Dunakiliti község neve elsősorban a csillagászati összegeket felemésztő duzzasztómű megépítése révén vált igazán ismertté az országban. Azóta az üzemen kívül helyezett betonmonstrum a környékbeli befektetők, gazdálkodók szemében is negatív jelképpé vált. Kártékony hatása mezőgazdasági szempontból is vitathatatlan, hiszen a talajvíz azóta két métert süllyedt, és ennek a fenékküszöb megépítésekor is csak mintegy a fele jött vissza, nehezítve ezzel a növénytermesztők munkáját. A duzzasztó nem üzemel, de üzen, mégpedig azt, hogy soha többé nem szabad ilyen meggondolatlan beruházásokat véghezvinni.

Minden bizonnyal a Dunakiliti Agrár Rt. és elődje következetes és sikeres tevékenységére is hatással volt ez a szomorú esemény. Igaz, hogy az elnök-igazgató Kerecsényi András jóideje már a maga útját járja, saját és munkatársai elképzelései által kigondolt gazdasági modell szerint építkezik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem kíséri figyelemmel a helyi viszonyokat és a változó közgazdasági körülményeket. Az ökonómia, a piac ismerete és az emberek bizalmának megnyerése nélkül aligha sikerült volna az a folyamat, amelynek során az egykori hagyományos termelőszövetkezetből, többlépcsős módszerrel, részvénytársaságot alakítottak. Mindezt úgy, hogy egyetlen évben sem kellett lemondani a nyereségről, és a dolgozók közül senki nem érezte veszélyben a munkahelyét, egyetlen pillanatra sem. Kerecsényi András szereti, amit csinál, és most is élvezettel, kitartással végzi mindennapi munkáját, ami az idők során egyre inkább elismert, minőségi tevékenységnek bizonyult.

A szakma szeretete a családból eredt

– Apám a böhönyei állami gazdaság igazgatói posztját töltötte be, egészen haláláig. Amikor váratlanul elhunyt, én másodéves egyetemista voltam, és tanulmányi szerződés kötött a gazdasághoz – mondja Kerecsényi András. – Amikor tanulmányaimat a Mosonmagyaróvári Agrártudományi Egyetem növénytermesztő szakán befejeztem, akkor Böhönyére szólított a kötelesség. Fél év gyakornoki munka után felkínálták nekem az akkor 73 millió árbevételű sertéságazat munkájának irányítását, amit nagy kihívásnak éreztem, így elfogadtam. Korszerű, agrokomplex típusú telep vezetését vehettem át, tetszett ez a feladat. Imponáltak a méretek, és ízlelgettem a felelősség ízét. Első lendületből – természetesen – Keszthelyen mindjárt el is végeztem a sertéstenyésztő szakmérnökit, hogy abszolút „képben legyek”. A feleségemet Mosonmagyaróvárról vittem magammal és – a honvágytól vezérelve –, egyre nagyobb volt részéről a nyomás, hogy mégiscsak haza kellene térnünk. Hajlottam a kérésre, és a szerződésem lejártával „viszszatelepültünk” Óvárra. A jánossomorjai tsz-ben találtam új munkahelyet, ahol kicsivel több, mint hét évet töltöttem, szintén a sertéságazatban. Nem mondom, hogy a feleségem örült a sajátosan penetráns disznószagnak, amit óhatatlanul hazavittem, de egy idő után azért emiatt már nem volt békétlenség a családban.

Ezt követően a rajkai téeszbe hívtak, szarvasmarha-ágazatvezetőnek. Örömmel fogadtam el az ajánlatot. Később ez a tevékenység a sertés-, a baromfiágazati és a keverőüzemi teendők irányításával is bővült. Ezt a munkát folytattam 1992-ig amikor az átalakulási folyamatok megindultak.

Talán a politika korbácsolta fel a kedélyeket

A „nagy téesz” sem működött roszszul, a tagság azonban mégis a szétválás mellett döntött. „Egy falu egy nóta” volt a szlogen és a későbbi rendezőelv is. Mivel három falu volt érdekelt, így három külön téesz alakult, az akkor szokásos vagyonelosztási gyakorlat szerint. A dunakiliti tagság egyöntetűen engem választott elnöknek, annak ellenére, hogy eleinte még kizáró ok volt, ha nem a faluban lakik az ember – emlékezik a felgyorsult eseményekre Kerecsényi András. – Akkoriban nem mindig az értelem vezette a döntéseikben az embereket, sokkal inkább az érzelmi motivációk játszották a főszerepet. Nem volt könnyű időszak, épphogy feledésbe nem merült a szakma. Kis túlzással, a gazdák majdnem elfelejtettek ősszel búzát vetni, annyi volt az esemény, és olyan nagy volt a pozícióharc.

Nem tagadom, jólesett az elnöki beosztásra szóló felkérés. Hamar összeállt bennem a kép, hiszen jól ismertem az embereket, a „szürkeállományt”, és viszonylag rövid idő alatt sikerült törekvéseinket megfogalmazni. Gazdasági egységet kellett létrehoznunk, a több lábon állásra alapozva. Ez az elképzelés akkor még csak a szűk szakmára épülhetett, és a növénytermesztést, tejtermelést és hústermelést jelentette. Később az apportként bevitt burgonyatárolónkkal a könnyűipari tevékenységet folytató Ladylon Kft.-ben is érdekeltek lettünk. Mindez kiegészült azzal a szemlélettel, hogy ahol a termékeinket értékesítjük, ott lehetőleg valamennyi tulajdonrésszel is rendelkezzünk. Ezt a vertikális integrációt sikerült is a „tej- és húsfronton” megvalósítani, ami némi védettséget biztosított a piac kedvezőtlen hatásai ellen. Az 1000 hektáron folyó növénytermesztésünk takarmányt biztosított az állatállomány részére, és jutott terület a „pénzesebb” konzervgyári termékek – csemegekukorica, gyökérzöldségek – termesztésére is. Kizárólag érdekeinknek megfelelően, nagy gonddal alakítottuk ki ezt a vetésszerkezetet.

Az eredmények önmagukért beszélnek

1993-ban a nettó árbevételünk 175 millió Ft volt. Jövedelmünk az évek során egyenesen emelkedett, és 2000-ben árbevételeink elérték a 638 millió Ft-ot. Bár mérlegünk minden évben pozitív volt, eredményeink meglehetősen változóan alakultak, bevételeink 8 milliótól 208 millió Ft-ig terjedtek. A különbséget nagyrészt a piac, a közgazdasági környezet hatásai eredményezték, de befolyásolták üzletrész-vásárlások, az értékpapír bevonás és egyéb körülmények is. Az elmúlt nyolc évben 220 milliót költöttünk beruházásokra. Tagi létszámunk 288-ról 213-ra, a dolgozói létszám 105-ről 75-re csökkent. Az egy dolgozóra eső árbevétel viszont 1,6 millióról 8,5 millióra nőtt, és még sorolhatnám azokat a mutatókat, amelyek a döntéseim és döntéseink helyességét igazolják. Ami az emberek közérzete szempontjából szintén fontos, hogy a munkabérek az inflációt kissé meghaladó mértékben nőttek, sőt, az egy főre jutó szövetkezeti vagyon nagysága is növekedett.

Mindig törekedtem arra, hogy lehetőség szerint ne kelljen embereket elküldeni, mindenkinek megkerestük azt a területet, ahol a leghasznosabban dolgozhat. Ez a tevékenység a hatékonysággal is összefügg, erre igen hangsúlyt helyeztem, hiszen komoly szakmai kihívást is jelentett néhány feladat. Ilyen volt például annak a problémának a megoldása, hogy hogyan lehet egy hagyományos, oszlopos elrendezésű százas tehénistállóból battériás malacnevelőt létesíteni, mégpedig a legoptimálisabb feltételek és legkisebb költségek mellett. Állandóan a jobb megoldásokon gondolkodtunk, ki-ki a saját szakterületén. Én, pozíciómtól függetlenül, az állattartás innovatív feladatait érzem a leginkább magaménak.

A szövetkezetből részvénytársaságot alakítottunk

A szövetkezeti formában működő gazdálkodásnak az elmúlt évek politikai közege ismét csak nem kedvezett. Mi pedig túl sok munkát fektetettünk már be ahhoz, hogy a kitettséget elviseljük – mondja az elnök. – A 14 éves szellemi és gyakorlati invesztíciót én magam is sajnáltam volna veszni hagyni. Négy vezető munkatársammal együtt kézbe vettük azokat a tervezeteket, amelyek a társasági formációk lehetséges alternatív megoldásait tartalmazták. Három napig gondolkodtunk – egymástól függetlenül – a megoldáson, hogy hogyan lehet a legkedvezőbb feltételekkel társasági formában tovább dolgozni. A negyedik napon reggel bevonultunk a tanácstermünkbe, és addig nem álltunk fel az asztaltól, amíg nem döntöttünk. Én magam a részvénytársasági forma mellett voksoltam, semmiképp nem szerettem volna, ha feldaraboljuk a gazdaságunkat. A döntés megszületett. Idén februárra bejegyzett zártkörű részvénytársaság lettünk, de ha a helyzet úgy kívánja, nyitottá tesszük ezt a formát. A tulajdonosok száma 267 fő, és 533 millió alaptőkével rendelkezünk. A 74 aktív dolgozó kezében van a részvények 75%-a, és ez az arány nagyon egészséges tulajdoni konstrukciónak látszik, hiszen azoké a részvények zöme, akik dolgoznak. De van 56 külső tulajdonosunk, és a nyugdíjasok is kivétel nélkül rendelkeznek részvényekkel. Az emberek tehát megértették, hogy valami korszerű és jó formát találtunk ki a folytatáshoz. Az idegenek azt suttogták, hogy persze, könnyű nekünk, mert jól állunk anyagilag. 1995-ben, amikor üzletrészeket vásároltunk, akkor nagyjából ugyanezek a kritikusok azt kérdezték: hogy lehet ilyenre pénzt költeni? Változnak az idők, ki ezt, ki azt érzi fontosnak, csak így lehet erre reagálni – mondja Kerecsényi András

A személyes siker íze

Nagyon nehéz munka van mögöttem, és nagyon örülök, hogy eddigi feladataimat sikerült sokak megelégedésére végezni – mondja őszinte örömmel Kerecsényi András. – Nem kaptam ehhez igazán segítséget senkitől, hiszen a megyében alig volt hol tapasztalatot gyűjteni. Jó érzéssel emlékszem vissza arra, ami eddig történt, és mindezt munkasikerként könyvelem el. Felelősen gondolkodni emberek sorsáról, vagyonról, megóvni, amit elértünk, egy közösséggel egyetértésben, ez talán a legfelemelőbb érzések egyike. Nagy elégtétel az, hogy most már nem más mondja meg nekünk, hogy ki a kolhozista, ki a bolsevista, melyik a valódi szövetkezet, melyik az EU-konform, stb. Sikerült végre függetleníteni magunkat az ideológiai befolyástól, hiszen sok igazságtalanságot kellett eltűrni. A gazdasági társaságokról szóló törvény – szemben a szövetkezetivel – a világban mindenütt elfogadott, és talán hazai viszonylatban is a legjobban kidolgozott jogszabály, amely az ilyen helyzetben a legjobb megoldást kínálja. Most a következő feladat az, hogy az emberekkel is elfogadtassuk a megváltozott helyzetet. Új fejezetet kell nyitnunk a gondolkodásmódjukban. Ez is a munka fontos része, hiszen tőkeérdekelt, eredményérdekelt és osztalékérdekelt vállalkozás lettünk, ahol a tulajdonosok a jól végzett munkájukkal a magukét gyarapítják. Nyugalom és biztonságérzés telepedett a társaságra, és ennek jótékony hatása máris érezhető. A frekventált munkahelyeken időnként a helyi sajtóból fénymásolt cikkekben ismertetem dolgozóinkkal a megyében megszűnt szövetkezetek listáját, vagy éppen felhívom a figyelmet azokra az írásokra, amelyek arról tájékoztatnak, hogy sok helyen nincs, aki fizessen az üzletrészek után. Apró jelek ezek, de ráébresztik az embereket arra, hogy nekünk itt másképp alakul a sorsunk, tehát érdemes tisztességgel dolgozni.

Mezőgazdaságunk jelene

Nem a kisgazdaságok fogják megoldani például a sertéshúsellátást. A szűk udvarokon környezetszennyező módon nem lehet elég sertést felnevelni. Néhány éven belül az USA sertéshús-szükségletét három állam fogja megtermelni. A broyler csirkét pedig négy állam, úgy, hogy a többi helyen – kis túlzással – azt sem tudják, hogy néz ki a csirke. Tehát a koncentráció nagymértékű terjedése figyelhető meg. Nekünk magyaroknak nem szerencsés Nyugat-Európából venni a példákat – mondja meggyőződéssel Kerecsényi András. – Wisconsin államban a százas istállókat rohamtempóban számolják fel. Az idősek ugyan még kitartanak egy rövid ideig, de a fiatalok már jóval nagyobb méretekben gondolkodnak és 5–600-as meg 2000-es létszámú tehenészeteket építenek.

Nem vagyok meggyőződve arról, hogy nálunk jó irányba ösztönzik a hazai gazdálkodókat. Persze léteznek majd farmergazdaságok, akár családi alapon is, de csak ott, ahol erre alkalmas hely kínálkozik, mert a falu közepén, 300 négyszögölön ez aligha lehetséges. Biztosan túléli ezt a „vihart” a téeszek egy része, és az állami tulajdonú részvénytársaságok is működni fognak. Alakulnak majd családi gazdaságok, 150–300 hektár közötti nagyságúak, amelyek jól beilleszkednek majd a termelésbe, de csak azok, ahol a tőkeerő szaktudással és eszközökkel párosul. A kisebbek nem bírják a gazdasági versenyt, és nem tudnak megélni. Annyi már most bizonyos, hogy a lehetőség mindenki számára, aki ezt a nehéz szakmát kívánta választani, az elmúlt közel tíz évben megadatott. A többit az élet dönti majd el.

Minden nap teljes értékű kell hogy legyen

Reggel ötkor mindig felkelek – mondja Kerecsényi András –, amit csak a feleségem nem ért egészen. A sertéstelepen vagyok hatkor, majd ezt követően a növénytermesztő kollégával konzultálok. Délelőtt postabontás és irodai megbeszélések zajlanak. Délután általában a tehenészetet látogatom, és ott informálódom a dolgok folyásáról. Sok társadalmi funkcióm van, számos helyen veszek részt bizottságok munkájában, elnökségekben, ezek a tevékenységek nélkülözhetetlen információforrássá váltak a számomra.

A család jól viseli a szakmaszeretetemet, ami rengeteg időt emészt fel. Feleségemmel – aki kozmetikus – gyakran vagyunk már kettesben, mivel a gyerekek kirepültek. Lányom főiskolát végzett, minőségbiztosítási menedzser. Fiamat a pénz-szakma érdekelte jobban, ő egy takarékszövetkezetnél helyettes vezető és most éppen a modern üzleti tudományokkal ismerkedik a főiskolán.

Kikapcsolódni a munkahelyemhez közeli Duna-szigetre járunk, vízparti faházunkba, sőt, én szinte egész nyáron onnan járok dolgozni. Ott, a csendben és a gyönyörű természeti környezetben nyílik alkalom zavartalanul gondolkodni és felfrissülni, szellemileg, fizikailag egyaránt.

Elégedett ember vagyok és ezt úgy értem el, hogy mindig az adott feladatot igyekeztem türelemmel és a legjobb tudásom szerint elvégezni. Közben gyorsan telt az idő, és azt vettem észre, hogy már nem nekem adnak feladatot, hanem én adok másoknak. Mindig azt a munkát végezhettem, amit szerettem, de zavart, ha a tevékenységemet nem ismerték el anyagilag. Szeretek a családdal együtt jól élni, és ehhez pénz kell. Ezért és a szakmai sikerekért dolgozom. A létrehozott részvénytársasági formától is azt remélem, hogy úgy az én saját egzisztenciám, mint a többi részvényesé, biztonságban lesz.