Az "Új Ember"
katolikus hetilapban megjelent írások
(2001-2002)
Az alázatról
Egy alkalommal egyik barátom tolószékkel elvitt a helyi könyvtárba. Az ajtó előtt lecsúszott a lábam a kerekesszék lábtartójáról, és beleakadt a lábtörlőbe. Ekkor lépett ki az ajtón egy harmincas éveiben járó hölgy. Szótlanul lehajolt, kisimította az összegyűrődött lábtörlőt, aztán visszasegítette a lábamat a lábtartóra. Az egész rövidke jelenet egyszerre volt természetes és önkéntelen, de váratlansága miatt szóhoz sem bírtam jutni, ugyanakkor egész életemre emlékezetes marad.
A fenti mozzanat nem volt hosszabb fél percnél, de magában hordta az alázat két elemét: a lehajolni tudást és a segítőkészséget. Ennél jobban csak Krisztus tanította és gyakorolta az alázatot annak tökéletességében.
Mit is jelent az alázat? Semmi esetre sem valami hízelgő meghunyászkodást és üdvösségünk remélt elnyerése érdekében végrehajtott vallásos jócselekedeteket. Az alázatot nem lehet hosszú távon számításból művelni. Az igazi alázat többek között abból a felismerésből fakad, hogy szükségem van Istenre és az ő kegyelmére, ugyanakkor embertársaimnak szüksége van rám és fordítva.
Az ember nem alázatra született - tanulnia és gyakorolnia szükséges azt, de úgy, hogy gyarló önzését mindinkább kivonja belőle. Alázatot csak a szeretet oldalán állva lehet hamisítatlanul megélni. Az alázat Isten és a másik ember észrevételét, meglátását, megszólítását és megérintését jelenti, tehát fokozott éleslátást és bátorságot igényel. Azonkívül odafordulást, együttérzést és törődést. Az alázat nem szerepjáték, hanem Krisztus követése, amely elvezet a lélek üdvösségére. Alázatot Jézustól tanuljunk (ennek kiteljesedése az olajfék hegyén mondott imádság: "ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem ahogyan Te"), de példaadó a Szűzanya alázata is ("legyen nekem a Te igéd szerint").
"Aki felmagasztalja magát, azt megalázzák, aki megalázza magát, azt felmagasztalják." - mondja az evangélium. Ez a felmagasztalás nem olcsó népszerűséget, hanem örök üdvösséget eredményez. Válasszunk!
Egymásra utalva
Életem jelentős része a tolószékben ülve telik. Mivel a létfenntartásomhoz szükséges dolgokat egyedül nem, illetve csak részben tudom ellátni, ezért a másik emberre való ráutaltságom napi élményeim közé tartozik. Születésem óta vagyok benne ebben az állapotban, számomra ez megszokott dolog, ám ettől függetlenül több olyan értéket és tartalmat hordoz, amelyből érdemesnek tartottam néhány tanulságos gondolatot megemlíteni.
Az ereje teljében lévő embernek nem okoz nehézséget, ha fel akar kelni az ágyról, ha meg akar fürödni, vagy más élettani szükségletét kell ellátnia. A hétköznapi valóság és annak dolgai, eseményei különbözőképpen látszanak ülő és álló helyzetből. Ha engem meg kell itatni, másképpen teszi ezt édesanyám, másképpen egy nővér, barát, rokon vagy ismerős. De mindegyik ember mozdulatában ott érzem önnön létezésemnek a másik embertől való feltételét, függését. S még nyomatékosabban érezhető ez akkor, ha rövidebb-hosszabb ideig szomjaznom kell. Az ilyen és ehhez hasonló szituációk azonban a rajtam segítő ember lelkét is "megmozgatják", amint azt nemegyszer tapasztalhattam.
Korunkban az idő, a pénz utáni rohanásban, az önmegvalósítási eszmék káros következményeként megnövekedett önzésben gyakran teljesen elfelejtkezünk egymásrautaltságunkról. Pedig ezt a mindennapjaink során tudatosítanunk igen hasznos, és nem utolsó sorban keresztényi erény is. Szükséges felismernünk azt, hogy a másik ember jóléte vagy szenvedése a mi életünkre is befolyással van. Urunknak az Újszövetségben megerősített szeretetparancsa általunk is kell, hogy manifesztálódjon mások életében; még ha jótetteink nem is találnak mindig (és azonnal) viszonzásra, akkor is inkább tegyük a jót, ha másért nem, magáért a jóért (mert rosszat tenni emberileg értelmetlen). Ugyanis a vetés és aratás törvénye továbbra is működik, az egymásrautaltságunkban jól felismerhetően megmutatkozik - és egy egészséges keresztényi társadalomban a másik ember önkéntelen szeretetből való szolgálata Istennek tetsző, üdvös jutalommal járó tett, és emellett mindannyiunk számára megtapasztalható tartós örömöt ad.
Az önsajnálatról
Emberi gyarlóságunk egyik gyakran megmutatkozó jellemzője az önsajnálat. Nemcsak mozgássérült sorstársaimnál tapasztalom ennek fokozott megnyilvánulásait, hanem szinte mindenkinél megjelenik a napi életben.
Az önsajnálat megszokott és ezért fel sem tűnő formája az általános panaszkodás és siránkozás bajaink felett. Vannak mondva csinált, lényegtelen bajok, és vannak valódi problémák; a panaszkodás természetéből fakadóan a lényegtelen dolgok is nagy, sőt adott esetben nagyobb hangsúlyt kapnak, mint az igazi gondok. A magát vég nélkül sajnáltató ember gyermekes önzésben is szenved és ebből az állapotból nem, vagy csak nagyon nehezen tud kitörni.
Sok keresztény ember bűnbánata nem az igazi, a bűn megértéséből és annak elutasíttásából áll, hanem önnön gyarlósága felett érzett sajnálkozásból. Ezért ezek az emberek, jóllehet törekednének rá, szintén nem tudnak megváltozni, ami további lelki szenvedéssel járhat.
Mi lehet az önsajnálat ellenszere? Például az, hogy tekintetünket elfordítjuk önmagunkról, másokra figyelünk, s közben megláthatjuk, hogy egyáltalán nem a mi bajunk a legnagyobb a világon. Ennek a szemléletmódnak megvan az a hasznos és üdvös előnye, hogy megtanulunk együttérezni másokkal, fontos lesz nekünk a másik ember, és egészséges empátiával valamint érzékeny segítőkészséggel érdemben tudunk jó szolgálatot tenni bajban lévő embertársainknak. Ugyanakkor tényleges és tartós eredményt akkor érhetünk el, ha hiszünk Krisztusban és az Ő biztos szavában. Miért? mert a hit egy olyan Istentől való adomány, amely nem vonatkoztat el ugyan bennünket nehéz körülményeinktől, de nem függ azoktól. Urunk még a szenvedései idején sem sajnáltatta magát, nem panaszkodott, nem lázadozott; oda tudott figyelni a mellette keresztre feszített embernek utolsó és egyetlen reményeként hallatott hangjára is. Jézus emberként szenvedett értünk és a megváltásunkért a földön, de a Belé vetett hitünknek is olyan igaznak kell lennie, amilyen Ő maga. És akkor, ha megbotlunk is olykor-olykor s elővesz bennünket a kétségbeesés, az önsajnálat, soha nem teríthet le végérvényesen, mindig marad erőnk Krisztus által a felemelkedésre.
Az irgalomról és a kegyelemről
E szavak nagyon mély értelmet és tartalmat hordoznak. Hogy alapjában mit jelentenek, azt egy kis gondolkodás után mindenki tudja. És talán ez az a terület, ahol sokszor tehetetlenekké válunk. Mások segítségére utalt mozgássérültként tudom, mi az a tehetetlenség - tudom, de nem kell nap mint nap éreznem. Azonban sokan vannak még betegek, hajléktalanok, nyomorú sorsban élő emberek, akiket látva elszorul a torkom, hogy ők érzik, és én nem tudok rajtuk ténylegesen segíteni, mert testi állapotom megakadályoz ebben. És ha tudnék járni? - kérdeztem magamtól. Akkor meg lehet, hogy lelkileg bénulnék meg, illetve érezném magam tehetetlennek a látókörömbe kerülő emberi nyomorúság láttán.
Az egyház(ak) és az állam próbálnak "szervezett irgalmat" gyakorolni, amelynek hatékonysága nagyon sok mindenen múlik. Urunk mind a tetteiben, mind az irgalmas szamaritánusról szóló történetében nagyon egyértelmű, világos példát adott nekünk az irgalom gyakorlásáról. Ahhoz, hogy szervezetten eredményes munkát végezhessünk, először is egyénenként kell gyakorolnunk az irgalmat előítéletek nélkül. És ez lehet, hogy csak egy embert jelent; a példázatbeli esetben is egy emberen segített valaki. Meg kell viszont tanulnunk különbséget tenni a rászorulók között azért, hogy a segítségünk tényleg a bajba jutott emberhez jusson el.
De a bajba jutott emberek problémáit talán nem minden esetben a hajléktalanszállókon kellene orvosolni. Nemrégiben az alábbi hirdetést olvastam egy helyi lapban: "Lányomat kitagadtam, tetteiért felelősséget nem vállalok." Az okokat, a történetet nem ismerem, de megdöbbentett. vannak emberek, akiket eldobnak a családtagjaik. A kitaszítottak aztán utcára kerülnek, ahol prostituálódnak, tönkremennek, megfagynak. De biztosan kevesebb ilyen sorsú ember lenne, ha mindannyian valóban elkezdenénk szeretetet tanulni, igazi agapé-szeretetet, mert csak ebből tanulhatunk empátiát, könyörületet, megbocsátást, kegyelmet. Gondoljunk Krisztusra! Ő megkegyelmezett nekünk.
A kitartásról
Személyes életemben szinte nap mint nap érzékelem a címben jelzett fogalom súlyát. Eszembe jutnak sportolók, akik a jó eredmények elérésébe rengeteg edzésmunkát fektetnek. Az én esetemben a kitartást többnyire hétköznapi dolgokban kell ggyakorolnom. Például a könyv, amelyet szájjal lapozva oly nagy érdeklődéssel olvasok, lecsúszik az asztalról. Nem mindig van kéznél a másik ember gyors segítsége, ezért nekem kell megoldást találnom. Ezzel gyakran kezdetét veszi egy türelemjáték, amelyhez nem kevés kitartás kell. Ugyanis az akaratlan, irányítatlan végtag- és kézmozdulatok nemritkán csak a sokadik próbálkozásra tudják megragadni a könyvet. Néha fél perc az egész, de tartott másfél óráig is. Nem is beszélve arról a plusszz időről, hogy nem elég csak felvenni a padlóra esett könyvet, hanem az asztalra is rá kell tenni.
De mi is a kitartás? És mikor kell élnünk vele? Miben kell kitartanunk? Azt hiszem, mélyebb lelki életünk szintjén a kitartás gyümölcs, amely az Istenbe gyökerezett hit fáján terem. Olyan gyümölcs ez, amelyet mindennap ennünk kell, mert az élet nagyon sok helyzetében szükségünk van erre a táplálékra. Minden kisebb és nagyobb célkitűzéseinkben, amelyek elsősorban nem az önzésünket, hanem mások javát szolgálják, állhatatosaknak kell lennünk. De ugyanígy a legjelentéktelenebb, ám tiszta, nemes és igazságos dolgokban is, legyen szó házimunkáról, vagy imádkozásról. Arra kell törekednünk, hogy az elkezdett dolgokat véghezvigyük, mert a befejezetlen ügyeink, a félig vagy még addig sem elmondott imádságaink elsorvasztják a lelkünket, kudarcaink ránk nehezednek, és kidöntik bennünk a fát... Kitartásra van szükségünk a megpróbáltatásaink során is. Ezt olvashatjuk a Szentírásban, a Példabeszédek könyvében: "Egyengess sima utat a lábadnak, legyenek biztosak mind az útjaid." És Szent Pál sem ok nélkül mondta a korintusiaknak: "Vigyázzatok, tartsatok ki állhatatosan a hitben, viselkedjetek bátran, legyetek erősek." Igen, mindenekelőtt az Istenbe vetett hitünkben kell kitartanunk, mert Ő az igazi alap arra nézve, hogy az élet minden helyzetéhez naponta szükséges gyümölcsök folyamatosan teremjenek bennünk.
A szomjúságról
Életem során előfordult, hogy nagyon megszomjaztam; általában mindig van ember, aki ad egy pohár vizet, ami, úgymond, megszokott és kényelmes is. Ám előfordult, hogy nem volt segítségem, szomjúságom pedig nőttön-nőtt, és mivel egyedül nem tudok pohárból inni, egyetlen lehetőségem maradt: eljutni a fürdőszobába, megnyitni a vízcsapot és közvetlenül onnan oltani a szomjamat. Az odavezető alig tíz méteren ihattam volna szódát, szörpöt, kólát, teát, tejet a mellettem lévő hűtőszekrényből, de ezeket nem tudtam elővenni, kitölteni magamnak, mert akaratlan mozgásaim nem tették lehetővé, csak a falba rögzített szilárd csapot tudtam elfordítani, s mintegy közvetlenül a "forrásból" csillapíthattam kínomat. És akkor még nem is részleteztem azt, hogy nem ment egykönnyen a tolószékkel bekecmeregni a szűk fürdőszobába.
Azt hiszem, testi szükségleteinknek megvannak az analóg lelki megjelenési formái is. Létezik a lelki szomjúság is, amelyben megfogalmazódik a szeretet, az Igazság és az Isten utáni vágyakozásunk. Mindennapi életünkben nem mindig vesszük észre ezt az igazi szomjúságot, mert akkor is iszunk, amikor nem vagyunk igazán szomjasak; italaink színesek, édesek, finomak, feldobnak, esetleg révületbe bódítanak minket, és csak idő kérdése, hogy felbukkanjon az eredmény: a közöny, a csömör és a még gyötrőbb szomj. Ezt pedig igazán - tapasztalatom szerint - leginkább a tiszta forrásból való víz tudja megszüntetni. Lelki életünk bajait is számtalan (ál)megoldással gyógyítgatjuk, amelyek gyors és biztos hatást ígérnek, de aztán hamarosan bevalljuk magunknak, hogy nem azt az italt ittuk, amely a hamisítatlan forrásból ered. Az odavezető út nem mindig kényelmes, de keresztényként újra és újra végig kell járnunk, hogy eljussunk ahhoz a Forráshoz, Aki ezt mondta nekünk: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék; aki hisz bennem: belsejéből az Írás szava szerint élő víz folyói fakadnak.” A Szentírás szerint Urunk ezt a Szentlélekre vonatkozóan mondta, de bennefoglaltatik az is, hogy Krisztus élő vize által egymás számára is üdítő forrásokká válhatunk.
A kiszolgáltatottságról
Ha az embert előfogja valamilyen betegség, többnyire érezni kezdi kiszolgáltatottságát. Sokkal inkább válhat ez a kellemetlen érzés (amely már nem pusztán csak érzés, hanem valóságosként megélt tudat) mindennapi tapasztalatává azoknak, akik tartósan beteg állapotuk miatt esetleg egy életre tolószékhez kötötten élnek. Ez a kiszolgáltatottság-tudat, főleg a ráébredés, a tudomásulvétel időszakában hatalmas szenvedést, és ádáz, nemritkán a kétségbeesésig vivő küzdelmet is jelenthet egyesek életében, ami mintegy "második bénulást" okozhat.
Saját életemben is nemegyszer szembesülök önnön kiszolgáltatottságommal. Amikor tizenéves koromban kezdtem ezt felfogni, az ellene való lázadásom eredményeképpen lelkileg teljesen tönkremehettem volna. De az Isten kegyelme, valamint az értelmes élet után való vágyakozás keltette újfajta látásmód megmutatta a kivezető utat. Tény és való, hogy kívánatos dolog, ha az ember ereje teljében van, s nem kell mindenben másoktól függeine. De engem etetni, fürdetni, öltöztetni, stb. kell. Ahhoz, hogy önállóan helyet tudjak változtatni, bele kell segíteni a speciális járművembe. Ezt mindig mások teszik. Kiszolgáltatottságomban átélt mindennapos, de sosem teljesen egyforma élethelyzetek megtanítottak arra, hogy a kiszolgáltatottságnak megvannak a maga előnyei. Egy ilyen állapotban ugyanis az embernek meg kell tanulnia elfogadni és adni is. A segítő személy lehet alkalmi is, és ilyen esetben ösztönösen és tudatosan keresztényi eszméknek, tanításoknak felel meg. A kiszolgáltatottság állapota módot adhat arra, hogy tanuljon érezni, ránézni, megérinteni, megfogni, szeretni. Irgalomra, könyörületre és alázatra neveli a segítőt, és hálára, elfogadásra tanítja a szenvedőt. De ezt a magatartást nem csak ilyen alá-fölérendeltségi kapcsolatban kell gyakorolnunk, hanem egyenlő helyzetekben is. Az őszinte előzékenység csak jót tehet egymásközti kapcsolatainknak. Urunk nem véletlenül tanított arra, hogy "aki közületek nagy akar lenni, az szolgáljon a kisebbnek". Ha ilyen értelemben tanulunk a kiszolgáltatottságból (és nem élünk vissza vele), akkor ez mindannyiunk életére áldást jelent, és az Isten jutalma sem marad el.
Az önérzetről
Mozgássérültként magam is átéltem, illetve tapasztaltam más hozzám hasonló sorstársam életét figyelemmel kísérve, hogy náluk az önérzet és főleg a sértett önérzet gyakran fokozottan és jól láthatóan nyilvánul meg. Ezek az emberek - és nem csak a mozgássérültek - nagyon el vannak foglalva saját magukkal, amelynek többek között jele lehet a feltűnési vágy, vagy éppen ellenkezőleg, a magába zárkózó hallgatagság. em árt, ha az embernek van egészséges önérzete, de nincs szükség az önérzeteskedésre.
Egy zimankós téli napon egy mozgássérült ember motoros triciklijével elindult meglátogatni egyik barátját. Az útnak egy havas részén elakadt a háromkerekű, és a vezetője küszködni kezdett, hogy kiszabadítsa a járművét és tovább tudjon haladni. Gondolom, nehezen vagy sehogy nem boldogult, és a tehetetlensége miatt érzett folyamatos kudarc egészen elkeserítette. Eközben odaért egy idősebb járókelő és felajánlotta segítségét. A sérült ember pedig sértődötten kiabálva és szitkokat szórva rá melegebb éghajlatra küldte a segíteni akarót, majd tovább kínlódott a helyzetével. Nemsokára arra ment az apám, s mivel ismerte őt, segítségét kérte.
Ebben a kis történetben van egy nagy ellentmondás és ezért, illetve emellett is tanulságos. Meg kell tanulnunk, hogy kik vagyunk s mennyit bírunk. Be kell látnunk, hogy egyes helyzetekben segítségre van szükségünk, és ezt nem szabad elutasítanunk. El kell ismernünk, hogy vannak gyengeségeink, s ezekkel szemben nem lehetünk "farizeusok". A panaszkodás, sértődöttség is az önérzet egyik nyilvánvaló és kóros formája.
Ha Urunk a földi küldetése idején siránkozott volna, akkor nem tudta volna elvégezni a megváltás és a kegyelem művét. De Tőle tanulhatunk a helyes önérzetről. Ő tudta, mikor kell szólni és mikor kell hallgatni a feleléshez. Ha erre rájövünk, ha ezt gyakoroljuk, akkor azt is megérthetjük, hogy amikor Krisztus a Hegyibeszédben azt mondta: " Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is!", akkor ezzel az igazi keresztényi önérzetre is példát adott, amelyben az arculcsapott ember nem válik kiszolgáltatott prédává, hanem lelkében és önérzetében is megerősödik.
A bátorságról
Nagy és nemes tulajdonság, amit a bátorság jelent. Először is nem vakmerőség, amely meggondolatlan, másodszor pedig több annál az ügyességnél is, amelyet cirkuszi akrobaták sok gyakorlással sajátítanak el.
Végül is mi az igazi bátorság? - tettem fel magamnak a kérdést. Nos, igazi bátorsága annak az embernek van, aki ismeri az Isten igazságait és törvényeit, valamint képes azokat képviselni a legnehezebb körülmények között is. Példaképünk erre Urunk Jézus Krisztus, aki maga volt az Igazság és annak képviselője, megvalósítója egy személyben. Ő nem hátrált meg, nem maradt alul a kísértésekben. Bátorsága az Igazságban gyökerezett, amelyet mi esendő emberek nem tudunk felülmúlni.
Ugyanakkor nekünk is törekednünk kell a bátorságra, mert szükségünk van rá az életben maradáshoz. Természetesen itt nem egy vagy több olcsó, bármikor megismételhető, énünket mások előtt népszerűsítő játékról van szó, hanem Isten igazságainak és emberi mivoltunknak, végül pedig önmagunk vállalásáról.
Láttam embereket nehéz helyzetbe kerülni; kipukkadtak színes léggömbjeik, magukba roskadva néztek a semmibe. Nem volt meg az igazi bátorságuk, amellyel újrakezdhették volna. De nem kell azt gondolnunk, hogy akiket nem értek sorscsapások, azok eleve bátrak lennének. Vagyunk elegen önigazultak, akik azt hisszük, hogy a "Kereszténység" nevű hajó fedélzetén utazunk, amely simán elvisz bennünket az üdvösségre. Bátraknak hisszük magunkat, s közben esetleg gyáván nem tudunk egymás szemébe nézni, nem tudunk bocsánatot kérni és megbocsátani, nem tudunk alázatot gyakorolni, nem tudunk az árral szemben úszni. Akár erre az esetre is érvényes lehetne ez a sor Szent Jakab apostol leveléből: "Testvéreim, ennek nem volna szabad így lennie!"
Bátorságunk az Igazságot hirdesse, és ebben is Krisztustól vegyünk példát: Ő meghalt értünk a kereszten, ezt már nekünk nem nem kell megtennünk, ugyanakkor a megváltásában bennefoglaltatik a kegyelem is, amely erőt ad mindnyájunknak az igazi bátorságra.
A hűségről
Hűség - ritkán hallom manapság ezt a szót, pedig nagyon mély tartalmat rejt. Ez a fogalom létezésünk egyik alapvető eszménye és tartóoszlopa kell, hogy legyen.
Mi a hűség? Kihez és mihez kell hűnek lennünk?
Korunkban a hűségről a házastársi kötelezettség jut leginkább az emberek eszébe - ha még eszükbe jut egyáltalán. Sajnos, kevés szerelmespárt, jegyespárt és házastársat hallottam arról beszélni, hogy őket a magasabbrendű hűség eszménye tartja össze. Ugyanakkor a hűség bizalomteljes és feltétlen hozzáállást jelent. Legfőképpen Isten és ember, valamint ember és ember kapcsolatában mutatkozik meg mélysége, jelentősége, de mindennapi életünk egyéb területein sem elhanyagolható fontossággal bír. Továbbá nem feledkezhetünk meg az önmagunkhoz, a magunknak és másoknak adott szavainkhoz való hűségről, amely befolyásolja önértékelésünket és ezen keresztül a másik emberről alkotott látásunkat is.
Merjünk hűségesek lenni az Istenhez, és mindenhez, ami Tőle kiindulóan jó, erkkölcsös, nemes és tiszta. Véssük magunkba ezeket a jó tulajdonságokat, hogy, önmagunkhoz is hűek lévén, ne cáfoljuk meg önmagunkat a legrosszabb körülmények között sem, vagyis akkor is hűségeseknek ismerjenek minket Istenhez, egyházhoz, emberekhez, szavainkhoz, valamint a munkánkban és tetteinkben, kicsikben és nagyokban egyaránt. Szeretettel, szeretni akarással kapcsolatokra tehetünk szert, a hűséggel pedig építhetjük és megőrízhetjük azokat teljes életre szólóan.
Nemcsak a házasságban, hanem a barátságban és minden emberi kapcsolatunkban tartsunk hűséget. Krisztus Urunktól vegyünk példát, aki földi szolgálatának idején tökéletes mintát adott, mert hűséges volt Önmagához és mindahhoz, amit Reá bízott a Mennyei Atya. Istenhez való hűségünk nem valami statikus és öncélú dolog, hanem dinamikus, előremutató és jutalmat adó, amelyet Jézus így mondott el az egyik példázatában: "Jól van, te hűséges, derék szolga. Mivel a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe!"
Az örömről
Mindnyájan ismerjük és nap mint nap használjuk az "öröm" szót, de jelentésén és tartalmán kevésszer gondolkodunk el. Általában azt a hevenyészett következtetést vonjuk le, hogy az örömök rövid életűek, s ezért többnyire a hosszabb ideig tartó, lehangoló "ürömök" követik. Miért van ez így?
Örömeink azért sem tartósak, mert nehezen vagy egyáltalán nem hiszünk az örök életben, és a halandóságunk tudata (amelyet többnyire igyekszünk háttérbe szorítani) beárnyékolja a földi örömeinket. Egyébként ma gyakran hallom az "örül" helyett az "élvez" kifejezést, s ez utóbbinak önző felhangjai vannak. Talán azért, mert ez a szó birtoklást sugall. Amikor élvezek valamit, akkor mindig én vagyok a fontos, és egyszer csak azt veszem észre, hogy nem tudok megelégedni az élvezetekkel. Ezeknek az élvezeteknek azonban ténylegesen és átvitt értelemben is meg kell fizetni az árát. Egyrészt nemegyszer sok pénzbe kerül, másrészt csömörré válnak.
Létezik-e hát igazi öröm? Igen. Ez az öröm arról szól, hogy van Isten az égben, aki megalkotott engem. És - hála legyen Neki - nemcsak engem, hanem embertársaimat, akik nélkül örömtelen lenne a földi létem. Tehát az öröm múlhatatlan forrása Istenben, a létezésemben és a másik ember létezésében rejlik. És ha a szeretet uralja a szívünket, akkor megtanulunk egymásnak és embertársaink örömének örülni, és akkor nem válunk megcsömörlötté, mert örömeink nem önmagunkért lesznek. És innentől fogva a jó szándékkal véghezvitt cselekedeteink mindig értelmet nyernek. Mindennap örülni tudunk a napfelkeltének - akkor is, ha borult az ég, mert tudjuk, hogy a felhők mögött ott a nap. És a Gondviselés minden fölött. Végezetül pedig gondoljunk keresztény hitünk legnagyobb örömére, az Istentől jött és az Ő Szent Fiában megtestesült és Őáltala hirdetett evangéliumra, azaz örömhírre, amely a megváltásunkat hirdeti, és a megtérő lelkekben a mi örömüzenetünként tér vissza Istenhez.
A szeretetről
Életemnek volt egy rövid szakasza, amikor nagyon én akartam lenni. Csakhogy akaratom megvalósítását az állapotom legtöbbször megakadályozta. Nagyon rossz volt ez a serdülőkorom kezdetén, s a folyamat rövid ideig tartó lázadásba torkollott, ami szeretetlenséggel is együttjárt. Ám nem menekülhettem a tolószékből pótcselekvésekbe, nem törtem-zúztam magam körül fizikailag, de lelkileg igen és főleg saját magamban. Ugyanakkor elindult bennem a gondolkodás folyamata: magatehetetlen vagyok, viselkedésemmel eltaszítok másokat magamtól, lelkemben pedig örvénybe kerülök, amelybe belefulladhatok. Fokozatosan megértettem: szeretnem kell ahhoz, hogy élni tudjak. Később pedig életelvemmé lett a szeretet, vagyis szeretni mindenkor és mindenkit a körülményektől függetlenül. És felelőséggel. Én ezt csak tökéletlenül gyakorolhatom Jézus nyomán, de megértettem, hogy ő azért is tette, hogy mindenkinek esélyt adjon az életre.
Korunk egymást eltaposó, önmegvalósítást hirdető eszmerendszerében sokan nem bírják felfogni annak a lényegét, hogy a szeretetért meg kell harcolni - beleértve a szeretetre méltóvá válást is -, mert anélkül az önmegvalósítás is csalóka, hamis életcéllá lesz, ahol az ember kiégetten belepusztul önmagába. És ettől is megvéd, igazi boldogságot ad az Istentől tanult Isten- és emberszeretet.
Tegyük fel a kérdést: vajon ez a szeretetfelfogás mindenki számára járható út-e? Azt válaszolom: Urunk példája nyomán igen. Bár a megvalósításában nehézségeink támadhatnak, a bűn jelenléte és esendő voltunk miatt nem tudunk tökéletességre földi életünkben, de minden erőnkkel törekednünk kell rá. S közben ne felejtsük el ehhez kérni (és hálával fogadni) az Istentől jövő segítséget. Sokak szerint a szeretet útján járni lehetetlen, csak szent emberek és szemlélődő széplelkek kiváltsága, hiszen a valós életben ezzel nem lehet látványosan előrejutni. Igen, csakugyan nem lehet a mai értékrend mellett. De az én magasra emelése nem adja meg az én belső lelki erejét és tartását. Erre a legigazibb módon a hit, a remény és a kereszténység eszméjének legnagyobb eszménye képes: az önzetlen szeretet, amely a megtért lélek legnagyobb kincse.