Az említett időszakban az ún. egységes minőségű búza ára a tőzsdén 24.500 Ft/tonnáról felment 27.400 Ft/tonnára, hogy mára már a 23.500 Ft-ot ostromolja felülről – s ki tudja, hol áll meg. (1. sz. ábra).

A kukorica ezalatt 18.000 Ft-ról „kéredzkedett” fel 21.000 Ft fölé; ma 17 és fél ezer forintot is alig ajánlanak érte. (2. sz. ábra). Ezen piaci helyzetek tudatos elkerülésére, kivédésére, vagy éppen felhasználására „találták ki” a hedge (ejtsd: hedzs) üzleteket, illetőleg a határidős tőzsdéket jó másfél évszázada.

Az alapanyag jellegű áruk piacán mind a termelés, mind a felhasználás és forgalmazás oldalán nagy az árfolyamingadozásból adódó kockázat, melyet a gondos és előrelátó gazdálkodás követelményei szerint korlátozni, lehetőleg minimalizálni kell. A mezőgazdaság különösen sok kockázatnak van kitéve, csak néhányat említek: az időjárás, a felhasznált alapanyagok áringadozásai (üzemanyag, műtrágya, növényvédő szerek), a kalkulált állami támogatás elmaradása, export/import korlátozó intézkedések (vagy azok elmaradása), az ágazati nehézségekből adódó belső konzisztencia hiány (csökkenő állatállomány, növekvő takarmánytermelés), deviza árfolyamváltozásból adódó export-import kockázatok. Megannyi közgazdasági jellegű kockázat, amibe már nem is fér bele egy rendszerváltozásból adódó politikai kockázat. Ilyen váratlan, vagy előre pontosan nem kalkulálható, a termelési költségeket és az értékesítési, beszerzési árakat befolyásoló tényezők mellett ki tudja megmondani a gazdálkodóknak, hogy a vetés, továbbá a biológiai érés későbbi fázisaiban milyen értékesítési feltételek várhatók a betakarítás időszakában? Párthatározatok? Agrártárca direktívái? Konjunktúra kutatók – számukra – kockázatmentes előrejelzései? E húsbavágó kérdésre a határidős árupiacok tudnak választ adni. Ma ez az egyetlen olyan intézmény, ahol egy termék teljes biológiai és forgalmazási ciklusa alatt lehet jó előre árakat „találni”, az aktuális kereslet-kínálat által generált árakon jó előre üzleteket kötni, azaz a még be sem takarított (sőt: talán még el sem vetett) termésünk számára biztos elhelyezést, piacot találni!

A cél – akár termelő, akár kereskedő vagy végső felhasználó a piaci szereplő – olyan árszint bebiztosítása, amely biztosítja a termelési költségek megtérülését, és lehetővé teszi méltányos, normális esetben a „bővített újratermelést” is biztosító nyereség realizálását.

Az első fontos lépés a határidős piacok felé való nyitáskor: az előkalkuláció. Annak megállapítása, hogy adott egységnyi terméket hány forintért tudunk előállítani, adott nagyságú területnek mekkora a fajlagos művelési költsége, milyen költségvonzata van a termésátlag javítására irányuló szándékainknak, beépíthetők-e gazdaságosan eladási árainkba a felhasznált nyersanyagok az adott beszerzési árakon, továbbá előrebecsülni a várható árbevételt (árprognózis). E kérdések precíz kimunkálása után lehet meghozni első alapvető döntésünket pl. termelői oldalról: vessek-e, vagy ne vessek az adott terményből, ha vetek, mekkora területen, az agrártechnológia milyen széles – és költséges – repertoárját alkalmazzam stb. Mindezek azonban csak akkor dönthetők el, ha egy vezérmotívum, a végső realizálható bevétel számaira van egy jól megragadható információm, amely adott pillanatban döntéssé válik: milyen áron adhatok el, és ezt a kínálkozó alkalmat hogyan tudom „biztos” ügyletté konvertálni olyan időszakban, amikor még nem rendelkezem az eladásra szánt termékkel.

Miért szükséges „biztos ügyletté” konvertálni a kínálkozó lehetőséget, illetve miért kényszerű kötelezettség ez? A kockázat, amit az előttünk álló idő (időtartam) rejteget, az a tényező, ami ellen megpróbálunk védekezni, illetve amely ellen védeni kell magunkat. Az idő mindig változásokat hoz: változik az időjárás, változnak a piaci feltételek, az árak. Ami ma jó volt, vajon jó lesz-e holnap, vagy éppen fél év múlva is? Ma gondolkodnak a piaci szereplők, a mai ismereteik alapján jövőbeni árakról, a jövőben teljesítendő termékekkel. Mindenki gondol „valamit” a piacról, és ezen ismeretei alapján tesz árajánlatot. Ezeken az árakon már ma lehet üzletet kötni későbbi időpontban teljesítendő áruval. Ismert az áru, annak minősége (előre megszabott teljesítési paraméterek, „szabvány”), a teljesítési feltételek, a mennyiség, a szállítási határidő, tehát az áru a maga fizikai valóságában nem szükséges ahhoz, hogy későbbi szállításra már ma üzleteljenek. De a mai árak a későbbiekben, az idő múlásával változnak. Új információk kerülnek a piacra, ami új üzleteket indukálnak új árak mellett. S vajon van-e biztosíték arra, hogy az árak mindig felfelé mennek (mert az jó a termelőnek), vagy mindig lefelé mozognak (mert az jó a felhasználónak)? Természetesen nincs. S ezért a termelő jó okkal fél az áreséstől, ami rossz neki, hiszen nem térülnek meg költségei, a felhasználó pedig az áremelkedéstől, hiszen az megemeli önköltségét alapanyag oldalról, amit nem biztos, hogy a végterméke árában érvényesíteni tud. Ez az a „félelem”, ami egészséges, a kockázat elleni védekezésre készteti a piaci szereplőket, melynek egyik hatásos és lehetséges eszköze a határidős piacon (a tőzsdén) köthető árbiztosítási üzlet. Miben érdekelt a termelő és a felhasználó? Egy bizonyos árszint elérésében, amely egyaránt biztosítja a költségek megtérülését, valamint a profitot. Ennek az árszintnek a „megragadása” az árbiztosítási ügylet, amit a szakirodalom hedge-nek nevez.

Hogy konkrét időpontban mekkora ez az ár, az mindig az adott piaci szituációtól és közgazdasági környezettől függ. A bevezetőben említett kéthetes időtartam biztos ebbe az ársávba tartozott, legalábbis az empírikus adatok és megfigyelések ezt mutatják. És persze egyáltalán nem mellékes, hogy valamit 17 ezerért adunk el, vagy 21 ezerért, s fordítva: ezen, vagy amazon az árszinten tudjuk megvásárolni. A MezőHír következő számában a példát egy számítással is alátámasztom.