellett többé füllentenem, ha vidékre akartam menni.

Egy idő elteltével azonban kezdtem unni a szupergokartomat, pontosabban, nem volt igazán megfelelő a menet közben megnövekedett igényeimnek. Az első kerék például biciklikerék volt, és a két hátsó kerékről is hiányzott a lengéscsillapítás. Egyszer egy meredek lejtőn akartam megfordulni, amikor is az oldalra szerelt motor súlya miatt szép lassan, mint egy hajó a vízen, felborultam.

Hét ezer kilométer megtétele után úgy döntöttem, építtetek egy másik kocsit, amely négykerekű lesz. A mottóm ez volt: meglehet, hogy mozgássérült vagyok, de normális - és ha normális vagyok, akkor legyen ki mind a NÉGY KEREKEM! Igen ám, de egy olyan kocsit akartam, amely teljesen az én elképzelésemet volt hivatott tükrözni, aminek megvalósítása pedig pénzt igényelt. Levélben különböző vállalatokhoz, szervezetekhez, egyházakhoz fordultam, akiknek anyagi támogatásukért ma is hálás köszönettel tartozom.

1989-ben segítségből vettünk két Babetta segédmotor-kerékpárt; miközben ismét keresnem kellett valakit (T.-nek akkor már nem volt ideje barkácsolni), aki megépíti nekem a konstrukciót. J. bácsinak adtam elő az elképzelésemet, aki aztán hosszas gondolkodás, mérlegelés (és méricskélés) után nekiállt a munkának. A helyszín ezúttal is egy javítóműhely-garázs volt. J. bácsi nem volt igénytelen, nem toldozni-foldozni akart, hanem egy jó gépet építeni. Egy hét múlva elkészült a "monstrum", amelyet később Szörnyetegnek, Kombájnak neveztünk. Ekkor J. bácsi, akit én többnyire Mesternek hívtam, így szólt:

- Ilyenre gondoltad?
- Hát, azt hiszem, igen!... - mondtam némileg határozatlanul, mivel akkor még nem sikerült beállítanunk a kormányzott kerekek helyes vezérlését, hogy ti. a belső ívben kanyarodó (vagyis a rövidebb utat megtevő) kerék jobban elforduljon. - De különben meg vagyok elégedve, s főleg akkor fogom ezt mondani, ha a gép teljesíti, amit szeretnék tőle - tettem hozzá.

Teljesítette. Mintegy negyven ezer kilométert tettem meg vele négy év alatt - balesetmentesen! A Balatonra is elmentem néhányszor, reggel nyolckor indultam, este hétkor értem haza. Sokszor ellátogattam kaposvári nagybátyámékhoz is. Fel lehet tenni a kérdést: mi kellett ehhez? Talán bátorság? Én erre azt tudom mondani: hit Istenben és egy csendes, kicsit makacs belső elszántság. Nem voltam vakmerő, csak a kívülállók gondolhatták ezt. De ők azt nem tudhatták, hogy én belülről mindig tudtam (és tudom ma is), mire vagyok képes. Az első hosszabb utamra nem úgy kerekedtem fel, hogy gondoltam egyet és kész. Hogy én arra képes vagyok, már akkor éreztem, amikor még csak a darálóm volt. S amikor megkaptam a kocsit, a szupergokartot, vagy később a Szörnyeteget, napokig, sőt kezdetben hónapokon át készültem egy-egy hosszabb útra. Az első utamon oda-vissza két hatalmas feszültség harcolt bennem: egyik a félelem volt (hiszen ha nem sikerül elsőre bizonyítani, másodikra még nehezebb lesz), a másik a győzelem öröme.

Az autó

Ugyanúgy a fentiekhez hasonló megérzésemből derengett fel bennem annak gondolata, hogy autót vezessek. Bár amikor elkészült a négykerekű motoros kocsim, akkor azt mondtam, hogy nekem nem kell autó, mert hiszen már ez is majdnem az. Azt hittem, hogy a Szörnyeteg (saját elnevezésem szerint: Turbó-Babetta) nagyon hosszú időre megoldja a közlekedési gondjaimat, de ez nem igazolódott be. Jóllehet sokat köszönhetek neki, mert a Dunántúl egyharmad részét tudtam általa feltérképezni, de szép lassan megmutatkoztak az apró hiányosságai. A legfőbb problémát az okozta, hogy a járgányom nyitott volt, és én teljesen ki voltam szolgáltatva az időjárás viszontagságainak. Egyszer, egy napsütéses nyári délelőttön elmotoroztam nagybátyámékhoz. Délutánra elborult, először csak szemerkélt, aztán egész rendesen esni kezdett - én pedig úton voltam hazafelé, bebugyolálva egy nejlonzsákszerűségbe esőkabát gyanánt, és úgy néztem ki, mint valami egyiptomi múmia. (A történethez hozzátartozik, hogy anyuék elindultak kocsival értem, és közös pechünkre elkerültük egymást a házunktól alig fél kilométernyire.) Aki sokat motorozik, biztosan ismeri azt a kellemesnek nem mondható érzést, amikor menet közben az út porától viszketni, könnyezni kezd a szeme, vagy, s ez még rosszabb, egy repülő rovar csapódik az ember szemébe, és akkor aztán bármi történhet... Mindezek a kellemetlenségek engem sokkal érzékenyebben érintettek; külön harc és egyben művészet volt azt megtanulnom, hogy egy-egy váratlan ingerhatásra, amely néha akaratlan, hibás mozgás- vagy cselekvéssort válthat ki, megfelelően reagáljak. Nem volt könnyű, de sikerült különböző, általam kigondolt, úgynevezett konfrontációs technikák ("Csakazértis"-technikák) alkalmazásával elsajátítanom azokat a fogásokat, amelyek révén aztán felelősséget tudtam vállalni a közlekedésben mind önmagam, mind pedig mások előtt.

A kisebbik bátyám egyszer vett egy különleges Volkswagen autót; azelőtt én nem tudtam, hogy ilyesmi is létezik. Nagyon tetszett a kocsi, amely akkoriban nagy szó volt, mivel még nem terjedtek el a nyugati autók hazánkban. Ezért is nagy öröm volt, amikor a bátyám elvitt engem első alkalommal autókázni. Beindította a motort; majd elolvadtam a gyönyörűségtől, hiszen a Zsigulink hangja traktorpöfögés volt ehhez képest. Már a városban voltunk, és kezdtem figyelni, hogyan vezet a bátyám; észrevettem, hogy a sebességváltókar másképp néz ki, illetve, hogy a bátyám nem használja.

- Te, figyusz, miféle kocsi ez? - kérdeztem tűnődve.
- Miért, talán nem tetszik?!
- Dehogyisnem!
- Hát akkor?...
- hogyhogy nincs ebben a kocsiban sebváltó?
- Ez nem olyan - mondta a bátyám.
- Hát ettől nem lettem okosabb! Fejtsd ki, kérlek, értelmesebben!
- Nos, Tökalsó, amint láthatod - kezdte -, ebben a kocsiban nincs kuplung...

Erre gyorsan odapillantottam a fékpedál mellé:

- Tényleg! - kiáltottam fel meglepetten.
- Na, szóval, nincs kuplung - folytatta a bátyám -, csak gázt kell adni, és akkor olyan gyorsan mehetsz, amilyen gyorsan akarsz. A kocsi magától váltja a sebességet, figyelj csak! - Belelépett a gázba, hogy érezzem, amint menet közben kapcsol fel a kocsi.

Döbbenten ültem, a csodálkozástól mukkanni sem tudtam egy darabig, majd a bátyámra néztem, s hangosan, de kissé félénken ezt mondtam:

- Ilyen kocsit én is tudnék vezetni!...
- Persze, még mit nem! - mondta félig bosszankodva, félig nevetve.
- Nem hiszed el?! Pedig én ezt komolyan gondolom!

Végül is a bátyámnak sikerült annyiban meggyőznie engem, hogy nekem ez a kocsi túl gyors lenne, de nem adtam meg magam.

- Mégis, ha úgy meg lehetne csinálni, hogy mondjuk, csak huszonöt kilométeres sebességgel menjen maximum... Vagy mi lenne, ha a kis Polskiba egy kisebb motort tennénk, vagy mondjuk egy ötszázas Fiat is jó lenne...
- Ne fantáziálj összevissza, jó neked a motor is - zárta le a vitát.
- Szerinted így van, mert bezzeg te kocsival jársz, és nem ázol-fázol útközben..., na, mindegy - mondtam megadóan.

Kezdtem belenyugodni, hogy nekem nem lehet autóm. Automataváltós kocsik vannak ugyan, de mindegyik túl gyors nekem, és átalakíttatni csak újabb nagy költségeket jelentett volna - kockáztatni pedig senki sem mert. Amikor már majdnem kialudtak a reményeim is, megláttam az egyik esti híradóban a PULI kisautót. Azonnal felmerült bennem a gondolat: ez kell nekem! Még anya is megjegyezte:

- Egy ilyen kisautó jó lenne neked...

Ám a dolog egyelőre csak álom maradt.

Huszonkét éves voltam, amikor egyszer csak - éppen egy elmélyült levélírás közepette - két ember állt meg mellettem: rég nem látott unokatestvérem és a barátnője a Balatonról. Nehezen akaródzott megismernem őket, de miután felocsúdtam, vidám beszélgetésbe fogtunk.

- Azért jöttünk, mert szeretnénk, ha eljönnél hozzánk egy hétre.
- A Balcsira? - kérdeztem lelkendezve.
- Igen.
- Hát az szuper! Nagyszerű! Benne vagyok!

Az eltelt egy hét alatt sok minden történt. Egyszer Pityu estefelé (kora őszre járt az idő) Wartburggal kivitt a vízpartra.

Amint haladtunk, váratlanul megszólalt:

- Tényleg te tervezted a Szörnyeteget?
- Igen.
- Miért nem csapsz hát fel autótervezőnek?
- Ne hülyéskedj, hisz tudod te is, hogy nem vagyok mérnök!
- Különben szuper az a járgány - jegyezte meg Pityu.
- Meghiszem azt! - mondtam némi büszkeséggel, de kicsit bizonytalanul. Majd rövid gondolkodás után hozzáfűztem:
- Az ötlet nem volt rossz, hogy a kocsimon két motor van, s ha az egyik útközben bedöglik, akkor a másikkal tovább tudok menni. Mondom, az ötlet nem rossz, de jobban is meg lehetett volna konstruálni, ha több anyagi áll rendelkezésre.
- Nem gondoltál sohasem arra, hogy autót vezess? - folytatta Pityu a kérdezősködést.
- De igen, megfordult már a fejemben, csak nincs pénzem rá. S
különben senki sem hiszi el nekem otthon, hogy meg tudnám csinálni.
- Vezettél már autót?
- Igen, de akkor még kicsi voltam. A bátyám az ölébe ültetett, én pedig kormányoztam. Ezt azonban nem lehet autóvezetésnek nevezni, inkább játék volt, hogy ötven méterrel arrébb mentünk...
- Mégis meg kellene próbálnod - jegyezte meg Pityu. - Talán van olyan kocsi, ami neked megfelelő..., mondjuk, amolyan hycomat Trabi.
- Nekem nem kell olyan kocsi, ami át van alakítva; elegem van a tákolmányokból! Érzem és tudom, mire vagyok képes. És van olyan kocsi, ami nekem átalakítás nélkül is nagyon megfelelne. Tudod, az a kutya nevű autó, amit a magyarok csinálnak abban az alföldi városban; Pulinak nevezték el. Furcsa, hogy egy ebfajta nevét ragasztották rá, de én kíváncsi volnék rá.
- Hallottam erről a kisautóról... De hát miért nem próbálod meg?
- Mert... Szóval, ide figyelj, Pityukám! Hogyan szerezzek jogsit, nem mondanád meg?! Az orvos tiszta eszement hülyének fog nézni. Egyetlen lehetőséget látok: valahogyan megveszem a kocsit, valahogyan megtanulok vezetni, és bebizonyítok valamit. Ezt érzem és tudom, hogy meg tudnám csinálni.
- Akkor rajta, kezdd el!

Az első próbákat a Wartburggal kezdtem. Igaz, csak a gázt és néha a féket működtettem, de hamarosan kitűnt, hogy minden túlmozgásom ellenére koordináltan tudom megoldani a feladatot.

- Ha ezt tudod csinálni, menni fog a többi is! - bátorított az unokatestvérem.

Aztán, amikor hazajöttem, azonnal nekiálltam gondolkodni a témán: HOGYAN SZEREZZEK KOCSIT? Jöttem-mentem egyik helyről a másikra, hogy szponzort találjak, aki elhiszi, képes leszek megtanulni vezetni. Végül is sikerült támogatót találnom. Az ő nagylelkűségének és a gyártó cégnek is köszönhetem, hogy anyagi segítségükkel megvásárolhattam a kisautót, hogy megadták a lehetőséget a bizonyításhoz.

A vezetői tanfolyam

Nagy örömömre a kisautót gyorsan és egyszerűen átadták. Ám a dolog neheze még váratott magára. Egyik barátommal, aki már korábban is tudott az elképzelésemről, megbeszéltem, hogy segítsen a vezetés elsajátításában. Előzőleg megvettem az ilyenkor szokásos felszerelést: KRESZ-könyveket, stb. Háromszor átolvastam, és amit nem tudtam, azt bemagoltam.

Zs. barátom besegített a kocsiba, és ezzel kezdetét vette a "maszek gépjárművezető-képzés":

- Indítsd be a motort!

Beindítottam.

- Lassan adj egy kis gázt! Ne félj, itt vagyok melletted! - nyugtatgatott barátom; szükség is volt rá, mert nagyon izgultam.
- Most szépen, óvatosan fékezz! Utána adj elsőbbséget! Óvatosan kanyarodj balra! Gyerünk rükvercbe!

Lábammal hátramenetbe tettem a sebváltókart, és csigalassúsággal tolatni kezdtem. Az óriási erőfeszítéstől ömlött rólam a veríték. Az első napon több mint négy órán át vezettem a kocsit - egészen a kimerülésig, illetve a kimerültségig. Zs.-nek kétszer kellett beavatkoznia, azaz behúzni a kéziféket. A második napon már kevesebbet gyakoroltunk, mintegy kétórányi időt, de ekkor egyszer sem kellett a barátomnak vészhelyzetben közbelépnie, mivel meg tudtam oldani az alapvető vezetéstechnikai helyzeteket. A rutinpályára is elmentünk gyakorolni, és - bármily hihetetlenül hangzik - összességében kifogástalanul hajtottam végre a feladatokat! És mindezt egy olyan gépkocsival, amelybe semmiféle hycomat, illetve egyéb más segédberendezés nem volt beszerelve. Tehát automataváltós szériakocsival. (Egyszer egy velem azonos betegségben szenvedő sorstársam is kipróbálta a kocsimmal vezetési tudományát, és ő még nálam is jobban tudott kormányozni, jóllehet én nem gondoltam volna róla.)

Egy hét múlva már teljesen egyedül hajtottam a kisautóval a közutakon. Többször is bejártam a környező településeket, nagyobb városokat; nemegyszer elautóztam a Balatonra, meglátogattam az ötletadó unokatestvéremet, Pityut (aki más dolgokban is sokat segített és mindig adott nekem további instrukciókat); azt lehet mondani, hogy szinte mindig úton voltam, de sohasem cél nélkül.

Ám egy dolog hiányzott még az üdvösséghez: a jogosítvány. Elkezdődött az ilyenkor kikerülhetetlen hercehurca. Hiába tudtam vezetni, orvosi szempontból a túlmozgásaim akadályt jelentettek a vezetői engedély kiadását illetően. Elkeserített az orvosok szemléletmódja, pontosabban az, hogy a fogyatékos embertársainkat formailag kategóriákba sorolják, és ezzel egyúttal akarva-akaratlanul is hozzájárulnak az adott betegségben szenvedő személyek betegségtudatához, amelytől aztán nem fog jobb kedvre derülni. Ami engem illet, nagyon egyedül éreztem magamat a képességemmel, mert nem találtam senkit, aki egy súlyosnak mondott szpasztikus, kontraktúrás mozgással autót vezetett volna - vagy ha nem is autót, de valamilyen egyéb járművet.

Én nem adtam fel. Nem azért, mert hősködni akartam, hiszen tisztában voltam és vagyok a felelősségemmel. Három dolog motivált: 1. A kisautó nekem azt jelentette és jelenti, amit az egészséges embernek a lába. Senkinek nem kívánom, hogy elveszítse a lábait, de akinek van mersze belegondolni, az gondoljon bele, mit tenne, ha nem tudná lábait használni, de segédeszközzel - ami ebben az esetben egy kisautó - ki tudna jutni az emberek közé? 2. Jogosítványt szerezni. 3. Elgondolkodtatni az embereket, mind az egészségeseket, mind a sorstársakat. Minderről bővebben a második részben.

A rendőrök a dolgukat tették...

Bátorság vagy felelőtlenség volt-e engedély nélkül vezetni? - Döntsétek el, kedves Olvasóim. Jómagam azt válaszolnám a kérdésre, hogy bátorság kellett hozzá, de felelősséggel. Bizonyítani akartam, de a gyakorlatban, s nem az orvosi vizsgálószobában. Istennek hála, sikerült bizonyítani, és nemcsak másoknak, mások előtt, hanem önmagamnak is.

Sohasem volt lehengerlően kellemes vagy kellemesen lehengerlő érzés (főleg nem nekem, aki agysérült), amikor előfordult, hogy megállított a rendőr és a papírokat kérte. Nem hazudtam neki; nincs jogsim, és erről nem tehet a rendőr, ahogyan én sem. Az orvos tehetne róla, de ő sem tehet róla, hogy nem tehet róla. Nem azt kérdezem tehát: ki tehet erről, hanem hogy mi tehet róla. A szemlélet, amely kialakult. A szemlélet mögött pedig emberek vannak; a szemlélet nemcsak a rendőr, az orvos szemlélete, hanem mindannyiunké - engem is beleértve.

Az alábbi történetet (amellyel kapcsolatban Vitray Tamás műsort is készített, és amelyre reagálva az akkori belügyminiszter is meglátogatott) csak és kizárólag azért írom le, hogy felhívjam a paradoxonokra, dilemmákra, valamint a levonható tanulságokra az emberek figyelmét. Semmiképpen nem szándékom az illetékes hatóságnak, a rendőröknek elmarasztalása.

Anyának váratlanul külföldre kellett utaznia temetésre, és a több napos távolléte alatt engem valakinek el kellett látnia. Nem állt túl sok idő a rendelkezésre, hogy anya értesítse ifjabb bátyámat a dologról, ezért útnak eredtem a Pulival Kaposvárra, ahol egyébként előzőleg többször is voltam már. Akkoriban már kötelező volt főútvonalon kivilágítani a kocsit, ezt én szándékosan elmulasztottam. A generátor ugyanis nem töltött vissza rendesen, kimerült volna az akkumulátor. A kocsit pedig csak önindítóval lehet - vagyis akkumulátorról - indítani; előtte pár nappal esett meg, hogy a fényszóró használata kimerítette a telepeket, ezért egy másik autó árramforrásáról tudtuk csak elindítani a kocsit. Éppen hazafelé tartottam, amikor egy közúti ellenőrzés során lemeszeltek; siettem volna haza, mivel a visszaút harmincöt kilométerének megtételéhez csaknem másfél óra kellett. Részben ezért, részben az ijedtségtől felfokozódott kontraktúráimat könnyen félre lehetett érteni.

- Mondja - lépett oda mellém egy magas rangú rendőr -, van magának valamilyen engedélye?
- Csak forgalmi, jogsi sajnos nincs - nyöszörögtem.
- Milyen autó ez? - kérdezte a rendőr. - Maga építette?
- Nem, sorozatgyártásban készült.
- Miért fogja azt az izét a lábán?
- Ennek segítségével támasztom a jobb kezemet, hogy kormányozni tudjak.
- Hogyan tud maga vezeteni? Mi a baja magának? Epilepsziás?
- Ez nem epilepszia, hanem a centrális idegrendszer sérülése, amely inkoordinált mozgásokban jelenik meg. Azt pedig, hogy hogyan tudok vezetni, nem tudom megmagyarázni, csak megmutatni.
- Biztos, hogy nem epilepszia ez? - kérdezte újra. - Mikor esett meg magával ez a betegség?
- Születésem óta van... Különben, ha szabad kérdeznem, mennyire leszek megbüntetve?
- Magát nem büntetjük meg, de nem engedhetjük el, nem viheti el a balhét, ha valami történik.

Először úgy gondolkodtak, föltesznek a vonatra, s amikor hazaértem, elküldök valakit az autómért. Megpróbáltak kivenni a kocsimból, de ez túl bonyolult volt, ezért kihívták a kaposvári mentőket, akik aztán úgy jöttek, mint a közúti baleseteknél szokás: gyorsan, kék fénnyel és szirénával. Kivették a hordágyat, letették a kocsim mellé, majd odajöttek hozzám:

- Maga volna az?
- Jó napot! - mondtam. - Hova akarnak vinni? Az a helyzet, hogy tudok ülni, ezért semmi kedvem sincs hordágyra feküdni.

Ezután a mentősök odamentek a rendőrökhöz, vitatkoztak velük valamin, aztán visszatették a hordágyat, engem pedig beültettek a mentőkocsiba, és visszaszállítottak Kaposvárra. Az egyik mentős megjegyezte:

- A fiatalember nem epilepsziás, pedig ezt jelentették nekünk; ahogyan eljött Kaposvárra, ugyanúgy haza is autózhatott volna.

Aztán bevittek a kórházba, kihívták az orvost, hogy nézzen meg. Ekkor még meglehetősen izgatott voltam, az orvos nem mert semmit mondani, ezért átküldött az idegambulanciára; addigra már nyugodtabb lettem, a másik orvos pedig megcsinálta a jelentést. Mindezeket követően hazaszállítottak Dombóvárra. Később aztán megkaptam az ötszámjegyű büntetésemet - szemben az én négyszámjegyű árvasági járadékommal. Nem lettem boldog tőle. De egy dolgot megértettem: SZEMLÉLETMÓD-VÁLTOZÁSRA van szükség - és nem csak az én esetemre nézve s nem csak ebben a dologban.

Két dialógus a lányokrról

I.

Egy ismerősünk érkezett hozzánk. Anyut kereste, aki éppen távol volt, és amíg megjön, hát szóba elegyedik velem. Néhány szokásos kérdés, utána rövid csend. Az úr vakargatni kezdte a fejét, ujjaival a szája körül babrált, körbepillantott a konyhában - és már éreztem, hogy valami fontosat akar mondani, de nehéz elkezdenie...

- Khm..., khm..., szóval, szeretnék kérdezni tőled valamit - mondta láthatóan zavartan -, de tudod, nem akarlak megsérteni. - Elhallgatott.
- Nem vagyok sértődős típus, mondja csak nyugodtan - bátorítottam.
- Szóval, nem akarok indiszkrét lenni; túl vagy a húszon, ahogyan én az ötvenen már, beszéljünk, mint férfiak között szokás.
- Arra kíváncsi, hogy én meg a nők? - segítettem ki szótlanságából.
- Igen - mondta megkönnyebbülten. - Nem tudom, milyen érzés lehet, ha az ember férfi, és..., érted, mire gondolok. Tolókocsiban vagy, rossz lehet neked, ha "arról a dologról" van szó.
- Nézze, uram - mondtam egy mély lélegzetvétel után -, amit mondd, félig-meddig igaz. A "téma" nem könnyű, főleg, ha az ember szexuálisan egészséges. Azonban én nem akarok kitérni, elbújni e dolog elől, ezért nem is olyan rossz. Ugyanis én ezzel kapcsolatban nem mondtam le semmiről, mert nincs miért lemondanom, de ha mégis ezt tenném, az önbecsapás volna és akkor tényleg nem érezném jól magamat.

 

II.

Én és Pityu egy nyár végi, kora őszi napon kint beszélgettünk a kocsimban a Balaton partján. Miközben a lemenő nap bíborvörös színeiben és az aranyhíd csillogásában gyönyörködöm, a távolban egy szerelmespár sziluettje tűnik fel.

- Csabi, te hogy állsz a nőkkel? - kérdezte hirtelen az unokatestvérem.

Összerezzenek, aztán kicsit feszengeni kezdek.

- Ne haragudj, de elmerengtem egy kicsikét az aranyhídon, szép látvány..., meg azok ott a távolban... - fejemmel abba az irányba biccentettem, amerre az egymásba fonódott emberpár ballagott. Zavartan próbáltam folytatni: - A kérdésed, hogy is mondjam csak, nem könnyű, váratlanul jött, és most pontosan telibe talált, pont ezen gondolkodtam, meg aztán..., eszembe jutott néhány emlék.
- Bocsáss meg, nem akartalak megbántani - mondta Pityu szeretettel a hangjában.
- Tévedsz, nem bántottál meg. Különben is, tettem neked már említést egykori barátnőmről, meg arról a másodikról, akivel csaknem négy éven át leveleztem, és amikor végre találkozhattam volna vele, akkor felszállt egy buszra, és a buszvezető közelebb volt. De annak már két éve... Amúgy pedig örülök, hogy kerek perec kérdeztél és nem kerteltél.
- Hiányzik a szex? - kérdezte ismét minden kertelés nélkül.
- Úgy is lehet mondani. Ám én azt hiszem, nekem annál több kell, és ezt a többletet szeretném adni én is a másiknak, s ezt nem csak azért mondom, mert romantikus alkat vagyok.
- Olyan nagyok az igényeid? - kérdezte kicsit élcelődőn.
- Igen, lehet ezt is mondani, ha ezzel sírig tartó igaz szerelem és szeretet mellett olyan belső emberi értékekre is gondolsz, mint például a kölcsönös megbecsülés, hűség és sok minden.
- De hiszen te egy remek srác vagy! - lelkendezett Pityu.
- Ne túlozz. Olyan vagyok, mint bármely normális ember.
- De neked szép és értékes lelkivilágod van, és ezzel a mentalitással kereshetnél egy lányt is!

Mire én:

- Pityukám, Te ezt azért mondod, mert már egy ideje ismersz. Holnap lesz egy hete, hogy itt vagyok nálad, hogy foglalkozol velem, és esetleg megláttad, megtapasztaltad bennem, hogy például a túlmozgásaim szinte eltűntek, és megismertél belülről. De tudod mit? Amikor elmegyünk innen, a városban szólj egy lánynak, mutass be neki - és valószínűleg furcsán fog ránk nézni, és még hülyének is tarthat bennünket. Ezen voltaképpen nem is lehetne csodálkozni, hiszen te sem biztos, hogy megláttad bennem azt a többletet az első napon, amiről most tudsz.

Majd hozzátettem:

- Hát, tudod, ez a rossz, vagyis, hogy az emberek rögtön ítélnek, és nem veszik a fáradságot, hogy megismerkedjenek a másikkal. És ezt ne csak a párkapcsolatokra értsd! Szerintem mindenki, aki megtalálta az úgynevezett Igazit, az elrejtett kincset lelt meg, de ezzel nem azt akarom kifejezni, hogy annak a valakinek ritka nagy szerencséje volt, hanem hogy hittel és szorgalommal kereste és találta meg a Másikat, valamint hagytak és adtak időt a kölcsönös megismerésre, és megtanulták elfogadni egymást.

Még néhány érdekes történet

Amikor még kicsi voltam, a bátyám egyszer egy rémes álarcban jött haza, vélhetőleg egy álarcosbálból. Meg akart ijeszteni engem, és nagyon is jól sikerült. Úgy elkezdtem ordítani a félelemtől, mintha eszemet vesztettem volna, és heves görcsöket kaptam.

Egy másik alkalommal, amikor már nagyobbacska voltam, a bátyám csinált nekem egy akváriumot, amelyet a folyosón helyezett el, ahol anya sétáltatni szokott. Később aztán a bátyám vett - máskülönben szép - kígyóhalat. Amikor ezt megpillantottam az akváriumban úszkálva, lebénultam a félelemtől és egy lépést sem bírtam tenni.

Az ilyen irreálisnak ítélhető félelmeimet sem én nem értettem meg, sem a környezetem. Például féltem a biológiakönyvben szereplő egyes állatoktól, csontvázaktól. Utána jött a videó-korszak a félelmetes, vérfagyasztó horror hülyeségekkel, amelyektől még tizenhat éves koromban is rettegtem. Aztán, mintegy ösztönszerűen rájöttem a megoldásra: félelmem tárgyaival tudatosan kell szembesülni(konfrontálódni). Elmentem a videokazetta-kölcsönzőbe, hoztam egy tucat rémfilmet, és egyedül végignéztem őket. Ilyen módszerekkel sok félelemtől szabadultam meg.
___

Amikor még kicsi voltam, és anya a folyosón sétáltatott, mindig furcsálltam, amint apa és bátyja éppen a meccsel foglalták el magukat, amit a televízió közvetített. Néha bekukkantottam a szobába, és megkérdeztem apát vagy a nagybátyámat:

- Mennyi az eredmény?
- Még null-null.

Kis idő múlva hallottam:

- Góóól!

Vagy:

- Az ördögbe is! Bekaptuk azt a nyavalyás gólt...

Én pedig nemigen értettem, minek tudnak úgy örülni vagy miért mérgelődnek. Apa egyszer aztán elunta, hogy meccs közben gyerekes kérdésekkel nyaggatom, elmagyarázta hát a labdarúgás szabályait. Ettől fogva kezdett érdekelni a foci, később kedvenc csapatom is lett az NB I-ben, amelyért aztán éltem-haltam. A szomszéd gyerekekkel fogadásokat kötöttünk, és akinek nyert a csapata, az úszott a boldogságban. Anya nem egy "fontos" és nagy mérkőzés közben kénytelen volt végighallgatni ordibálásomat, amely természetesen akkor volt a leghangosabb, amikor a csapatom rúgta a gólokat; meccsek után pedig füröszthetett meg, és moshatta ki az agyonizzadt ruháimat.

Egy tévés mérkőzésen éppen a kedvenc csapatom játszott a nem kedvenccel; nagyokat fogadtam a barátommal, aki a másik csapatért rajongott. Amikor a csapatom az ötödik gólt érte el, akkorát ordítottam, hogy belerengtek a falak - majd a következő pillanatban kipottyantam a tolókocsimból.

- Mi van, fiam, hát te meg hogy estél le? - kérdezte apám, aki a kiabálásomra beszaladt a szobába.
- Az nem számít, győzött a csapat! - hangzott a válaszom.

Később aztán már nemcsak nézni akartam, hanem csinálni is. Az egyik szomszéd odaadta a használt, de jó állapotban lévő bőrlabdáját, amellyel aztán a lakásunkban, a folyosón kezdtem játszani. A technika esetemben igen egyszerű volt: a tolókocsiban ülve, lábfejemet beakasztottam a kocsi mellső kiskerekének a villájába, megfeszítettem, és közben kicsit csúsztattam kifelé is, majd kiszabaduló lábammal belerúgtam a labdába. Idővel továbbfejlesztettem rúgótechnikámat, ennek eredményeképpen sikerült hét-nyolc méterről akkora erővel rálőni a labdát a vécéajtóra, hogy bent leestek a csempék a falról. Amikor később még a nagyit is játékba vontam (neki az volt a feladata, hogy dobta a labdát felém, úgy, hogy az pattogva jöjjön a lábamhoz), még jobban alá tudtam nyúlni az ugráló labdának, és egyszer úgy eltaláltam a falióránkat, hogy az majdnem megfordult a szögön, amelyen függött. Az ilyen játékaimnak végül is az vetett véget, hogy anya kiborult, amikor egy-egy jól sikerült remek csavarással eltaláltam egy-két kristályvázát. Az udvaron pedig nem tudtam játszani, mert ha elrúgtam a labdát, nem jött vissza...
___

Ha jó film ment a moziban, a darálóval elmentem megnézni. Annak idején szerettem moziba járni, többek között azért is, mert nem volt színes tévénk, s mindig el voltam ragadtatva a szélesvásznon játszódó jelenetektől. Előadás előtt negyed órával szóltam a fiataloknak, akik a moziépület előtti téren őgyelegtek a film kezdetére várva, hogy kocsistul-lovastul vigyenek fel a lépcsőn; amikor ezek a néhány másodpercig tartó "repülések" lezajlottak, besegítettek a terembe, ahol a széksorok mellett foglaltam helyet. A jelenlétem némi feltűnést is keltett általában, ezt abból is észrevettem, hogy gyakran néztek rám, de ha a pillantásunk találkozott, akkor az illető riadtan félrekapta a fejét, vagy sugdolózni kezdett a mellette ülővel. Persze, sohasem tudtam kitalálni pontosan kitalálni, mit gondolhatnak rólam, pedig kíváncsi lettem volna rá...

Egy alkalommal a háromkerekű elektromos kocsimmal mentem el a moziba. A kocsimon két nagy irányjelző (villogó) volt. Pár perccel a film megkezdése után, amikor ugyebár sötét van, viccből bekapcsoltam a villogót pár másodpercre. A borostyánsárga fény alaposan kivilágította a mozit, s egyesek meglepetten forgatták a fejüket, hogy mi történhetett. Odajött hozzám a mozisnéni, és szépen megkért, hogy ne csináljak ilyeneket előadás alatt. Bólintottam, hogy megértettem, és bocsánatot kértem a zavarásért - magamban azonban kicsit mosolyogtam az egészen, hiszen végül is jó tréfának szántam a dolgot. Talán másfél perc múlhatott csak el, amikor egy késve érkező mozilátogató jött; hallottam, ahogyan futva közeledik, igyekezve a helyére. Nem vette észre a széksorok mellett álló kocsimat, s a lába beleakadt a csomagtartóba. Felordított a fájdalomtól, aztán elvágódott, pontosabban hanyatt-homlok hemperegve végiggurult a széksorok melletti lejtős részen. A közönség ekkor csak nézett, mint a moziban. Fölkapcsolták a világítást, hogy megnézzék, mi történt. Előadás után mondtam a mozisnéninek:

- Mégsem ártott volna, ha bekapcsolom a villogót!...
___

Egy időben, amikor az elektromos Göncölszekérrel közlekedtem, be szoktam járni az egyik kisáruházba vásárolni, és közben elbeszélgettem az alkalmazottakkal. Mint ismeretes, ezek az elektromos kocsik rendkívül fordulékonyak, egy helyben is meg lehet fordulni, akár egy forgófotelban. Tehát nagyon szerettem és élveztem a pultok közötti lavírozást, olyan volt, mint ha egy rutinpályán gyakoroltam volna. Egy ilyen alkalommal - amely egyben utolsó is volt abban a kisáruházban - a bejáratnál két konzervdoboz-piramis között kellett elügyeskednem magam a kocsival. Tudtam, hogy ha egy szardíniás dobozt véletlenül kimozdítok a helyéből, az egész építmény összedőlhet. Ma sem tudom megmondani, én voltam-e, akinek sikerült a konzervekkel csörömpölő zenét komponálni, mindenesetre, amikor már túljutottam a kritikus ponton, hangos robajjal megindultak a szardíniás dobozok - és jócskán betemették azt a kisbabát a babakocsijában, akit a meglepődött anyuka tolt mögöttem. Az incidenst sportszerűen magunkra vállaltuk: én magamat tartottam ügyetlennek, de az anyuka szerint fordítva történt.
____

Amikor megkaptam a Göncölszekeret, magam indultam a könyvtárba. Odaértem az épülethez, tehetetlenül néztem a szép márványlépcsőket:

- Kell szólnom valakinek, aki besegít a kocsimmal - gondoltam.

Éppen jött ki az igazgató úr, rám nézett, s így szólt:

- Te vagy az, Csaba? Mit csinálsz itt?
- Szeretnék bemenni a könyvtárba, és várom, hogy segítsenek.
- Ó, hát segítek én! - ajánlkozott barátságosan és készségesen az igazgató úr.
- Nagyon köszönöm, de az a helyzet, hogy én meg a kocsi több mint másfél mázsát nyomunk. Ha esetleg lenne szíves segítséget hívni - tettem hozzá -, akkor meg lehetne oldani.
- Azért megpróbálnám... - mondta az igazgató.

De tényleg nem bírta egyedül, így hát még két másik ember segítségével felvittek a lépcsőkön.

Néhány nappal később megint arrafelé vitt az utam a városbban, és mit láttak szemeim: munkásemberek lebontották a lépcső egy részét. Odamentem hozzájuk, megkérdeztem, mi van, csak nem akarják felrobbantani a bejáratot?

- Neked csinálunk feljárót, hogy be tudj menni - mondták.

A csodálkozástól döbbenten néztem magam elé. Ez biztosan az igazgató úr ötlete volt! - villant át hirtelen az agyamon -, legalábbis biztosan tud róla.

Nem tudom, hogy csak a fenti eset motiválta-e az igazgató urat nemes elhatározásában, vagy más is közrejátszott, cselekedete mindenképpen köszönetet érdemel és példaértékű más közintézmények számára is.
___

A Szörnyeteggel elmentem a helyi kórházba középfülgyulladás miatt. Az orvos megkérdezte:

- Mivel jött?
- Motorral.
- Hát az meg hogyan lehet? Hogy tud maga megülni a motoron, hisz' az eldől maga alatt?
- Csakhogy én négykerekű motorkerékpárral jöttem - mondtam, és elképedését látva hozzátettem: - Ha nem hiszi, nézzen csak ki az ablakon!

Miután meggyőződött, megkérdezte:

- Hol van a kísérője?
- Nincs kísérőm, egyedül jöttem, nehogy őt kezdje el gyógyítani...
___

Egyszer valaki felajánlotta nekem, hogy ha valahol a világon műtéttel tudnának rajtam segíteni, akkor ő fedezné ennek költségeit. Ezzel kapcsolatosan kértem egy kivizsgálást a pécsi idegklinikától, ahol is aztán egy hetet töltöttem, mellesleg sok érdekes tapasztalatot is szerezhettem. Kicsit furcsán éreztem magamat, hiszen sok más ember volt ott körülöttem mindenféle betegséggel, akikkel szemben én nem azt éreztem, hogy beteg vagyok, hanem hogy adva van az állapotom és kész.

Egyik reggel jöttek a fiatal orvostanhallgatók, én pedig kíváncsi lettem, mit gondolnak rólam. Mondtam magamban:

- Hogyhogy ezek nem vesznek észre engem?

Ezután hirtelen elhatározással közéjük löktem magamat a tolószékemmel, amint libasorban elhaladtak mellettem, s közben elkezdtem játszani, hogy bolond vagyok, értelmi fogyatékos. Előadásom még jobban is sikerült, mint elgondoltam; gyorsan előkapták a jegyzettömbjeiket, írtak bele néhány feljegyzést a rólam látottak alapján. Másnap újra jöttek, a csoportvezető magyarázni kezdett valamit a hallgatóknak velem összefüggésben, majd hozzám fordult és megkérdezte:

- Mi volt a reggeli?
- Pékáru meg tehéntőgyeverejtéke.
- ?! És hogy ízlett?
- Pocsékul.
- Miért?
- Azért, mert unalmas egy héten át száraz kiflit langyos kakaóval öblögetni...

(Aztán még kétszer elmentem az idegklinikára - de akkor már egyedül, a saját kocsimmal. Amikor ezt az dolgozó orvosok megtudták, szóhoz sem tudtak jutni a csodálkozástól...)
___

Egyszer a Pulival Fonyódra mentem; izgultam is egy kicsit a tíz kilométeres úttól, de hát rettenetesen "be voltam indulva", hiszen először vezethettem a nagy forgalmú 7-es úton a Balaton mellett. Nyári melegben araszoltam úgy harmincas tempóval az út széléhez közel; élveztem a tó csendes, zöld színben játszó hullámzását, közben elragadtatásomban tettem néha egy "Ó!" felkiáltást - vagy beleborzongtam esetenként, amikor némely autós kollégám százas-százhúszas sebességgel húzott el mellettem...

Mintegy négy kilométer lehetett mögöttem, amikor már messziről megpillantottam az út mentén integető hosszú szőke hajú fiatal lányt.

- Stoppol - villant át az agyamon. - De mi lenne, ha megállnék és elvinném egy darabig? Biztosan meg fog lepődni egy kicsikét, ha meglát engem a túlmozgásaimmal! Csak nehogy valaki előbb megálljon neki!...

Elhajtottam előtte. Ekkor belenéztem a visszapillantó tükörbe, mögöttem nem volt autó, majd a következő pillanatban csikorgó és füstölgő gumikkal fékeztem. A lány elkezdett szaladni a kocsim után, kinyitotta az ajtót.

- Hová mész? - kérdeztem tőle.
- Fonyódra - hangzott a válasz.
- Nagyszerű, akkor elviszlek.

Közben ömlött rólam a verejték a meleg és az izgalom miatt; láttam, a lány is észrevette közben, hogy nem álmai hercegével találkozott, de aztán lassan felengedett. Mint megtudtam, színinövendék volt...

Amikor végül is negyed óra múltán szerencsésen megérkeztünk Fonyódra, megkérdeztem:

- Mondd csak, utaztál már ilyen kicsi autóban olyan vezetővel, mint én vagyok?
- Még nem.
- Van életbiztosításod?
- Miért? - kérdezett vissza meglepődve.
- Mert nekem nincs, s ezenkívül jogsim sincs, sajnos...

Vallomás a Teremtőmnek

Nélküled, Uram és Istenem, nem jöhetett volna létre ez a könyv, mert mindenekelőtt arra volt szükség, hogy éljek. A meg nem születettek ugyanis nem tudnak semmit. - Írni sem.

Te, Uram, úgy rendelted, hogy ne legyek olyan, mint az egészségesek. Eleinte azt hittem, hogy a másságom, a betegségem büntetés. Idő kellett ahhoz, esztendők hosszú sora, hogy megértsem: nem büntetés, hanem kegyelem.

Megengedted életemben a szenvedést, de nem hagytál örömök nélkül sem. Hagytad, hogy veszélyes helyzetekbe kerüljek, elnézted, amikor gyermekkorom végén rövid ideig dacoltam Veled - el akartalak hagyni, de Te nem feledkeztél meg rólam. És amikor már azt hittem, tudok Nélküled is élni, beláttam, hogy tévedtem. Nemegyszer elnéztem embertársaimat és megkérdeztem magamban: Jobb-e nekik, hogy járni tudnak? - Bizonyára jobb. Sok tekintetben. Gyermekkorukban vidáman kergetőzhettek, hancúrozhattak, kamaszokként megélhették a másik nem felfedezését; megvalósíthatták elképzeléseiket, szórakozhattak, táncolhattak; elmehettek katonának, felnőttek, férfiak, apák lehettek, a lányok pedig nők, anyák... És mégis mennyi az összetört, a kétségbeesett, megtévedt ember! Miért van, hogy két lábon járni tudó embertársaim között ilyen sok a sérült, a roncsolt, "mozgásképtelen" emberi lélek? Miért van úgy, hogy amikor az emberek bajban vannak, Téged hívnak segítségül, vagy pedig Téged tesznek felelőssé? Ráadásul teszik ezt olyanok, akik nem is hisznek Benned, vagy megtagadnak Téged. Uram, megfigyeltem, amikor az emberek a kétségbeesés szélén vannak, akkor automatikusan eszükbe jutsz!

Az én kegyelmi ajándékom Tőled az, hogy életet adtál nekem és adtál hozzá egy tolókocsit is, hogy megtanuljam értékelni nagyszerű ajándékodat. Az a boldogság számomra, hogy felfedeztelek, megtaláltalak Téged. Te nemcsak élettel ajándékoztál meg engem végtelen szeretetedben, hanem az élet Igéjét is megadtad, hogy megtanulhassak élni. És Igéd sokszínűvé varázsolja és kiteljesíti életemet.

Engem, Istenem, a tolókocsi rákényszerített arra, hogy gondolkozzam, és sok mindenre rájöttem, de ettől még nem vagyok szebb, jobb, bölcsebb, mert esendő lélek vagyok, nem mentes a tévedés lehetőségeitől. De tudom azt, hogy Te mindenkinek adtál valamilyen kegyelmi ajándékot, csak sokan nem tudnak róla, vagy nem képesek megtalálni magukban és kamatoztatni.

A szürke hétköznapoknak ma is sok névtelen hőse van. Uram, az élet művészete ez is: kis dolgokban nagynak lenni. Hősiesség kell ahhoz, hogy emberek legyünk, és hogy emberek maradhassunk. Ahhoz pedig, hogy az ember hős lehessen, először bátornak kell lennie, ez utóbbihoz pedig lelkileg erősnek - mindehhez pedig az szükséges, hogy Belőled nyert hittel táplálkozzunk.

MÁSODIK RÉSZ

Nincs két egyforma eset

A fejezet címe ez is lehetett volna: Hol kezdődik a mozgáskorlátozottság? Mert nem csak én vagyok mozgáskorlátozott, és nem csak a szűkebb-tágabb értelemben vett sorstársaim. Mozgáskorlátozott embereket tömegesen lehet látni magunk körül. A legtöbb ilyen ember csak egy halvány színárnyalattal tér el a kimondottan egészséges embertől, attól a mintapéldánytól, amely inkább csak az anatómiai tankönyvekben létezik. Az olyan megjelölés ugyanis, mint bicegés, sántítás, botladozás, nehézkes, lassú járás, stb. valamilyen betegségeket jelölnek, és ebben az értelemben mozgáskorlátozottságról beszélhetünk. Akik nem bicegnek vagy nem járnak nehezen, azoknak ezek az apróságok fel sem tűnnek. Ám akik benne vannak az adott állapotban, már jobban megérzik, főleg ha az hosszabb ideig tart, és eközben ráadásul egy-két gunyoros megjegyzést is el kell viselniük. Ezek az emberek azonban eleget tudnak tenni egyéni és közösségi feladataiknak, ezért az egészségesek közé való (újra) beilleszkedésük különösebb nehézség nélkül megy végbe, ebből következően ők is egészségeseknek számítanak a társadalmi közgondolkodás szerint.

Ha bekukkantunk egy kórház baleseti osztályára, sokkal drámaibb kép tárul elénk. Ott már találhatunk olyan, korábban járni, szaladni képes embereket, akik közül egyeseknek nemcsak a kezük, lábuk, koponyájuk szenvedett törést, hanem az életük is. Sajnos vannak, akik többé már nem a saját lábukon hagyják el a kórházat, és esetleg egy életen át bénultan, tolószékben vagy ágyhoz kötötten, másokra utalva kell szembesülniük az élettel. Akik azonban csak egyszerű lábtöréssel kénytelenek feküdni egy ideig, ők is ízelítőt kaphatnak a szabadság időleges korlátozottságából. És ha valakinek a keze törött el, és felkötött vagy gipszbe tett karral próbál meg például enni, szintén furcsa meglepetésben lehet része: mozgáskorlátozott lett. Ezek a balesetekből származó mozgáskorlátozottságok három csoportba oszthatók:

1. Egyszerű kéz- vagy lábtörés, amely maradéktalanul meggyógyul.

2. Olyan, főként koponya-, illetve agy- vagy gerincsérülés, amelynek gyógyulása és rehabilitációja hosszabb időt vesz igénybe, rosszabb esetben a teljes gyógyulás létre sem jön, s így a sérült esetleg egy szembetűnő fogyatékossággal lesz kénytelen együtt élni.

3. Olyan agy- és gerincsérülés (és egyéb járulékos sérülés), amely annak szenvedő alanyát egész életére megfosztja az egészséges emberre jellemző funkcióktól, önállósága feladására kényszeríti, és mások segítségére utalja létfenntartásában.

Az adott betegség kifejlődhet öröklődési hajlam következményeként vagy más ismert és ismeretlen okokból. Van olyan rejtett betegség, amely nem azonnal válik nyilvánvalóvá, a születéstől számítva évek, évtizedek elmúlta után derül ki (például egyes izomsorvadásos betegségek tüneteként). Mivel azonban esetemben agysérülésről van szó, ez áll hozzám legközelebb, ezért a továbbiakban elsősorban erről beszélek.
Az agysérülés...

Nem minden esetben lehet biztonsággal megmondani, hogy mi az oka a központi idegrendszer sérülésének, így az én esetemben sem, hiszen huszonöt évvel ezelőtt kevesebb ismerettel rendelkezett még az orvostudomány. Ma sem lehet mindig megnevezni a pontos okait a sérüléseknek, mégis többbet tudunk a rizikótényezőkről. Ezzel kapcsolatban említhetem a környezeti ártalmakat, a bűnös emberi felelőtlenséget. Igen káros például a dohányzás vagy az alkohol fogyasztása, különösen a várandós anyuka részéről.

Agysérülést leginkább a szülés közben fellépő komplikációk okoznak. Ez az a kritikus pont, amikor gyakran felmerül az emberben a kimondatlan vagy kimondott kérdés: Történt-e hibás orvosi beavatkozás vagy nem? Ennek eldöntése nagyon nehéz, szinte lehetetlen. Azt előre látni vagy megmondani, hogy a csecsemő később szpasztikus mozgásokat fog produkálni, aligha lehetséges, még kevésbé az orvos felelősségét megállapítani. Jóhiszeműen remélem, hogy minden orvos, aki felesküdött a gyógyításra, tudja, milyen nagy a felelőssége, amikor egy életet a világra segít, és minden erejét, tudását latba veti. Vannak azonban fogyatékos emberek, akik nem tudnak belenyugodni állapotukba, és ezért kizárólag az orvosokat okolják. Bevallom, volt idő, amikor engem is sokat foglalkoztatott a kérdés, ámde rövidesen beláttam, hogy még ha biztosan tudnám is, hogy műhiba történt, attól aligha gyógyulnék meg.

Agykárosodással egyébként nem csak születni lehet. Gondolok például az agyvérzésre, vagy a nép nyelvén gutaütésre. Egy agyvérzésnek is több rizikótényezője van, a helytelen életviteltől a közlekedési balesetig.

Bár orvosi ismereteink - ahogyan a gyógítási metódusok is - gyarapodtak, mégsem tudjuk kivédeni, hogy agysérült emberek szülessenek vagy balesetek történjenek, és nincs biztos módszer a sérültek teljes körű gyógyítására sem. Szükséges ezért elfogadni az együttélést az ilyen betegségben szenvedőkkel, és ehhez elengedhetetlen, hogy mindenki megismerje betegségük természetét.

Ugyanúgy nekünk, mozgáskorlátozottaknak és -sérülteknek is vállalnunk kell azt a tényt, hogy mások vagyunk, hogy nekünk is vannak hibás előítéleteink egészséges embertársainkkal szemben. Mind egyénenként, mind csoportosan van tennivalónk annak érdekében, hogy másságunktól annak bizonyos vonatkozásaiban meg tudjunk szabadulni, és így egyenlőkké válhassunk.
...és a következmények

Az emberi agy azért is csodálatra méltó (ahogy természetesen az egész organizmus az), mert működésének kihatásait tekintve nincs két azonos darab. Te is ember vagy, de nem tudod azt, amit én, és fordítva; te nem vagy teljesen én, én pedig nem vagyok egészen te. És ezért tudunk adni egymásnak, tudjuk szeretni egymást, tudunk örülni egymásnak. Agyunk ugyanakkor nagyon sok munkát végez. A másodperc törtrésze alatt számtalan információt dolgoz fel, egy sereg dologra képes, analizál, szintetizál, ítéletet alkot, egyszóval: gondolkodik.

Amikor valaki agysérülést szenved, az egészséges emberben elméletileg differenciáltan működő értelmi-érzelmi-akarati egység felbomlik, részlegesen hosszabb-rövidebb időre megszűnik vagy zavart lesz. Egyes érzékelő funkciók felmondhatják a szolgálatot, mint például agyvérzés esetén, amely beszédzavarral is együttjárhat. De mindez csak néhány aspektusa a különböző tüneti megnyilvánulásoknak, s ezekhez szinte mindig kapcsolódik a bénaság, amely rövidebb-hosszabb időre - bizonyos esetekben egy életre - tolószékhez vagy ágyhoz kötheti szenvedő alanyát.

Az agysérüléseknek van olyan csoportja, amelybe beletartozik az én esetem is, és mivel e könyv célja elsősorban ennek megismertetése, szeretném kicsit bővebben kifejteni. Mindenekelőtt magamból indultam ki - egyrészt azért, mert önmagamat ismerem leginkább, másrészt azért, mivel esetem a hozzám hasonló betegségben szenvedőkre is jellemző vonatkozásokat mutat.

Betegségem egyik jellemző tünete a túlmozgás vagy kényszermozgás. Megpróbálom ábrázolni. Tételezzük fel, hogy vizet szeretnék inni az asztalon álló pohárból. Ha egészséges vagyok, ez nem jelent semmi problémát: odanyújtom a kezemet a pohárhoz, megfogom, számhoz emelem, kiiszom a tartalmát, és visszahelyezem az asztalra. Magyarán: tudatosan megtervezett cselekvéssort hajtok végre. De mivel túlmozgásaim vannak, körülbelül így néz ki a művelet a különféle helyzetekben:

1. Felszólítanak rá, vagyis feladatként kell elvégeznem. Ekkor, amint nyújtanám kezemet a pohár felé, a levegőben lévő végtag elindul, de nem célirányosan, hanem jobbra-balra és föl-le kaszáló mozdulatokkal, közben gyakran akaratlanul visszahúzódik, tehát meg sem tudja igazán közelíteni a vizespoharat.

2. Csak úgy eszembe jut, hogy inni akarok; körülöttem csak a közvetlen környezetem tagjai sürögnek-forognak, és nem figyelik ténykedésemet. Ebben az esetben is összevissza kaszál a végtag, de kisebb intenzitással. Eléri a vizespoharat, de feldönti.
3. Ha egyedül vagyok; olyankor a hibás mozgások jelentősen csillapodnak, a poharat nem döntöm fel, meg tudom fogni, de amikor a szám felé viszem, kicsit felerősödnek a túlmozgások, emiatt kilötyögtetem a vizet.

4. Ismét egyedül vagyok, de ezúttal hosszabb ideje, és teljesen nyugodt körülmények között. Olyankor valamilyen módon megtámasztom azt a kezemet, amellyel az említett műveletet meg szeretném csinálni, ezáltal (mivel a támasztóeszköz, amely lehet a másik kezem is, ellentart) a túlmozgások nem nagyon jutnak érvényre, mert elfojtják egymást, így a pohár eljut a számig és inni is tudok belőle. Ám mind a négy esetben emberfeletti akarati erőfeszítést igényel a feladat megoldása, különösen az első próbálkozásoknál.

Mi áll a fenti négy példa hátterében? Értelmem helyesen működik, mivel eltervezi, tudja, hogyan kell a feladatot végrehajtania. Akaratom szintén rendben van és kész a cselekvésre. Ám a kivitelező mechanizmus nem hajtja végre szabályszerűen azt a műveletsorozatot, amelyre a vizespohár rendeltetésszerű használatához szükség van. A 4. példában azt kívántam még érzékeltetni, hogy a feladat megoldásának sikerességében (vagy kudarcában) a környezeti tényezők is befolyásoló szerepet játszanak. Az említett vizespohár-kísérlet összetett, finom művelet, amelyet nekem is csak ritkán sikerült végrehajtanom. Az olyan kevésbé igényes feladat, mint például a géppel való írás, akkor is rutinszerűen, könnyedén megy nekem, ha körülöttem tesznek-vesznek.

Lehetetlen volna néhány oldalon kifejteni a túlmozgásos mechanizmusok minden vonatkozását azok háttérmagyarázatával egyetemben, de még néhány jellemző megjelenési formáját szeretném a továbbiakban leírni. Rövid ideig, esetleg a másodperc törtrészéig tartó, reflexszerű mozgásokat (amelyeket az egészséges kívülállók általában megijedésnek, összerezzenésnek értelmeznek) válthatnak ki külső fizikai jelenségek:

* hirtelen zörejek, például az ajtó becsapódása,
* váratlan fényinger, például a villámlás, vakufény,
* váratlan érintés, például hátbaveregetés.

Hosszabb ideig tartó túlmozgásos reakciók jöhetnek létre:

* öröm,
* bánat,
* belső feszültség, lelki problémák,
* váratlan helyzet vagy egyéb, az egészséges embernek is idegi és pszichés megterhelést jelentő okok következtében.

A túlmozgásos reakciók megnyilvánulási formája, gyakorisága, időtartama és intenzitása egyénenként más és más; van, akinél a fenti ingerhatások egyike-másija nem is vált ki reakciót.

Mit is takarnak tulajdonképpen ezek a túlmozgásos reakciók? A kérdésre egyetlen szóval válaszolhatnék: túlérzékenységet. Az agysérült ember akaratlan és rendezetlen mozgásokkal válaszol az őt érő fizikai és lelki behatásokra. Tegyük fel, hogy a te szemedbe éppen most csapódna be egy légy - de működik a szemhéjreflexed, amely megvédi a szemedet. Ha azonban az én szemembe igyekszik az a legyecske, akkor a szemhéjreflex mellett más reflexet is kivált, például ökölbe szorul a bal kezem. Az ilyen görcsszerű összerándulások - akárcsak a szemhéjreflex - esetemben a másodperc törtrésze alatt mennek végbe, néha pillanatnyi fájdalmat okozva. Talán ennyi elég szemléltetésként a fizikai behatásokról.

Olyan esetben, amikor pszichésen kell alkalmazkodnia a sérült személynek, már sokkal nehezebb a dolog, mert hosszan eltarthat az adott állapot. Hadd ábrázoljam ezt is egy példa segítségével. Mondjuk elrontottad valakivel a kapcsolatodat és emiatt lelkiismeret-furdalásod van, szenvedsz. Beszélget Veled valaki, és megemlíti a kínos ügyet, vagy mond valamit, amitől a kellemetlen történetre asszociálsz - és megrándul egy arcizmod, vagy ajkadba harapsz. Ha azonban agysérült ember vagy, elképzelhető, hogy egyéb reakciót is fogsz produkálni, például megmerevedsz, görcsbe rándulnak a végtagjaid, szinte szétrobbansz egy leírhatatlan belső feszültségtől. Vagyis nemcsak a tulajdonképpeni problémától szenvedsz, hanem ráadásul ömlik a verejtéked, minden ízedben vonaglasz a néha komoly fájdalmakat okozó görcsös kényszermozgásoktól - és nem tehetsz ellenük semmit. Ehhez jön még, hogy mindezt tudatosan megéled, mivel nincs eszméletvesztésed vagy egyéb tudatkiesésed.

Vegyük még a következő példát az örömérzés kiváltotta túlmozgások szemléltetésére. Valakivel nagyon szeretnék találkozni, akit már régóta nem láttam. Amikor aztán eljön a találkozás pillanata, az örömtől majdnem kibújok a bőrömből, azonban kísérőjelenségként ebben az esetben is fokozott túlmozgásokat produkálok egy ideig. Ezek most is kellemetlenek és fájdalmat vagy pszichés megnyilvánulásokat, belső feszzültségérzéseket idézhetnek elő (bár ilyen esetekben ritkábban), de ezúttal nem annyira jutnak érvényre ezek, mivel az öröm kiegyenlítőleg hat. Amikor azonban olyan valaki jön hozzám látogatóba, akivel először kerülök személyes kapcsolatba (és az illető sem látott engem azelőtt), akkor látogatóm könnyen félreértheti hadonászásomat, és ezért nagy valószínűséggel téves ítéletet alkot rólam.

Ha egy kihívásnak kell megfelelnem, szintén érdekes tapasztalatokkal lehetek gazdagabb. Amikor például egy barátom megkért, hogy vigyem el kocsival valahova, nyugodtan vezettem egész úton, és örömmel fogadtam barátom elismerő megjegyzéseit a vezetési technikámról. De ha ugyanez a barátom előtte azt mondta: "Na, lássuk, hogyan vezetsz!", és menet közben minden mozdulatomat figyelte, akkor már nem tudtam olyan simán megoldani a feladatot, a dicsérő szavakat pedig elhárítottam magamtól. Amikor tehát vizsgáztatnak vagy lámpalázam van, nem tudok az lenni, aki valójában vagyok.

Fontosnak tartom a konfrontálódást a nehézségekkel. A mozgássérült sose fusson el a kellemetlen helyzetek elől, hanem lehetőleg nézzen szembe velük. Ezáltal elérhető (ha nem is minden esetben), hogy kényszermozgásokat kiváltó helyzetekkel szemben az illető ellenállóvá vagy közömbössé válik. Ha például elmegyek egy előadásra, ahol sok, számomra ismeretlen ember van jelen, rengeteg bemenő információt kell feldolgoznom; a környezethez alkalmazkodni akarok, de ez nem könnyű, mert még minden új, mindenki engem fog figyelni, összesúgnak a hátam mögött stb., tehát sok olyasmi történik körülöttem, amitől egy egészséges átlagember is feszélyezve érezheti magát. Az ilyen helyzetben a kémnyszermozgások mellett, amelyek ellen mindeközben harcolok is, más kísérőjelenségek is megjelenhetnek, mint például verejtékezés, pirulás. Ez esetben két lehetőség kínálkozik: vagy megszököm, vagy megszokom. Aki megszökik, tehát elmenekül, nem a legjobb megoldáshoz folyamodik. Egyszer velem is előfordult, hogy egy ponton, amikor kibírhatatlannak éreztem már a helyzetemet, tíz percre otthagytam a társaságot, de aztán újra visszamentem. Aki viszont megszökik, az máskor kevésbé "cikis" helyzetekben is megfutamodik, aminek aztán teljes zárkózottság, depresszió stb. lehet a következménye. Ha azonban keményen szembenézek a nehéz helyzettel, "csak azért is", akkor meglehet, hogy nagyon sok kínt kell kibírnom, de megéri. Amikor például már tizedik alkalommal veszek részt a példaként említett előadáson, már semmi komoly problémát nem jelentek sem önmagam, sem a környezetem számára. A megszokott ingerek már nem váltanak ki káros reakciót, ahogyan például egy sokadszorra elmondoott vicc sem tud megnevetetni. Ezt a konfrontációs technikát ajánlatos minden alkalommal és helyzetben bevetni és szükség esetén ismételni.

Az új helyzetekkel való céltudatos szembenézés által elérhető, hogy a túlmozgásos reakciók idővel csökkenjenek, jó esetben pedig egyéb kellemetlen kísérőjelenségeikkel együtt megszűnjenek. Azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a konfrontálódás tulajdonképpen kölcsönös, hiszen a szemben állóknak is meg kell szokniuk agysérült embertársaikat. Ez azért is fontos, mert sok egészséges ember, amikor egy ilyen sérült embertársával találkozik, elsőre szellemi fogyatékosnak gondolja, ezért vagy gúny tárgyává teszi őt, vagy elmenekül előle.

Arra is fontosnak tartom figyelmeztetni a sorstársaimat, ne csodálkozzanak, ha egyesek lenézően viselkednek velük szemben, avagy gúnyolódva, esetleg közömbösen elhaladnak mellettük, elfutnak tőlük. Mindig gondolni kell arra, hogy az a másik nem az én cipőmben jár, és ebből kifolyólag meg sem értheti a helyzetemet. Ha valaki gúnyolódik rajtunk, annak lehet egyik oka a butaság, de a tudatlanság is. Azonban ha egészséges ember nem mer megközelíteni bennünket, vagy menekül előlünk, annak okát nem a butaságában kell keresnünk, hanem a gátlásaiban és esetleges rejtett félelmeiben. Ha pedig gyerek vagy kamasz az, aki esetleg lenéz bennünket, kiölti ránk a nyelvét, gondoljunk arra, hogy ez elsősorban nem az ő hibája. És mi is tehetünk valamit azért (ki-ki a saját környezetében, lehetőségeihez és képességeihez mérten), hogy változzon a helyzet, így jobb lehessen - nekünk és az egészségeseknek is.

Hogyan sajátítottam el bizonyos mozgásfunkciókat

Az alábbi példák azt szemléltetik, milyen fogásokat, eszközöket kényszerültem bevetni, hogy bizonyos cselekvéssorokat végre tudjak hajtani. Nem lehet célom, hogy a hozzám hasonló betegségben szenvedőknek ugyanezeket a módszereket ajánljam, mivel nincs két egyforma eset; mindenkinek magának kell rájönnie, mi(k)re képes és az adott feladatot hogyan tudja megoldani.

1. Ahhoz, hogy folyamatosan olvashassak egy könyvet, lapozni is kell; amennyiben hason fekve olvasok, a műveletet kézzel megoldom. Ülve azonban már nem megy, mert félő, hogy összegyűröm, kiszakítom a lapokat. Kiválóan tudok viszont ajakkal lapozni: vagy úgy, hogy "felszívom" a papírt, vagy pedig a lap hozzátapad a nedves ajakhoz, és ezáltal fordítok.

2. Ha be akarom kapcsolni a magnót, akkor ezt a feladatot megtámasztott vagy ellentartott kéz segítségével oldom meg (ahogyan erről már tettem említést a vizespohár példájánál). Ez azt jelenti, hogy az egyik kezemet megtámasztott helyzetbe hozom, ilyenkor a feladatot végző kéz megnyugszik. Mivel ujjaim mozgása csaknem száz százalékig normális, be tudom nyomni a szükséges gombokat, kapcsolókat. Ha azonban például a lemezjátszót akarom hallgatni, akkor, mivel ennek működtetése finomabb kezelést igényel, a kezeimet már nem használhatom, ezért ebben az esetben a fejemet veszem igénybe, a fejmozgásaimat ugyanis összehangoltan vagyok képes vezérelni. Feltételezve, hogy a félautomata lemezjátszóra előzőleg felhelyezték a lemezt, a lejátszókart az orrom segítségével teszem rá a lemezre; viszont a hangkazettát pusztán az ajkaim segítségével veszem ki műanyag tokjából és helyezem be a magnetofonba, amelyből a számba vett ruhaszárító facsipesz segítségével tudom kivenni, illetve megfordítani. Ugyanúgy ajkammal össze tudom hajtogatni a levélpapírt és borítékba tenni, leragasztani. A televízió távkapcsolójának gombjait kézzel, de inkább orrommal működtetem.

3. A borotválkozást kézzel sajátítottam el - és pengével végzem!

4. Az autómat teljesen szériaformájában, azaz segédberendezés beépíttetése nélkül tanultam meg vezetni. Mivel a kisautó automata váltós rendszerű (röpsúlyos, variátormeghajtás), csak fék- és gázpedál van benne, és előre-hátrameneti irányváltó kar.

Amikor először ültem az autóban, több órán át gyakoroltam, hogy bal lábammal mindig eltaláljam a fékpedált - természetesen a kocsi állt. Számomra ugyanis az volt a döntő, hogy minden helyzetben meg tudjak időben állni. Ezután begyakoroltattam mások segítségével (a még szintén álló kocsiban), hogy az úgynevezett erősebb fizikai behatásokra (fény-, illetve hangingerek) fellépő válaszreakcióim a fékpedálra összpontosuljanak. Ez úgy festett, hogy a másik személyt megkértem, ijesszen meg, kiabáljon rám, bökjön oldalba az ujjával stb., s nekem ekkor azonnal a fékre kellett taposnom. Érdekes módon, ezzel nagyon jó eredményeket értünk el: egyrészt villámgyorsan mozgott a lábam fékezéskor, másrészt idővel a gyakori ingerhatásokra rezisztenssé váltam. Ez azt jelenti, hogy már nem azért léptem a fékre, mert megijesztettek, hanem akaratilag: mintha egy olyan versenyen szerepelnék, ahol arra megy ki a játék, hogy kinek ér gyorsabban a lába a fékpedálra. A későbbiekben aztán, amikor már önállóan forgalomban vezettem, mindig örültem, amikor például egy macska szaladt át előttem az úton, mert jó alkalom nyílt életben is kipróbálni a begyakoroltakat. A gyakorlatokat időről időre meg szoktam ismételni. Állatbarátok megnyugtatására jegyzem meg, hogy sem cica, sem kutyus vagy egyéb állat nem fejezte még be életét a kisautóm kerekei alatt.

A kormánykerékkel való ismerkedést és bánásmódot menet közben sajátítottam el a következőképpen: jobb lábamra egy ruhából készült "kötő" került, amelyet bal kézzel megfogtam, illetve amely által a bal kezemet rögzítettem. A jobb kezemet átbújtatva a bal kezem alatt megtámasztott helyzetbe hoztam, és így, mivel a csuklómozgásom koordinált, jobb kezemmel működtetem a kormányt. Megpróbáltam ugyan két kézzel is kormányozni, erre azonban egyenes úton sem voltam nagyon képes, mert az összerendezetlen mozgások külön-külön jutottak ezáltal érvényre (a bal kezem balra szerette volna fordítani a kormányt, ám a jobb kezem ellenhúzott), nem tudtam kezeimet megtámasztani, a jármű irányítása balesetveszélyessé vált. Tehát jobb kezemmel kormányozok, úgy, hogy közben a középső ujjammal kapcsolom az irányjelző kart.

Jobb lábam könnyen elsajátította a gázpedál működtetését, de akkor is használom, ha tolatni akarok, ugyanis a lábfejemmel húzom az irányváltókart hátrameneti helyzetbe, ahonnan jobb kézzel kapcsolom azt vissza.

Megkérdezték már tőlem sokan, hogyan merem az autóvezetést "élesben" is vállalni. Erre három pontban tudok válaszolni:

1. Normális vagyok, tudok gondolkodni. Mindig ösztönösen tudtam, mire vagyok képes, mit engedhetek meg magamnak, és meddig mehetek el a betegségem határain belül. Számomra mindig fontos volt: amiben csak el tudom képzelni, hogy az adott dolgot képes vagyok megoldani, abban ne tétovázzak.

2. Az autóvezetést illetően is megvoltak az előzetesen biztosra vett módszereim, ugyanis amikor még kocsim sem volt, tudtam, hogyan fogok megtanulni vezetni. Azt tartottam lényegesnek, hogy az alapvető vezetéstechnikai feladatokat végre tudjam hajtani, és amennyire csak lehetséges, megközelítsem az egészséges gépkocsivezetők vezetési tudományát. Az eredmény volt a fontos, nem pedig a módszer, amellyel az eredményt elértem. Vagyis az számított, hogy például szabályosan tanuljak meg bekanyarodni, nem pedig az, hogy ezt milyen módon érem el, hogyan tekerem a kormányt stb. Ami pedig a felelősségemet illeti, annak is tudatában vagyok. Hadd álljon itt összehasonlítás céljából: egy egészséges gépkocsivezető hosszabb időn át is képes 80-100 kilométeres tempóval haladni, én azonban csak harminccal. Ez számomra azt jelenti, hogy ismerem önmagamat és lehetőségeim határait, és ebből következtetve (valamint az eddig megtett hatvanöt-ezer kilométernyi balesetmentes vezetés alapján) nyilvánvalóvá vált előttem, hogy nem vagyok veszélyesebb önmagamra vagy a közlekedés más résztvevőire nézve, mint a többi embertársam, aki autóval közlekedik. Vagyis elméletileg - és gyakorlatilag is - ugyanannyi reakcióidő áll rendelkezésemre (sőt kétszer-háromszor több) egy vészhelyzetben történő megálláshoz, mint a nálam kétszer-háromszor gyorsabban haladó egészséges gépkocsivezetőknek.

3. Miután már előzetesen meg voltam győződve róla, hogy menni fog nekem az autóvezetés, és ez később bizonyossá vált mind önmagam, mind mások számára, reménykedtem (és reménykedem ma is) abban, hogy jogosítványhoz jutok. Ugyanakkor természetesen számítottam arra is, hogy ez nem fog simán menni az orvosszakértők előtt, mivel ők elsősorban diagnózisok alapján döntenek, és ezekben a diagnózisokban nincs szó a rejtett képességről. Vagyis adva van egy idegorvosi zárójelentés a tüneteim, illetve a végzett különböző vizsgálatok alapján, amely tényszerűen helytálló, de érvényét veszti, amikor autóban ülök és vezetek. Ám ha egy gépjárművezető-képző szakember veszi szemügyre a kérdést, aki csak a lényeget tartja szem előtt, és nincs orvosi diagnózisoktól befolyásolva, akkor ő már másképpen fog nyilatkozni. Részemről nem puszta vagánykodás vagy passzió, hogy jogsi nélkül hajtok. Azért teszem, hogy ebben a dologban - és sok egyéb területen is - bekövetkezzék előbb-utóbb a szemléletmód változása. Ez konkrét esetben megnyilvánulhat abban is, hogy jogosítványhoz jutok, még ha ez bizonyos korlátozásokkal volna is érvényes. Azt hiszem, a szemléletmód megváltoztatása érdekében figyelembe kellene venni minden pozitív példát. A mozgáskorlátozott személy közlekedésének lehetővé tétele ugyanis nem elsősorban azért fontos, "...hogy hát ha tud menni, hadd menjen szegény!...", hanem hogy ezáltal is aktívabb, cselekvőképesebb tagja lehessen a társadalmunknak, és mássága mellett is egyenlő lehessen.

A mozgáskorlátozott önmagára ébredése

Személyes tapasztalataim és ismereteim birtokában bátorkodom néhány jellemzőbb lelki megnyilvánulást ismertetni, amelyek a sérült egyénben megjelennek. Ebben az esetben különbséget lehet tenni a születése óta fennálló és az egészséges emberi életmenetben bekövetkezett sérülés között.

Aki születése óta mozgáskorlátozott, annak lelke egészen másképp ébred önmagára. Többek között kisgyermekkorban (körülbelül hatéves korig, feltéve, hogy szellemileg ép az emberpalánta) nem igazán tudatosul a fogyatékosság, a gyermek természetesnek veszi, amennyiben normális családi környezetben él, hogy babusgatják, dédelgetik, legfeljebb az a kellemetlen neki, hogy eközben orvosokhoz meg különböző terápiákra hurcolják. A gyermek azonban valamit mégis megért és meglát: körülötte mindenki jön-megy, de ő erre nem képes. Ez először értetlen csodálkozást vált ki belőle, majd rendkívül dacossá is teheti. Ha a későbbiekben nem jön létre állapotában javulás, vagy nincs motivált helyzetben (és ezért esetleg kudarcokkal szembesül), akkor kissé passzívvá válik környezetével szemben, amit úgy lehet kifejezni: "elvan" önmagában. Mindennek természetesen előfeltétele, hogy a gyermek szellemileg nem fogyatékos, inkább csak mozgásában van korlátozva valamilyen módon és mértékben. Vannak ugyanis agysérültek, akik nem tudnak beszélni vagy csak alig érthetően, ami megnehezíti a társas interakciót; súlyos eseteknél az illető nem tud megtanulni írni, olvasni, bár szellemileg nem fogyatékos.

A serdülőkorban két eshetőség kínálkozik, illetve valósul meg a leggyakrabban: a visszavonulás vagy a lázadás. Önmagában egyik változat sem jó vagy rossz; csak az eredmény minősítheti őket. A visszavonuló esetleg depressziós személyiséggé válik, de lehet, hogy költő, író lesz belőle. Ugyanígy a lázadás megnyilvánulhat az örökké elégedetlenkedő, önmagával és környezetével kibékülni nem tudó személyiségjegyekben, de ugyanúgy a céltudatos, határozott tenni akarásban.

Amennyiben az egészséges ember életében történik baleset, nagyon jellemző a lázadás és a pesszimizmus, főleg a tragédia utáni napokban, hónapokban. Egészen más dolog ugyanis egy meglévő képességet elveszíteni, mint születés óta a hiányával élni. A balesetet szenvedett embernek sokkal erőteljesebb a motiváltsága a gyógyulni akarásra, mivel ő tudja, milyen volt járni tudni, viszont sokkal jobban meg fogja szenvedni, ha esetleg azt kell tudomásul vennie, hogy ezután egész életében tolószékhez vagy ágyhoz lesz kötve.

Mindkét esetben nagyon fontos a környezet megfelelő hozzáállása. Ha valaki sérülten érkezik a családba, azt minden eszközzel motiválni kell, hogy kihozza magából a maximumot. Vannak családok, amelyekben a sérült családtag érkezése nem "probléma", hanem megoldandó feladat, amelyet közös erővel céltudatosan igyekeznek megoldani, és ezáltal a család jobban összekovácsolódik. Ezekben a családokban számíthatunk a leginkább arra, hogy a sérült eredményeket fog produkálni és később előbbre jut. Más családokban a fogyatékos ember megosztja a szülőket (ebből a legrosszabb esetben válás is lehet), és ilyenkor többnyire az anya vállalja a nehezét (aki, ha becsületes, szívós természetű, vagyis anya a szó legigazibb értelmében, nagyon sokat segíthet). Ha azonban az anyuka feladja, a gyermek fejlődése megáll. Anyák nem azért szokták feladni, mert nem akarnak, hanem mert nem tudnak többet. Ilyenkor aztán szeretetükkel halmozzák el gyermeküket, aminek az eltúlzásából nehézségek származnak - de erről később. Vannak, akik a sérültet azonnal egy intézetbe dugják - és ott is felejtik. Az ilyen szülőkről, anyákról nincs mit mondanom, csak annyit jegyzek meg: lehet, hogy egyszer megbánják.

Amikor valaki úgy lesz mozgáskorlátozott, hogy előzőleg egészséges volt, mind ő maga, mind pedig családja nagyon kemény feladattal néz szembe. Az ilyen már többnyire nagyobb gyermek, esetleg kamasz vagy felnőtt. Ebben az esetben a szülőknek, hozzátartozóknak sokkal nagyobb lelki megterhelést kell elviselniük, mivel újra kell tanulniuk egyet s mást, ami előtte nem jelentett nehézséget. Külön fejezetet lehetne írni azokról az esetekről, ahol a baleset elszenvedője házasságban él, és ekkor törik meg az életük, van viszont úgy, hogy ezután még szorosabbra fűződik a két ember kapcsolata.

A mozgáskorlátozott önmarcangolásai

Az első, talán leggyakrabban és legfájdalmasabban felmerülő gondolat: Miért vagyok én ilyen? Miért lettem én ilyen? És bizony e kérdésre nagyon nehéz választ találni. Egyesek tulajdonítják helyzetüket a vak véletlennek, a sorsnak, Isten büntetésének, míg mások esetleg a csillagokra hivatkoznak. Akármilyen választ is adunk önmagunknak, nem mindig érezzük megválaszoltnak a kérdést, így aztán idővel vagy nem foglalkozunk vele, vagy pedig becsavarodunk. Nagyon jellemző ezzel kapcsolatban egyes egészséges embertársaim gondolkodásmódja: azt hiszik, hogy a bajnak valami rejtett, titkos oka van. Vallásos emberek egyike-másika Isten sújtó kezét látja abban, ha valaki előtte összevissza kapálódzik végtagjaival és esetleg még nehezen érthető nyelven is beszél. Azt gondolják, hogy lám, ennek az embernek biztosan azért kellett így születnie, mert valaki a családban paráználkodott, gyilkos volt, stb., hallottam velem kapcsolatban is ilyen ostoba gondolatokat felmerülni. Mindenesetre, a kívülállók sok mindent gondolhatnak, de keveset értenek; valószínű felmerül bennük a gondolat: én is lehettem volna ilyen, vagy nekem is lehetne ilyen gyerekem, férjem, feleségem.

Tehát sok sorstársam átélhette már azt, hogy lenézték, gúnyolták, kinevették. Ez bizony rengeteg szenvedést, önmarcangolást, álmatlan éjszakákon át való tépelődést okozhat a mozgássérült embernek, aki (még vagy már) nem tud olyan lenni, amilyen szeretne, vagy amilyen volt. Ebben aztán benne van a meg nem értettség, el nem fogadottság, az elutasítás érzése; az érintett személy teljesen zárkózottá válhat, vagy egész életében keseregni és lázadozni fog. Ezt a hozzátartozók is megsínylik, mert a sérült nagyon érzékeny, illetve azzá válik, ezért ingerlékeny is. A felhalmozódott keserűségeit, kínjait otthon teríti ki, mivel a családban még csak megértik, ezáltal a közvetlen környezetét és természetesen önmagát is lassan ölő méreggel itatja. Nemegyszer voltam tanúja annak, amikor a félig-meddig vagy teljesen magatehetetlen ember a családtagokon töltötte ki a mérgét, szenvedést okozva ezzel saját magának és szeretteinek is. Az ilyen jelenetek legtöbbször döntetlenül végződnek, hiszen végül is senki sem tehet az adott helyzetről.

A mozgáskorlátozott kitörési kísérletei

A fejezetcímbe a mozgássérült ember menekülése is beleértendő, hiszen ha valaki kitör valahonnan, és itt elsősorban erről esik szó, akkor negatív értelemben menekül valahonnan valahova. (A kitörés pozitív vonatkozású oldaláról a "Szublimációs és kompenzációs lehetőségek" című fejezetben írok.)

E fejezet mondanivalója szorosan összefügg az előző fejezetben megfogalmazottakkal. Hiszen, ha jobban belegondolunk, amikor a sérült egyén például a családtagokon tölti ki keserűségét, az is kitörés bizonyos értelemben, de inkább verbálisan lezajló folyamat. Ugyanakkor minden ilyen negatív kitörési kísérlet egyben rejtett vagy nyilvánvaló lázadást is jelent vagy feltételez. Így voltaképpen már három dologról is lehet beszélni: kitörés, menekülés, lázadás; ezek bizonyos értelemben és helyzetekben szorosan összefügghetnek, és egyugyanazon dolgot vagy a dolgok egyikét jelenthetik.

Tulajdonképpen a mozgássérült ember dacos zárkózottsága is egyfajta lázadást jelez, amelyben elkeseredettség, keserűség és sértődöttség is szerepelhet. Azt mondják, a harag nem jó tanácsadó. Ajánlom Nektek, hogy gondolkodjatok el a fenti közmondás értelmén. Amíg nem ismerik meg a mozgássérülteket, s főleg a túl- vagy kényszermozgásokban szenvedőket, egyáltalán amíg a világ a világ, addig mindig akadnak olyanok, akik sértő megjegyzéseket tesznek ránk. Ha azonban mi megsértődünk, haragszunk és ebből fakadóan nem megfelelően reagálunk, akkor saját magunknak ártunk. Mert ugyan használunk-e azzal magunknak, ha bezárkózunk, ha emészt bennünket a keserűség meg a méreg, ha - átvitt értelemben - csendes éhségsztrájkot folytatunk? Bizonnyal nem.

A menekülésnek van egy másik nagy veszélyforrása: az alkohol. Van, akit Mr. Alkohol segített a tolószékbe! Jómagam eddigi életem folyamán nem ittam meg összesen egy liter bort és sört, tömény szeszt pedig csak üvegben láttam, mint ahogyan egyetlen szál cigarettát sem szívtam még el. Láttam viszont berúgott állapotban a kocsma lépcsőjén botjaival esetlenül támaszkodó sorstársamat lebicegni. Láttam amputált lábú embert kézi hajtású utcai rokkantkocsijában ülve tökrészegen imbolyogni. Láttam ittas mozgássérültet hangosan énekelni a tolószékben, s közben remegő kezével tartotta füstölgő cigarettáját. Ezek az emberek nemcsak egy fogyatékosság sorsüldözöttjei, hanem káros szokások rabjai és áldozatai is. De azt is meg lehet kérdezni, miért ragadnak meg ezek a sorstársak ilyen helyzetben? Mennyire és mennyiben felelősek az egészségesek azért, hogy a tolókocsiban ülő iszik? És természetesen - hogy tehet-e minderről az érintett maga. A válasz: igen és nem. A sérült személy azért nyúl a pohár után, mert ezzel ideig-óráig megvigasztalódik. Csakhogy. Mr. Alkohol nagyon ravasz ellenség, aki alattomban veti ki hálóját és ejti csapdába az embert. Ha meggondoljuk, nagyon sokan vannak, akik azért fogyasztanak sok alkoholt, mert nem tudnak a nehézségeikkel megbirkózni, tehát kiutat, menekülési lehetőséget keresnek. Amikor én egy részeg embert látok imbolyogni a járdán, vagy éppen az árokban feküdni, sohasem ítélem el őt magamban, mert nem tudom, miért jutott odáig. Azt azonban soha nem szabad szem elől téveszteni, hogy az illető maga (is) tehet róla. Ugyanez áll a mozgássérültekre is; nekik is fel kell dolgozniuk súlyos lelki megterheléseket, szembesülni saját speciális helyzetükkel és nehézségeikkel. És ha ezt nem tudják jól megoldani, akkor számukra is felkínálkozik az alkoholhoz való menekülés lehetősége. Nagyon szomorú a kép, amikor a mozgáskorlátozott ember rabjává válik az italnak, mert az, valljuk be, nyomorékká teheti őt.

Hallottam már egészséges embertársaimtól, amikor erről beszélgettünk, hogy ne csodálkozzam, ha egy tolókocsis embert látok berúgva, mert hisz' "...elég annak a szerencsétlennek a baja!" Ez igaz. De ha valakinek elég a baja, akkor lehetőleg ne tegyen rá még egy lapáttal! Sajnos az egészségesek ebben könnyebben megértik sérült embertársukat. Azt a kijelentést, hogy "...hát meg lehet érteni azt a szerencsétlent, ha felönt a garatra, mert mit is tehetne mást?!" nem szabad elfogadni, a mozgássérülteknek pedig nem lenne szabad arra alapot adniuk, hogy ezt mondhassák rólunk. Meg kell tanulnunk, és ezt mindenkinek a figyelmébe ajánlom, hogy amit mi nem akarunk és tudunk legyőzni, az minket fog hatalmába keríteni és legyőzni!

Természetesen nemcsak az alkohol segítségével lehet elmenekülni önmagunk, a valóság elől, hanem józanul és tudatosan is. Ennek egyik formája, ha az illető dacosan bezárkózva él lakásában és önmagában, nem akar, nem mer emberek közé menni. Ez nem minden esetben rossz dolog, mert lehet, hogy a sérült úgy érzi jól magát: otthon, családi körben szeretetben és megértésben élni - mindez nagyszerű. Csakhogy ez azt eredményezheti, hogy a zárkózott ember izolálódik; ezen az sem segít, ha néha vagy rendszeresen meglátogatják. Ezzel kapcsolatban is voltak tapasztalataim.

Volt egy tolókocsis srác, akit hébe-hóba láttam a városban, amikor azonban üdvözöltem, nem reagált. Egyszer fogtam magamat, elmentem megkeresni a fiút. Kérdeztem tőle, miért nem látom mostanában a városban - a fiú serdülőkorban volt - a villamos kocsijával. Nem akarta megmondani, az édesanyja pedig úgy nyilatkozott, hogy a fiát erőszakkal sem lehet elküldeni sehova. Én sem tudtam rábeszélni. Így esetenként elmentem meglátogatni, de jóformán csak én beszéltem hozzá. Mulatságos vagy éppen komoly történetekkel szórakoztattam, illetve igyekeztem elgondolkodtatni. Amikor aztán kifogytam a mondókámból, megkértem, mondjon véleményt, vagy meséljen ő is valamit nekem, hogy a monológ beszélgetéssé váljék. Ez azonban alig-alig sikerült, mivel az illető elszigetelte magát környezetétől. Nem tudott beszélgetni, hiszen nem történt vele semmi, és csak az otthon kellemes, de monoton világa létezett számára. Azt csinálta, amit sokan mások is tesznek ilyen helyzetben: olvasott, tévét nézett, és a saját bajával kínlódott.

Nagyon nehéz az ilyet megmozgatni, motiválni. Ő ugyanis valahogy ilyenképpen gondolkodik: "Úgysem értenek meg, minek menjek én akkor az emberek közé? Mit dumál ez itt nekem arról, hogy milyen jó volna emberek közé mennem, hiszen azt sem tudja mi a bajom!" Vagy: "Hagyjon engem békén!" Természetesen tudom, nem könnyű a dolga, de mindenképpen törekednünk kell arra, hogy amennyire csak lehetséges, szembesüljünk a tágabb környezetünkkel, ellenkező esetben begubózik az ember. Pszichés szükséglet, hogy a mozgásban korlátozott embernek legyenek saját élményei a közösségi életben, s nemcsak a szűk környezetében. Jól jön a családtagoknak is, ha a hátrányos helyzetben lévő is tud nekik újat mondani, vagy olyan dolgokról beszélgetni, amit ők maguk, egészséges emberek is nap mint nap megélnek.

Gondoljunk csak bele: egy mozgássérült fiatalembernek megvan a lehetősége a normális társadalmi életbe való beilleszkedésre, nem megy sehová, heteken át otthon gubbaszt, és azzal, aki segít esetleg az ellátásában, akivel legtöbbet van kapcsolatban, nem tud kommunikálni, nincs mit mondania neki. Ezért aztán mindketten úgy érzik, hogy nyomasztó egyhangúságban múlnak a napok. Ám ha ugyanez a fiatalember emberek közé megy, találkozik velük, részt vesz a dolgaikban, esetleg maga is szervez dolgokat, akkor az otthon légköre nem válik unottá, monotonná. Hiszen ilyen esetben például elmondhatja az illető, hogy találkozott ezzel meg azzal, aki ezt vagy azt üzente, stb. El lehet mondani - és kell is - történeteket, amelyeket a mozgássérült élt át vagy talált ki, de igazában azokból a történetekből lesz kommunikáció, amiket mindkét fél közösen élt meg.

Vannak, akik a vallásba menekülnek. Ám ha annak nincs szilárd alapja, vagyis az illetőnek nincs saját, meggyőződéses hite, akkor lehetnek bármilyen magasztosak a hangoztatott elvek, nem segítenek sokat és önbecsapássá változhatnak. Azt hiszem, kevesebben vannak azok, akiknek vallásuk van, és azok vannak többségben, akik vallásoskodnak - ezen a teljes meggyőződés és hit hiányát értem. - Személyes életemben tapasztaltam, hogy a hozzátartozóim nemegyszer vallásos dolgokkal nyugtatgattak vagy fenyegettek, például: "A Jóisten majd gondodat viseli és megbünteti azokat, akik rosszat tettek neked." Vagy: "Ha rossz leszel, megbüntet az Isten!" Ebben az Istenképben ellentmondás volt, nem is eredményezhetett saját személyes hitet, ezért aztán végül is nem érték el vele azt, amit szerettek volna.

Ma már nagyon sokféle vallási irányzat van hazánkban is. Ezeknek némelyike a keleti meditáció által ígér önmegváltást, más keresztény irányzatok azt hangoztatják, hogy ha Krisztust befogadtad, akkor meg vagy váltva. Biztosan mindegyik képvisel valamennyi értéket, igazságot; szerintem a legfontosabb az, hogy mindenki jusson el, lehetőleg a Biblia segítségével, az Isten ismeretére, és azután döntsön, hova, mely közösségbe akar tartozni.

Végeredményben a sérült embernek is gyakorlatilag hasonló belső lelki problémákkal kell szembesülnie - és ezekre szintén hasonlóan reagálhat -, mint egy egészségesnek. Ehhez azonban hozzáadódnak a mozgáskorlátozottságból eredő speciális problémák is, amelyek esetenként teljesen egyedi formákban jutnak kifejezésre. Ahhoz, hogy ezeken a megnövekedett nehézségeken úrrá tudjon lenni a fogyatékos ember, neki kell elsősorban megtalálnia a lehetőségeket és kiaknázni azokat. Fontos az is, hogy a környezetében élő családtagok is mellé tudjanak állni válságos helyzetekben, és differenciáltan elősegítsék (például javaslatokkal) a sérült törekvéseit és azok megvalósítását. Bármely apró öröm, sikerélmény újabb lendületet adhat a további célok elérésére.

A mozgáskorlátozott ráutaltsága
és az abból fakadó problémák

E fejezet elsősorban azokhoz szól, akik súlyosan sérültek, és emiatt, a létfenntartáshoz nélkülözhetetlen tennivalókat illetően, részben vagy teljesen mások segítségére vannak utalva. Ez a kisgyermek esetében azt jelenti, hogy reggel fel kell öltöztetni, enni adni neki, vécére vinni és ott ellátni, megmosdatni, fürdetni, ha szükséges, napközben átöltöztetni, este levetkőztetni és ágyba helyezni. És mindezt akkor is folyamatosan végezni, amikor a gyermek már nem gyermek többé, hanem felnőtt. Még súlyosabb azoknak a helyzete, akik egészségesek voltak, de egy váratlan baleset után hónapokat, éveket kell ágyhoz kötötten eltölteniük, bénult állapotban. A szülők, hozzátartozók, akik nemegyszer évtizedeken át gondozzák, ápolják szeretettel testi fogyatékos gyermekeiket, megérdemelnék, hogy kitüntessék őket a Hősiesség Aranykeresztjével, a Lemondás Babérkoszorújával, a Kitartás Aranycsillagával és az Áldozatvállalás Bronzkeresztjével.

A gyereket az anyák elhalmozzák szeretetükkel, becézgetik, dédelgetik. De a gyermek lassacskán nagyobb lesz, serdülni kezd és felnőtté válik. A gyermekből ugyan felnőtt lesz, de az anya anya maradhat - és gyakran marad is.

A fentiekből bizonyos esetekben, főleg a gyerekkor végén, a kamaszkor kezdetével feszültségek keletkezhetnek, amikor a ráutalt lázadni kezd, önállósulni szeretne. Ez a folyamat időben elhúzódhat, sőt belenyúlhat a felnőttkorba. Miért? Amikor egy gyermek mozgássérült volta miatt rá van utalva szüleire, főként az anyja látja el, gondoskodik róla, ami a sérültnek megszokottá, természetessé válik - de nemcsak neki, hanem a gondját viselőnek is. S mivel egy anya anya marad, az időközben felnőttet is gyermekként kezelheti, hiszen továbbra is csecsemő módjára kell ellátnia, vagyis a ráutaltsági viszony és szerep nem változott lényegében. Ebből a tényből két baj keletkezhet:

1. A mozgássérült rendkívüli mértékben anyafüggővé válik, ugyanakkor az anya is nagyon függ a gondozottjától. Ebben az esetben a sérült még felnőttkorában is gyermeki marad, ami megnyilvánulhat határozatlanságában, döntésképtelenségében.

2. A sérült személy ráébred, hogy már felnőtt, és még mindig kisgyermekként kezelik, ugyanakkor tudja azt is, ha nem gondoznák, nem maradhatna életben. Ezért ellentmondással találja szembe magát, amelyet nem lehet egyik napról a másikra feloldani.

Gyakran voltam szemtanúja (és éltem át régen jómagam is), hogyan viszonyulnak egyes mozgássérültek a gondozójukhoz. Azonfelül, hogy valakinek jólesik,ha különös szeretettel viseltethet gondozója iránt (ami természetes is, hogy így legyen), létrejöhet egy kényelmes kapcsolat, amelyben a gondozó a gondozottjának mindenben a kedvére tesz. Az első esetben a mozgássérült nem tud önállósulni, csak éveiben válik nagykorúvá, a valóságban visszamarad, és megőrzi gyermeki vonásait gondolat- és érzelemvilágában, viselkedésében. Hallottam sorstársamról, akit édesanyja mindenhova elkísér, jóllehet ő maga is el tudna menni, de nem hajlandó, Tudok olyan esetről is, amikor a mozgássérült édesanyját nem ismerték meg, ha nem kísérte vagy tolta kocsiban felnőtt gondozottját.

A második esetben, amikor a ráutalt a fent említett ellentmondással találkozik, és elhatározza, hogy megpróbál kitörni a helyzetéből, vagyis felnőtté akar válni, akkor nagy küzdelemnek néz elébe; megnyerhet ugyan csatákat, de a háborút aligha. Ezen azt értem, hogy elkezdhet önállóan gondolkodni, megvalósíthat kisebb-nagyobb dolgokat az életben, de ha csoda nem történik, a ráutaltságtól teljesen nem szabadulhat meg.

Amikor a sérült eszmélni kezd, nem biztos, hogy a gondozója megfelelően tud ehhez alkalmazkodni. Egy anya ugyanis nagyon jól ismeri, de nem mindig érti meg agysérült gyermekét, ezért neki is megvannak az elképzelései, mennyit engedhet meg neki, milyen messzire mehet el gyermeke bizonyos dologban. Én is számtalanszor átéltem az ebből fakadó konfliktusokat, amikor például körömszakadtáig küzdöttem olyasmikért, amikről tudtam, hogy magam is képes vagyok megcsinálni, anya azonban, illetve a közvetlen környezetem nem bízott benne, és eleinte természetesen nem én lettem a győztes. Állítom azonban, hogy egy ilyen folyamatban nem szabad megállni és feladni a harcot, hanem minden elképzelhető területen meg kell nyerni a kisebb-nagyobb csatákat.

Természetesen ez a téma is, akárcsak az eddigiekben említettek és ezután tárgyalandók, rendkívül bonyolultak és összetettek, mégis levonhatunk néhány általam fontosnak ítélt és érdekes következtetést.

Az a mozgássérült, aki rá van utalva szüleire, hozzátartozóira, és akit azok tisztességgel és becsülettel ellátnak, gondoznak, nagyon nagy hálával tartozik Istennek és családtagjainak! Hiszen, ha ők nincsenek, akkor kevésbé lehetne szép és gazdag az élete.

A szülőknek, hozzátartozóknak viszont mindig tekintettel kell lenniük arra, hogy akit gondoznak, annak az életében is végbemennek az egészséges ember fejlődési ciklusai, amelyekhez alkalmazkodni tanácsos. Kétségtelen, hogy a szülőnek el kell látnia a gondozottja létfentartásában elkerülhetetlen feladatokat, de ettől függetlenül, illetve mindezek mellett meg kell hagynia és adnia minden lehetőséget a ráutaltságban élő embernek, hogy amennyire csak lehetséges, önmaga lehessen. Legyenek a szülők azon, hogy gyermekük pozitív elképzeléseit illetően motiváló, ösztönző partnerekké válhassanak, és az esetleg elért sikereknek vele együtt tudjanak örülni. AZ együtt örülni tudás újabb ösztönző erőket rejt, amelyek által újabb és újabb sikerek születhetnek.

Amennyiben egy mozgássérült ráutaltsági viszonyban él együtt hozzátartozóival, törekedjék arra, hogy amit önmaga meg tud oldani, azt ne végeztesse el másokkal. Csak a legszükségesebbeket tegyék meg helyette, vagyis amennyire csak lehetséges, ne okozzon fölösleges megterhelést gondozójának, ne hárítsa rá az összes feladatot, ne szolgáltassa ki magát mindenben a végletekig. Ennek érdekében a ráutaltnak le kell mondania bizonyos dolgokról - de nem szabad felednie, hogy őérette is sok mindenről lemondanak, sőt sokkal többről, mint elgondolhatnók. Mozgássérültnek mindig tisztelnie és becsülnie kell mindenkit, aki bármilyen módon segít neki abban, hogy állapota elviselhető(bb) legyen. És soha ne gondoljon rosszat senkiről, mivel nem tudja előre, hogy mikor lehet az illető segítségére szorulva.

A mozgássérültek magányossága;
a kapcsolatteremtés nehézségei és lehetőségei

 

E fejezetben kétfajta magányosságról esik szó, egyrészt az általános értelemben vett magányosságérzésről, amelyet elhagyatottságnak is lehetne nevezni, másrészt pedig a párkapcsolatokra vonatkozóan.

Gyakran volt alkalmam átélni, mit jelent tolókocsisként emberek között létezni. Amikor például kimentem az utcára, emberek közé, akik két lábon jártak-keltek, eleinte magányosnak éreztem magamat, mert az embernek ilyenkor szokott legtöbbször megfordulni a fejében az önmarcangoló gondolat: "Miért letttem én más?" Nemegyszer értetlenül álltam az egészségesek előtt, akik ülnek, a következő pillanatban már állnak s járnak, futnak, ugrándoznak, szökdécselnek. Hogyan tudnak ezek az emberek egyensúlyozni, két lábon megállni, járni vagy két keskeny keréken pedálozni? Mindez egy születése óta tolószékhez kötött ember számra felfoghatatlan. Vagy más oldalról: mi a titka, hogy az emberek nem hadonásznak kezükkel összevissza, percek alatt megoldanak kisebb-nagyobb feladatokat; nyugodtan kezet fognak egymással, a mozdulatok nem tévesztenek célt. Aztán többször átéltem, amikor motoros kocsimmal vagy autómmal közlekedtem, hogy tulajdonképpen alattam kerekek gurulnak, amelyeket egy motor hajt, és rajtuk egy vasváz, amiben benne ülök, és különböző szerkezetekkel irányítom a szabályok szerint. De éppen ezért (is) mindez kicsit idegen számomra; nem tapasztalhattam meg, milyen érzés szökdécselni a reggeli harmatos fűben, vagy erdőben, fák között bandukolni, meredek dombokra felkapaszkodni, bukfencezni, kergetni a labdát másokkal, és sorolhatnám a végtelenségig. Mindez olyan érzéseket kelt az emberben, mint az "Alice csodaországban" című mesében: sereg dologra rácsodálkozik és értetlenül szemléli. A születése óta mozgássérült és járásképtelen személy néha azon vívódik, hogy ő miért nem képes megoldani pofon egyszerű feladatokat. Amikor pedig megkísérel bizonyos dolgokat elsajátítani és esetleg kudarcot vall, nagyon frusztráltnak érzi magát. A sérült egyén tehát gyakran önmagát, betegségét sem érti meg, amihez aztán jön még a környezetében élők meg nem értése is. Mindezek közrejátszhatnak abban, hogy a fogyatékos visszavonul, elmagányosodik. Ez elősegítheti az önmarcangolás és a depresszió kialakulását, amelyből kimászni nem könnyű dolog, és súlyosabb esetben külső segítséget is igényel. Ezért fontos, hogy az illető a nehéz helyzetben mindenáron törekedjék önmaga gyógyulásának elősegítésére. (Ennek módjairól részletesebben a "Szublimációs és kompenzációs lehetőségek" című fejezetben.)

Sok könyvet írtak már az emberi párkapcsolatokról, ez a kérdés azonban nemcsak egészségeseket foglalkoztat, hanem mozgássérülteket is, és jelent számukra rejtett vagy nyilvánvaló problémát. (Rejtett problémát okoz annak, aki számára túl kényes a témával foglalkozni, szembesülni, és ezért igyekszik tudomást nem venni róla.)

Minden normális emberi lény fel van ruházva a fajfenntartás ösztönével, valamint annak a természetese nemi kapcsolatokra vonatkoztatott megfelelőjével, a szerelemmel. Ugyanakkor pszichés szükséglete minden épeszű embernek, hogy szeressék, és szerethessen.

Amikor egy agysérült ember születik, nem minden esetben sérülnek a szexuális funkciók - ahogyan ha valakinek törött kezét felkötik, ez még nem jár azzal, hogy lábait ne tudná használni. Ebből kifolyólag aztán serdülőkortól kezdve a mozgássérült is szembetalálhatja magát a nemi működés kezdetét jelző megnyilvánulásokkal, és az ebből származó megannyi kérdéssel. Tapasztalataim szerint a közvetlen környezet sem tud mit kezdeni a sérült hozzátartozó szexuális fejlődésével, ami vélhetően annak is tulajdonítható, hogy az egészséges emberek sem képesek gyakran megbeszélni ezt a témát. A közoktatás nyújt ugyan szexuális felvilágosítást, de az inkább "technikai" jellegű. Az egyébként szexuálisan ép mozgássérült legtöbbször kisebb-nagyobb mértékben gátolva van a szexuális kapcsolatban, nemcsak fizikai, technikai szempontból, hanem pszichésen is. Szembe kell ugyanis néznie azzal a ténnyel, hogy ő bizony nem kezdeményezhet úgy, mint az egészségesek. A kilábalásnak két útja van számára:

1. Lemond arról, hogy párkapcsolatot alakítson ki, és ezt különböző valóságos vagy álindokokkal erősíti meg önmaga és mások előtt.

2. Nem mond le, hanem utat, módot keres arra, hogy valamilyen formában megvalósítson egy párkapcsolatot.

Amennyiben az illető tényleg le tud mondani önszántából vagy szublimációs eszközök segítségével, nem minősíthető rossznak; hiszen így is értékes, alkotó ember válhat belőle. A lemondás azonban csak akkor valódi, ha abból megnyugvás, a megnyugvásból pedig harmónia jön létre. Ha az illető ezt nem éri el, akkor önmagát teszi ki szenvedéseknek. Mert hiába győzi meg magát, hogy ő olyan, aki a kutyának sem kellene, de meglát egy szép nőt (illetve férfit), elfogja a keserves vágyakozás és a tehetetlenség érzete. Vagyis önmagát csapta be.

A mozgássérült, aki nem mond le, ugyanúgy érezheti magát szerelmesnek, vagy élheti meg a szerelmet, mint az egészséges ember. Néha az illető "megfeledkezik" helyzetéről, és egészséges nővel vagy férfival akar összejönni, talán azzal a hátsó gondolattal, hogy az támasza lehet. Ez nem feltétlenül baj, de fontosnak tartom, hogy a sérült a másik félben elsősorban ne ápolóját, gondozóját keresse és lássa, hanem feleségét vagy férjét, illetve az esetleg megszülető gyermekeinek anyját, apját.

Többször volt alkalmam olyan házaspárokkal találkozni, ahol az egyik fél tolókocsis volt, néha nálam súlyosabb helyzetű. Ami az együttélésüket illeti, azt hiszem, nagyon sok egészséges emberpár elé példaként lehetne állítani őket. Az ilyen kapcsolatokban láthatóan jobban kifejezésre jutnak a nemes értékek. Természetesen nem akarom azt mondani, hogy az ilyen kapcsolatok problémamentesek volnának, de bizony jó lenne, ha ezek a "vegyes" párkapcsolatokban kidomborodó emberi értékek az egészségesek között is érezhetőbben jelen volnának.

A mozgássérültnek a másik nemű egészséges ember iránt érzett vonzalma, szerelme sok esetben plátói marad, vagy azért, mert a gátlásai miatt nem mer és nem tud kezdeményezni, vagy mert megpróbálja ugyan, de nem vették észre, illetve visszautasították. Előfordulhat az is, hogy akár a sérült, akár az egészséges fél hozzátartozóinak nyílt vagy rejtett ellenkezése gátolja meg egy ilyen kapcsolat létrejöttét.

Bár vannak jó példák egészséges és mozgássérült közti párkapcsolatra, nagyon szép és ugyanolyan értékes kapcsolatok alakulhatnak ki mozgássérült és sorstársa között. Erre is lehetne példákat említeni. Hallottam olyan esetről, hogy két fogyatékos ember egymástól távoli szociális intézményben élt; leveleztek, megkedvelték egymást, és kiharcolták (mivel az intézmények eleinte nem akarták, vagy nem tudták ezt megoldani), hogy összekerülhessenek egy otthonban. Szomorú viszont, amikor egy mozgássérült felad egy hirdetést, és aztán válogatós lesz, a jelentkezők közül elutasítja sorstársait.

Nem lehet pontot tenni e fejezet végére anélkül, hogy szó essék a szexualitásról, amely hozzátartozik a párkapcsolatok teljességéhez. Mivel nincs két egyforma eset, nem lehet általánosan sablonba szorítani a különböző technikákat, azonban fontos, hogy a születendő párkapcsolatokban, legyen az bár fogyatékos és egészséges vagy két mozgássérült kapcsolata, ezt a kérdést őszintén megbeszéljék, s szükség esetén kompromisszumot tudjanak kötni. Senki, az egészséges ember sem születik úgy, hogy kívülről tudja a nemi aktus minden csínját-bínját, hanem ezt is tanulni kell, és mindig tekintettel és türelemmel kell lenni a másik iránt.

Valahol olvastam a tanácsot, hogy akik mozgássérültek ugyan, de szexuálisan egészségesek és nincs párkapcsolatuk, vagy amíg nem tudnak kialakítani kapcsolatot, a felgyülemlő szexuális energiát és az ebből keletkező feszültséget önkielégítéssel vezessék le, amennyiben erre mozgáskorlátozott állapotukban képesek.

Vitathatatlan, hogy a szexuális energia felhalmozódása feszültséget okozhat, és logikusnak látszik, hogy azt ott vezessük le, ahol keletkezik. Ám ha jobban belegondolunk, az önkielégítés késztetése nem a nemi szervben jön létre, hanem a központi idegrendszerben, mint ahogyan a tulajdonképpeni éhségérzet is az agyban keletkezik elsősorban, és nem a gyomorban. Az ember többek között azért is ember, mert az állatokkal szemben ösztöneit alá tudja rendelni akaratának. Ha pedig ez így van, kell is, hogy akaratunk uralkodjék, s ne az ösztöneink! Tudom, egy mozgássérültnek aligha lehet azt mondani, hogy amikor rátör a feszültség, aztán a kísértés, akkor fussa körül a háztömböt, vagy lovagoljon egyet, hiszen épp erre nem képes. Én azonban úgy tudom, hogy az állatok nem szoktak kifejezetten önkielégítést gyakorolni, mint az ember. Nem vagyok prűd vagy bigott, nem akarom azt mondani, hogy aki ezt csinálja, az bűnös... Ennél itt többről van szó. Szerintem hozzátartozik az emberi méltósághoz, hogy az ember akarati lény, és az akaratunknak alá kell rendelnünk ösztöneinket, a nemi ösztönt is beleértve, és azokat annak helye, rendje, ideje és módja szerint kell működni engednünk. Az önkielégítésnek ugyanis megvan az a veszélye, hogy gyengíti az akaratot, és ez az önuralom gyengülését jelenti. A mozgássérült ember, aki önkielégítéssel oldani tudja feszültségét, van olyan állapotban, hogy valamit tegyen, valamivel elterelje a figyelmét; ha pedig a szó szoros értelmében semmilyen pótcselekvést nem tud bevetni, akkor az illető olyan helyzetbe került, hogy aligha képes önkielégítést végezni. Természetesen ez mindenkinek a magánügye.

Zárásként elmondanám, hogy azok a mozgássérültek, akik arra reális meggondolás alapján alkalmasak és képesek, törekedjenek a párkapcsolatra, de ne ringassák magukat eltúlzott ábrándokba sem. Még egyszer szeretném hangsúlyozni: ha a másik fél egészséges, az a sérült félnek ne anyapótlékot jelentsen, illetve amikor amaz ellátja, gondozza, ne tekintse őt csupán ápolónőnek, ápolónak!

Akinek pedig a sokadik próbálkozásra sem sikerült társat találnia, legalább elmondhatja, hogy megtette, amit megtehetett. Meg kell érteni, hogy nem érhetünk el mindent, ahogyan nem mindenki lesz űrhajós, popcsillag, manöken vagy világbajnok. Amit azonban megtehetünk, azt ne mulasszuk el sohasem, és hogy mi az, azt mindenkinek magának kell tudnia, éreznie - és nemcsak a kapcsolatteremtést illetően!

A mozgássérült hibás szemléletmódja önmagával
és egészséges embertársaival szemben

 

A mozgáskorlátozott ember, helyzetéből adódóan, sokszor találhatja szembe magát önmagával, és gyötrődő, tépelődő gondolatok hatására olyan negatív következtetéseket vonhat le önmagáról, amelyek eredményeképpen befelé fordul, önmagába zárkózik, depressziós lesz. Egy ilyen helyzeten változtatni bizony nem könnyű, de meg kell kísérelni. Az, hogy a sérült ilyen állapotba került, vagy a saját hibája, vagy a környezetéé, de a két tényező együtt is hathat...

Gyakran a sérült egyébként normális (és szükséges) önkritikája ölt eltúlzott, beteges vonásokat. Az önleértékelés olyan passzivitásba süllyesztheti a fogyatékost, hogy az egyszerűen élőhalottá válik. Nem szabad túl sokat arra gondolni, hogy: "Miért vagyok én ilyen? Úgysem érek semmit!... Nekem már minden mindegy!" és hasonlók. Az ilyen gondolatok nemcsak a fogyatékosra hatnak károsan, hanem megmérgezik a kívülállókkal való viszonyát is, és végeredményben ördögi kör áll elő.

Az se vezet jóra, ha a fogyatékos azt hiszi (mert esetleg ezt tapasztalja), hogy vele az egészséges emberek nem törődnek, az ő problémáját nem oldja meg senki, mert senkit sem érdekel - ez a meg nem értettség érzése, amely igen fájdalmasan érintheti a szenvedő alanyát.

Ezenkívül persze van még több más hibásnak mondható projekció önmagunkkal és az egészséges embertársainkkal kapcsolatosan, én azonban ezúttal csak az e fejezetben említettekhez szeretnék hozzáfűzni néhány gondolatot.

Először is szükséges, hogy a mozgássérültnek megfelelő önkritikája legyen, mert ezáltal tudja megtanulni önmagát igazán értékelni, és az élet különböző helyzeteihez kellő módon alkalmazkodni. Az önkritika esetleges negatívumait humorral töltsük meg és fejezzük ki! A helyes önkritika ezenkívül hozzásegít az önelfogadáshoz is.

A mozgássérült embernek is (hacsak nem kifejezetten magatehetetlen és öntudatlan) vannak képességei, illetve kifejleszthet magában sokféle képességet. Ezek elsősorban szellemi képességek lehetnek, de gyakorlatiak is. Mindkettő nagyon értékes és értékelendő, de főleg annak ismeretében, hogy bárminek elsajátításához a mozgássérültnek jobban meg kell küzdenie, több időt és energiát kell áldoznia rá. Ám épp ezek a küzdelmek, harcok adják meg a dolgok igazi értékét. Ismerek tolókocsist, aki órás; a szájába vett csavarhúzóval és más sajátos fogásokkal ugyanúgy meg tudja oldani a feladatát, mint az ép kezű szakember. Tehát ne gondoljuk azt, hogy számunkra minden elérhetetlen! Eredményeinket pedig ne azzal mérjük, hogy ezt vagy azt milyen módon valósítottuk meg, hanem vegyük magát a lényeget, vagyis, ami sikerült, az számítson! Akármit ért el a sérült, az eredmény mindig nagyon fontos legyen mind önmaga, mind környezete előtt.

Végül ne gondoljuk azt, hogy az egészségesek társadalma nem törődik velünk, mert ez így nem igaz. Rajtunk is áll, hogyan viszonyulnak hozzánk. Minden ez irányú kellemetlen és gyakran fájdalmas tapasztalat (lenézés, közömbösség, meg nem értettség) okát én abban látom többek között, hogy nem ismerik igazán a mozgássérült, szűkebben az agysérült embert. Ahhoz, hogy a megfelelő ismeret rólunk, agysérültekről az egészségesek közt létrejöhessen, nekünk is lépéseket kell tennünk. A sérült ember nemcsak pszichésen, hanem fizikailag is gátolt állapotban van az egészségesekkel való kapcsolatteremtést illetően. Hiszen nem tud csak úgy egyszerűen odamenni a másikhoz, hogy például kezet fogjon vele, vagy együtt kezdjen vele valamilyen közös tevékenységet. Ezzel szemben az egészséges ember nem fizikailag, hanem pszichésen gátolt a kontaktusteremtésben, ami adódhat az előítéleteiből, de abból is, hogy egyszerűen fél, mert nem tudja, mi fán terem a fogyatékos. Ahhoz, hogy gátlásaiktól megszabadulhassanak, mi is sokat tehetünk és kell is tennünk.

Többeket megkérdeztem, milyen gondolatok támadtak bennük, amikor engem először megláttak, és két tipikus válasszal rukkoltak elő: vagy sajnáltak, vagy szellemi fogyatékosnak néztek. Volt, aki azt is bevallotta, hogy amikor először megpillantott, félt tőlem, nem bírt megbirkózni az inkoordinált mozgások látványával (azóta ez a valaki a barátom). Nem egy ember akadt, aki azért tartott távolságot, mert nem is tudott arról, hogy ilyen betegség létezik. És ez a kijelentés nagyon sokat elárul. Többet kellene tudniuk rólunk ahhoz, hogy a szemléletmód-változás elindulhasson. Ez nem fog egyik napról a másikra végbemenni, de éppen ezért nem szabad késlekednünk vele!

Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy az önmagunkról és az egészségesekről kialakult, nemegyszer hibás beállítódások sok esetben az önmagunkra kényszerített eltúlzott betegségtudatnak és betegségközpontúságnak a káros lecsapódásai. Fontos a kellő önkritika kifejlesztése és gyakorlása, mert ezáltal elkerülhető a teljes passzivitás. Ugyanennyire fontos az is, hogy a mozgássérült minden eszközt és lehetőséget ragadjon meg és vessen be annak érdekében - akár egyénileg, akár szervezetten -, hogy a társadalomban élő egészséges embertársaink minél többet tudjanak rólunk. Ezt pedig mindenekelőtt úgy érhetjük el, ha emberek közé megyünk, és minél gyakrabban rukkolunk elő önmagunkkal és elért képességeinkkel, sajátosságainkkal.

Szublimációs és kompenzációs lehetőségek

 

A lélektan szublimációnak nevezi azt, amikor a személyiség az ösztöneit magasabb szinten éli ki, vagyis pozitív irányú cselekvésekben valósítja meg önmagát, illetve vezeti le az egyébként negatív irányba törekvő ösztönös késztetéseit. Például, ha valaki sebészorvos lesz, az az agresszió pozitív szublimálásának tekinthető. A kompenzáció kiegészítést, kiegyenlítést jelent.

Szublimálni és kompenzálni majdnem minden mozgássérült képes, főleg azért, mert több ideje van kigondolni, elképzelni dolgokat, mint az egészséges embernek. A szublimációnak az én értelmezésem szerint pozitív kitörési kísérletnek kell lennie.

Orvosi körökben közismert dolog, hogy aki testi fogyatékossággal, de szellemileg egészségesen születik, sok területen kompenzálni tudja fogyatékosságát, és akár szellemi, akár gyakorlati értelemben is képessé válhat kimagasló teljesítményekre. Biztos vagyok benne, hogy ez a mozgáskorlátozottakra nézve is teljesen igaz. Sok mozgássérült számolhat ugyanis az állapotából adódó nagy előnyével: időmilliomos. Nagyon sok ideje van főképpen arra, hogy a koponyájában található, amúgy gyakran elhanyagolt komputert intenzívebben működtesse! Gondolkodjék el azon, hogyan tudná a maga és a környezetében élők helyzetét, közérzetét javítani. Próbálkozzék meg mindazzal, amire képességet érez.

Olvasson - de írjon is;
hallgasson zenét - de próbáljon komponálni is;
olvasson verseket - de próbáljon költeni is;
látogasson el kiállításokra - de fessen maga is;
nézzen tévét - de gondolkozzék is.

Természetesen még rengeteg olyan képesség bújhat meg a fogyatékosban, amelyet sem ő, sem a kívülállók nem képzelhetnek el. Mindenki ismeri magát, és belülről éreznie, tudnia kell, hogy ezt vagy azt meg tudja csinálni. Lehet, hogy ez valami egészen új dolog, amit még senki sem csinált előtte, de ha így van is, érdemes harcolni érte, mert másoknak is adhat ösztönzést arra, hogy kiaknázzák személyiségük rejtett kincseit.

Mindehhez azonban elsősorban agyunkat kell használnunk; tudásunkat gyarapíthatjuk tan- és szakkönyvek segítségével. Kitartásra nevel és nagyszerű élményt közvetíthet a nyelvtanulás is.

"Továbbá, Atyámfiai, amik csak igazak, amik csak tisztességesek, amik csak tiszták, amik csak jó hírűek, ha van valami erény és ha van valami dicséret, ezekről gondolkodjatok." (Filippibeliekhez írt levél 4,8; Károli Gáspár fordítása.)

Pál apostolnak ez a csaknem két ezer évvel ezelőtt írt néhány sora igen sokatmondó lehet, és nemcsak a keresztény ember számára. Azt hiszem, nagyon fontos iránymutatást ad arra, hogy gondolkodásunkat milyen irányba vezessük, hogy pozitív és személyre szóló szublimációs és kompenzációs lehetőségeket fedezhessünk fel önmagunkban és általuk eredményeket könyvelhessünk el.

Isten akaratának felismerése és megértése: út a gyógyuláshoz

 

Talán nem lesz félreérthető a fejezet címe, bár lehet, hogy egyesek fizikai értelemben vett gyógyulásra gondolnak. Én elsősorban a pszichés rokkantság gyógyulásának szeretnék néhány sort szentelni, amely lelki rokkantságban azonban nemcsak a mozgássérültek szenvednek, hanem nagyon sokan az egészséges emberek közül is.

Amit itt el szeretnék mondani, a könyv első részének a végéhez kapcsolódik; azt a néhány következtetést osztom meg Olvasóimmal, amelyeket a Biblia olvasása, Isten szavának tanulmányozása közben vontam le.

Istentagadó emberrel találkoztam már, de hitetlennel még nem. Aki Istenben nem hisz, az is hisz valamiben, valamilyen elméletben, eszmében, például az emberiség előrehaladásában. Ugyanakkor, mint logikusan gondolkodó ember, nem tudja, hogyan jött létre a Világegyetem, benne a millió és millió csillaggal, égitestekkel, s közöttük a Földdel, ahol ráadásul olyan értelmes lények élnek, akik felteszik e kérdéseket. És itt a nagy és mind ez ideig meg nem fejtett, csak különböző módon definiált Titok és Kérdés: az ÉLET. Mi az, honnan, miből keletkezett? Szóval, valljuk be, ezt nem tudjuk, de azt igen, hogy Okának kell léteznie. Hát akkor, nosza, keressük meg az Okot! Én ezt az Okot Istennek ismertem meg, de sokkal-sokkal többnek annál, mint ahogyan azt az ok szó kifejezi. Számomra két út vezetett Isten megismerésére: az egyik a természet törvényszerűségei, a másik a Biblia üzenet volt.

A Biblia kozmikus tankönyv, amelyben benne van a legfontosabb: nagy kérdések - válaszokkal. Megtapasztalhattam, hogy Isten a Szeretet; hogy a bűn a törvénytelenség; hogy Isten mit akar az emberrel, és mit tett érte. Még nagyon sok minden benne van a Bibliában, amely tanít, buzdít, fedd, bölccsé tesz, s megismerteti az igazi szeretetet. Megmondja például azt is, hogy miért van halál - de azt is, hogy van feltámadás.

Én legfőképp azért szeretném, ha mindenki merítene ebből a Forrásból, mert megtanítja az embert értelmes módon, önmagával és másokkal békességben és szeretetben, emberhez méltóan élni. Megtanít elfogadni önmagunkat (és másokat is), az önelfogadásban pedig benne rejlik a nagyszerű lehetőség, hogy azzá válhatunk, amik vagyunk, és ezáltal igazi értelemben (nem önző módon) megvalósíthatjuk önmagunkat - Istenért és embertársainkért is. Az Ige és a Vele való kapcsolat megadja nekünk a nagyszerű ajándékot, amelyre földi életünkben mindig szükség van, de amely jelenlegi világunkban már majdnem kihalt: a megbocsátás képességét és készségét. Nagyon sok kapcsolat, ami embereket fűzött össze, de megszakadt, rendbe jöhetne. A világunkban szükség van a szeretetre és a megbocsátásra - aki ezt nem tudja, az úgy mérgezi meg önmagát és másokat, hogy esetleg észre sem veszi, vagy már elkésve kap észbe. A megbocsátás képességére különösen nagy szüksége van a fogyatékossággal együttélőnek, mivel ő gyakrabban találja szembe magát az emberi gyarlóságból származó megnyilvánulásokkal, mindenképpen megsínyli, ha nem tud megbocsátani. A megbocsátani tudás nem jelent gyengeséget vagy méltóságunk feladását, éppen ellenkezőleg, emberi voltunk legékesebb bizonyítéka.

És van még egy nagy jutalma annak, akinek személyes hite és tapasztalata van Istenben: nyugodttá, kiegyensúlyozottá válik élete akkor is, amikor ezernyi nehézség és megpróbáltatás veszi körül. Isten akaratának, szeretetének, erkölcsi törvényeinek megértése, elfogadása nem teszi passzívvá a személyiséget, hanem megteremti az Istennel való kapcsolatteremtés lehetőségét (ahogyan az embertársainkkal való helyes és kívánatos kontaktust is), segít úrrá lenni rossz szokásainkon, hajlamainkon, vagyis a Gonosz hatalmán.

És Isten szava megtanít: ÉLNI ÉS TÚLÉLNI!

BEFEJEZÉS

Sokféle betegség és ok létezik, amiért embereknek tolókocsiban kell élniük. Van, aki beleszületik, van, aki később kerül bele; van, aki meggyógyulhat és van, aki nem. Van, aki sorscsapásnak tartja és éli meg állapotát, helyzetét, van, aki nem. És van, akinek az ilyen állapot sem végzetes akadálya, hogy megtalálja önmagát, visszataláljon önmagához, kitörjön és kibontakoztassa önmagát és adottságait.

Könyvem elsősorban az agysérült emberre kívánta felhívni a figyelmet, mert tapasztalataim szerint a szellemileg ép, de kényszermozgásokban szenvedő az a fajta mozgássérült, akit az egészséges hétköznapi ember a legkevésbé ért meg, vagyis a legkönnyebb ért félre. Természetesen nemcsak túlmozgásos emberek élhetnek tolókocsiban (és törhetnek ki belőle), hanem más betegség vagy baleset következtében mozgássérültté váltak is, és így az ő helyzetük, ha nem azonos is mindenben, nagy vonalakban hasonlóságot mutat.

Tapasztalataim igazolják azt is, hogy az egészségesek nem könnyen találják meg a kontaktust sérült embertársaikkal, illetve nagyon könnyen elveszítik azt. Ismerek egy fiatal lányt, aki baleset következtében elveszítette lábait és az egyik karját. Amikor egyszer éppen látogatóban voltam nála és indultam haza, egy valaki, aki a közelükben lakott, kiállt az autóm elé; megálltam, és ez a néhány mondatos beszélgetés zajlott le köztünk:

- Meglátogatta szegényt?
- Igen.
- Mi van vele? - kérdezte őszinte érdeklődéssel.
- Állapotához képest jól van. De, mondja csak, Ön ismeri őt, gyakran találkozhatnak; szoktak beszélgetni?
- Hát, nézze - válaszolta kicsit zavartan -, az az igazság, amikor még nem történt meg vele ez a szörnyű szerencsétlenség, szoktunk beszélgetni. De a baleset óta... nem. Mondja meg nekem, mit is tehet ilyenkor az ember? Mit is mondhatnék neki?!...

Ez a beszélgetés is közrejátszott abban, hogy megírjam a könyvemet. Talán segíteni fog egyeseknek, hogy egészséges létükre ne váljanak magatehetetlenné, ha sérült vagy fogyatékos embertársukkal szeretnének kapcsolatot teremteni.

Ugyanakkor ez a könyv és a benne foglaltak aligha elegendőek ahhoz, hogy a szemléletmód-változás a kellő irányban és gyorsasággal létrejöhessen, hiszen ahhoz nekünk, mozgássérülteknek is hozzá kell járulnunk. És nemcsak szóban, írásban, hanem tettekben is. Ha nem is minden súlyosan fogyatékos ember van abban a helyzetben, hogy tehessen valamit, biztosan akadnak olyanok, akik megvalósíthatnak dolgokat.

Milyen szemléletmód-változ(tat)ásra van szükség részünkről és - többek között - milyen eredmények születhetnek majd?

1. Minden lehetséges módon és eszközzel harcolni kell a túlzott betegségtudat és betegség-központúság kialakulása ellen, illetve a már meglevőtől értelmes módon meg kell szabadulni.

2. Törekednünk kell arra, hogy gondolkodásunk pozitív irányú legyen mind önmagunkkal, mind másokkal szemben. Ne vegyük túlságosan szívünkre, amit az egészségesek a hiányos ismereteik miatt esetleg rosszul gondolnak rólunk, és ha ezt többnyire kellemetlen módon értésünkre adják. Soha ne aggodalmaskodjunk, hanem merjünk önmagunk lenni!

3. Lássunk hozzá, hogy rejtett képességeinket kikutassuk magunkban, és ha bármilyen módon elsajátítottunk valamit, rukkoljunk elő vele; ha pedig törekvésünk akadályokba ütközik, minden erővel küzdjük le ezeket az akadályokat!

4. Törekedjünk arra, hogy erősebb, szorosabb kapcsolatokat alakíthassanak ki a mozgáskorlátozottak egymással és az egészségesekkel is.

Minden eszközt meg kell ragadnunk, hogy erőteljesebben jelen lehessünk a társadalom életében. Ha ebben végre tudunk hajtani egy igazi áttörést, akkor idővel meg fognak ismerni bennünket és problémáinkat, jobban tudnak majd reagálni rá. Ezáltal elérhető lenne, hogy a sérülteket ne szorítsák bele néhány kategóriába; megvalósulhatna az a kívánalom, hogy a mozgássérült ember a képességeit jobban kibontakoztathassa, és bizonyos képességeket egyedi, az elért eredményeket figyelembe vevő elbírálás alapján legálisan gyakorolhasson (pl. autóvezetés). Ha csoportosan fellépünk, emberek közé megyünk, megismertetjük magunkat, akkor megérhetjük, hogy hazánkban minden köz- és kulturális intézmény épületénél tolókocsi-feljárókat fognak építeni, kapaszkodókat felszerelni; hogy mozgássérültek dolgozhassanak ott, ahol az egészségesek; hogy nem okoz problémát tömegközlekedési eszközön való utazás; hogy egyenlővé válhatunk.

És ha e könyv embereket - mozgássérülteket és egészségeseket egyaránt - elgondolkodtatott, továbbgondolkodásra ösztönzött és még tettekre is sarkallt, akkor nem volt hiábavaló megírni és
- elolvasni.

Sárhegyi Csaba 1995. január

 

UTÓSZÓ

Megismerkedésünk után egy évvel beszéltük meg Csabával, hogy tervezett munkájához utószót írok. Eredetileg közös munkáról volt szó: ő a tolókocsiban élők nézőpontjából megírja a könyv egyik felét, én pedig az egészséges emberekéből a másikat; ám ezzel az elgondolással le kellett számolnunk, éspedig több okból. Először is nem biztos, hogy én egészséges vagyok, ő pedig sérült. Vagyis a dolgok nem olyan egyszerűek, embereket még hozzávetőleges biztonsággal sem lehet szavak ketrecébe zárni. Nem is arról van itt szó, hogy hányan mondhatják magukat a szó igazi értelmében egészségesnek, sokkal inkább arról, hogy hányan tudják ezt önmagukról vagy másokról tárgyilagosan, elfogulatlanul megállapítani - végső soron arról, hogy létezik-e abszolút értelemben vett egészség, s ha igen, nem elérhetetlen eszme-e az. Másrészről viszont a könyv alapos átolvasása és a leírtak átgondolása után ki merné szerzőjét sérültnek nyilvánítani, még akár csak mozgássérültnek is? Mert bizonyos cselekvéssort nem vagy csak segítséggel tud elvégezni? Eszerint ugyanis mozgássérültnek nevezhetünk mindenkit, aki, teszem azt, nem tud helyből szaltót ugrani. Az autóvezetés gyakorlatának elsajátítása Csaba részéről ennél annyiban szebb mutatvány, amennyiben tágabb környezetével harcban állva kellett végrehajtania. Hiszen tudjuk, az artista is nagyobb eséllyel hibázik, ha közönsége kifütyüli.

Ez tehát csak az első nehézség volt azok sorában, amelyek a közös terv feladására késztettek. Azt is tudni kell, hogy elsősorban én figyeltem az akadályokra, a könyv szerzője, láthattuk, a célt tartja szem előtt, azt, hogy mit, miért, és nem azt, hogy hogyan kell elvégezni. Ezzel azonban újabb kérdéshez érkeztünk. Más alkalommal is megfigyeltem és történelmi példát is hozhatnék igazolásul: az ereje teljében, kedvező körülmények közt élő, elkényelmesedett ember vagy nemzet lényegesen nagyobb hajlandóságot mutat arra, hogy valamely szükséges erőfeszítéstől megrettenve kifogásokat keressen és panaszkodjék, siránkozzék, míg a valóban akadályozott ember vagy elnyomott nemzet erőn felüli teljesítményre képes a kitörés irányában. Nos, én siránkozós fajta vagyok és felhoztam fő érvemet a közös szerzőség gondolata ellen; de ezt már csak a magam megnyugtatásául, Csabát ugyanis győzködni nem kell, nem erőszakos típus, vagy ha igen, csak önmagával szemben. Az érv pedig így hangzik: ha szerzőtársam könyvének első felét élete alakulásának elmesélésére, másikat betegsége leírására szánja, miről beszélnék én a könyv második felében? Életem történetéről? Amit el tudnék mesélni, nem hiszem, hogy akár minimális érdeklődésre is számot tarthat, ami pedig érdekes lehet, nem merném a nyilvánosság elé tárni. És itt jutottam el ahhoz a ponthoz, ami számomra a könyvben leírtak legfőbb tanulságául szolgál.

Az ember - talán ösztönei parancsára - szívesen alakít ki önmaga körül beton védőfalakat a külvilág illetlen betekintése ellen, s eközben óhatatlanul megzavarodik és elveszíti megkülönböztető érzékét az "intim" és a "bűnös" fogalma között. Legtöbben így élünk. Kifelé világos, befelé sötét, és a sötétségben nem látjuk azt, aminek takarására nincs szükség, amiről beszélni lehet és kell, mert nem bűnös, és legfeljebb az intimitás határaira kell ügyelni, de arra sem önvédelemből, hanem tapintatból. Ez a kettős élet pedig rossz állapot, és Csaba könyvének olvasása közben ebbéli véleményemben megerősödtem.

A védőfalak teljes lebontására csak kevesen képesek, de igenis olyan áttetszővé kell tenni őket, hogy ne takarjanak, hanem feltárjanak, és ami mögöttük van, javára, ne pedig kárára váljék annak, aki bepillant. Meg kell érteni, hogy a szemérmesség ugyan nélkülözhetetlen erény, mert megvéd a romlottságtól, ám az álszemérem veszedelmes, mert önnön romlott voltunkba még önmagunk számára sem enged betekintést, így a felszámolást is lehetetlenné teszi. Tisztának lenni és nyíltnak - ez a két legfontosabb, amit ebből a könyvből megtanultam.

Semmi késztetést nem érzek a vallomásos kitárulkozásra, s ha teszem, a barátomnak teszem, bár tudva, szándékában áll a nyilvánosságnak átadni. Mert most nekem is vallomást kell tennem életemnek egy pillanatáról, kell pedig azért, mert egyetértek Csabával abban, hogy az egészségesek és az agysérültek közti szakadékot fel kell tölteni, s ennek előfeltétele a másik félről való őszinte beszéd. Most tehát két lapáttal a töltéshez: arról, miként zajlott le emlékezetes találkozásom az agysérültekkel.

Ferike nálam tíz évvel lehetett idősebb. Egy kamaszkori baleset következtében négy hetet töltöttem egy klinika idegsebészeti osztályán. Ferikét az első perctől gyűlöltem, mert süket volt, és miatta bömbölt naphosszat a rádió az egész osztályon. Ráadásul ágyba vizelt, büdös volt, borostás, és összesen két grimaszt láttam az arcán, dühöset és vigyorgót, ezenkívül semmi kommunikációra nem volt képes. Reggel tisztába tették, tolószékbe rakták, kitolták a folyosó végébe a rádió mellé, délben megetették, este ágyba fektették, ennyi volt az élete, soha senki nem látogatta. Amikor már nehezen viseltem a jelenlétét, megkérdeztem Ottót, az ápolót, ki ez a fickó. Roncs, csak a halálát várják, az agyára egy fővárosi intézet tart igényt, érdekes boncanyagnak ígérkezik. Iszonyatot éreztem, napokig rá sem tudtam nézni. Egy reggel, amikor a helyére tolták, már kint ültem a folyosón. Szándékkal vagy véletlenül, mögöttem elhaladva hozzám ért a keze, végigsimított a hátamon. Elcsodálkoztam, a taszítás hogyan képes egyetlen pillanat alatt - íme az említett pillanat - vonzódássá átalakulni. Közeledését jóval később viszonoztam, amikor megtudtam, másnap szabadulok. Odaültem az ordító rádió mellé, közömbös arccal rejtvénylapokat böngésztem. Találtam egy olyan oldalt, amelyiken csak kockák és apró számok voltak, hátratűrtem a meghatározásokat, hogy betű ne lássék és más mondanivalóm nem lévén, az újságot a kezébe nyomtam: nézd, de izgalmas. Kíváncsi voltam, pusztán a számokról észreveszi-e, hogy fejtetőre állítva adtam neki, vagy - ahogy az osztályon beszélték - valóban megakadt a szellemi fejlődése a hároméves gyerek szintjén. Vigyorgott, nem tudom, azon-e, hogy elmebeteg vagyok, vagy hogy ne tetessem, vagy a sikerélményen. Többször eljátszottuk, mindig megfordította, ha rosszul adtam. Miután kiengedtek, egy hónap múlva kontrollra kellett jelentkeznem. Meglátogattam, vigyorgott: megismert. Újabb egy hónap múlva már nem találtam. Ottó csak annyit mondott, hogy Pestre szállították. Rövid ismeretségünk ezzel véget ért, de Ferike, akit mindenki hígagyúnak gondolt, megmutatta: a gyűlölet legyőzhető.

Nem lehetünk elfogultak, az elmondottakból természetesen nem következhet, hogy az agysérültektől csak tanulhatunk, vagy hogy az egészséges embernek sem a táncra, sem az elkeseredésre joga nincs, amíg járásra képtelenek élnek köztünk. Tanácsokat sem oszthat egyik fél a másiknak. Tudomásul kell vennünk, hogy egyként esendőek vagyunk. Ki bénultan áll, ki sántikál, ki hátrál, ki lélekszakadva rohan, kit ölben cipelnek az igazság útján. Sárhegyi Csaba szaltókban halad előttünk.

Weber József Dombóvár, 1995. február

Köszönetnyilvánítás

 

Azért, hogy e könyv megszülethetett, az alábbiakban felsoroltaknak tartozom köszönettel, mert közvetve vagy közvetlenül közreműködtek életem alakulásában:

- Mindenekelőtt a felséges teremtő Istennek, aki életre hívott és megtartott;

- szüleimnek (elsősorban Édesanyámnak, aki türelemmel és kitartással gondomat viselte), Attila és László bátyáimnak, mamámnak, nagybátyámnak;

- Vitray Tamásnak (MTV), V. Horváth Máriának (újságírónő; Mai nap);

- azoknak a vállalatoknak, amelyek 1988 végén anyagi támogatást nyújtottak a motoros rokkantkocsi (Szörnyeteg) megépítéséhez; annak a vállalkozónak, illetve a "PULI" Jármű- és Gépgyártó Vállalatnak, akiknek az anyagi segítsége által enyém lehetett a Puli kisautó, és így a bizonyítás lehetősége és örömteli sikere;

- a MALÉV-nek, melynek jóvoltából Németországba utazhattam levelezőtársaimhoz, és a nyelvgyakorlás mellett sok érdekes tapasztalatot szerezhettem;

- a Dombóvári Művelődési Otthon vezetőinek és alkalmazottainak; a Dombóvári Városi Televíziónak; a helyi Volán, illetve MÁV vezetőinek és dolgozóinak;

- Farkasdi András esperes úrnak az első írógépért; Szuhánszky Gábor (Metodista Egyház), Jávor István (H. N. Adventista Egyház) lelkészek bölcs tanácsaiért.

- tanárnőimnek: Császár Ferencné (Margit néni), Bedő Gyuláné (Éva néni), Vörösné Ugray Ágnes (Ági néni);

- barátaimnak, barátnőimnek: Zsigmond János, Krasznai János, Bán Szilvia, Zalai Julianna, Gelencsér Ferenc, Ács Tamás, Szlama Krisztina, Kállai Ágnes, Balázs józsef, ifj. Balázs József, Krisztián Marianna, Kocsis Veronika, Esküdt Gabriella, Ferenczi Gabriella, Lalák Tamás, Magyar Márk, Magyar Jenő, Dancs Álmos Levente, Faltum Szilvia, Farkas Eleonóra, Guba Csaba, Lakatos Tibor, Somfalvi Ákos, Ambrus Erika, Jávori Ildikó, Molnár Ildikó, ifj. Gáspár István, Süveges Zsolt, Bíró Attila, Reichert Ernő, Meiszinger Róbert, Réti Erika, Horváth Tímea, Rohán Pál, Szűcs Péter, Kincs Péter, Weber József, sowie Claudia Rohne, ihre Eltern, Günther Kensik, seine Familie, Andrea Gebhardt... - és még sokan másnak.

E könyv megjelenését a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége anyagilag támogatta.

Copyright © Csaba Sárhegyi