A tápok minősége szempontjából a táplálóanyagok és a bioaktív anyagok pontos ismerete a legfontosabb. A biokémia, az élettan, az analitikai kémia új eredményei az utóbbi évtizedekben a hazai baromfi-takarmányozásban is gyökeresen megváltoztatták a tápok összeállításának és készítésének technológiáját. A jövőben számtalan további változás várható. Az új eljárások közül most a legfontosabbakat, s ezeken keresztül a tudományos eredmények hatását kívánom bemutatni.

Az optimális energiaszükséglet

A baromfitartók közt ismert az a tény, hogy hazánkban az intenzív baromfitartás elterjedésével a tápok energiaértékét már nem keményítőértékkel, hanem a metabolizálható energiával (ME) mértük. Mit is jelentett ez a változás? A válasz egyszerű: a baromfi energiaszükségletének és a tápok energiatartalmának sokkal pontosabb összevetését. A metabolizálható energiatartalom alapján történő energiaértékelés módszere persze nem tökéletes, de napjainkban ennél pontosabb értékelési rendszer kialakításának nincs reális esélye.

Az energiaszükséglet biztosítása a baromfitápok legfontosabb feladata. A baromfi ugyanis energiára fogyasztja a takarmányt. Ez azt jelenti, hogy a nagyobb energiatartalmú tápból kevesebbet, a kisebből pedig többet fogyaszt, hogy energiaszükségletét fedezze. Persze az állatnak ez a kiegyenlítő képessége nem korlátlan, csakis meghatározott tartományban igaz. A tápok összeállításának viszont egyik alapvető kérdése tehát, hogy az energiatartalom a megfelelő értékhatárok közé essen. A nagyobb energiatartalom az állatok elzsírosodásához vezet, ami kimondottan káros egyes esetekben, például a jércenevelésben. Kis energiatartalom esetén viszont az állat éhezik, termelése csökken. Az állat takarmányfelvevő képessége ilyen esetben korlátot szab a szükséglet biztosításának. Természetesen meg kell jegyezni, hogy a takarmányfelvételt az energiatartalom mellett más tényezők is befolyásolják. Ilyen a takarmány szárazanyag-tartalma és az állat szelektív válogató képessége.

A tápok összeállításánál az energiaszükséglet pontos figyelembevételét azért kell fontosnak tekinteni, mert a fehérje-, illetve aminosav-szükségletet is ennek arányában kell meghatározni. Az energia és fehérje, valamint az energia és egyes aminosavak aránya a termelést, a takarmányértékesítést és vágóállatoknál a test összetételét (hús-zsír arány) befolyásolja.

A kulcs – a hasznosíthatóság

Korábban csak a fehérjeszükséglet kielégítésével foglalkoztunk. A ’60-as és ’70-es években már figyelembe vettük az egyes esszenciális aminosavakat is. A leggyakrabban korlátozó két aminosavat: a lizint és a metionint már jóideje kristályos formában pótoljuk a tápokban. Tudományos kutatási eredmények már több mint három évtizede bizonyítják, hogy a takarmányokban analitikailag kimutatható aminosavak a baromfiban teljes mértékben nem hasznosulnak. Ez nagyon nehezen mérhető, és megfelelő módszer a gyakorlatban nem is tudott elterjedni. A hasznosulást nagyrészt az határozza meg, hogy az emésztőcsatornából mennyi, a takarmánnyal felvett aminosav szívódik fel, vagyis milyen annak az emészthetősége. Ez utóbbi érték már könnyebben mérhető. Jogos igény, hogy a tápok összeállítása ne az analitikailag mérhető aminosav-mennyiség, hanem az emészthető aminosav alapján történjen. Ahhoz, hogy ez megalapozott legyen, ismerni kell a baromfi emészthető-aminosav szükségletét, amire egyre több adatot találunk a nemzetközi szakirodalomban. A másik feltétel, hogy ismerjük hazai takarmányaink (az alapanyagok) emészthető aminosav tartalmát. Erre vonatkozó adataink rendkívül szegényesek. Csak remélni lehet, hogy a szakemberek egyszer felismerik ennek az állapotnak a tarthatatlanságát, és e fontos alkalmazott kutatási feladat anyagi támogatásban részesül.

A tápláló- és bioaktív anyagok hasznosíthatóságának kérdése azonban nem csak az aminosavak vonatkozásában merül fel. Leginkább ezek közül a foszfor azon tulajdonsága ismert, hogy a gabonamagvakban fitinsavakkal oldhatatlan komplexet képez, és az analitikailag kimutatható foszfor csak részben tud hasznosulni. Ezért a tápok összetételének meghatározásánál akkor járunk el helyesen, ha emészthető foszforral számolunk. Hasonló a helyzet egyes mikroelemek vonatkozásában is. Ma már fitázenzim segítségével javítani lehet ezek emészthetőségét. Receptúra készítésénél fitázenzim alkalmazásával a foszfor-kiegészítők mennyisége jelentősen csökkenthető. Ennek közvetett környezetkímélő hatása is van, mert ezzel mérsékelhető az ürülékben kibocsátott foszfor mennyisége.

Az enzimek használata más vonatkozásban is jelentősen javíthatja a hasznosulást. A gabonamagvak sejtfalában lévő, nem keményítőtartalmú poliszahharidák is emészthetetlenek. Speciális enzimekkel azonban oldhatók, és ezzel valamennyi a sejt üregébe zárt táplálóanyag emészthetősége javul.

A minőségi alapanyag szerepe

A tápok összeállításánál az energia és az egyes aminosavak emészthetősége nagymértékben függ a magvak fizikai állapotától is. Az ember régóta tudja, hogy őrléssel és darálással javítható a magvak emészthetősége. Az utóbbi évtizedekben azonban előtérbe kerültek más előkészítő eljárások is. A hidrotermikus eljárás az, amikor a hő, víz és nyomás hatására megváltozik a keményítő és a fehérje fizikai állapota, s egyben jobban emészthetővé is válik. Ilyen eljárás a gőzölés (párlás), az extrudálás, a pelyhesítés, a puffasztás. Ezek az eljárások a hőlabilis anyagokat (tripszininhibitorok) inaktíválják, és sterilizálást is végeznek, – egyre nagyobb szerepet kapva ezzel a tápelőállítás folyamatában.

Amikor a tápok összeállításáról beszélünk, nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a minőségi tápgyártás igen fontos feltétele a kiváló minőségű alapanyag. Az alapanyagok, magvak és azok melléktermékei táplálóértéke nagyrészt attól függ, hogy milyen növényből származnak. Ezek tápanyag-összetétele genetikailag meghatározott. Igaz, napjainkban már nem utópia a genetikailag módosított takarmánynövény (pl. szója) előállítása, de e módszer hazai alkalmazása nem engedélyezett. A genetikailag módosított növények felhasználása igen nagy kockázati tényezőt rejt magában, és nem valószínű, hogy a közeljövőben hazánkban alkalmazzák az eljárást.

Az alapanyagok minőségével kapcsolatban felmerülő másik fontos kérdés a mikotoxin fertőzöttség mértéke. A mikotoxinok károsító hatása rendkívül nagy. Különösen veszélyesnek tekinthető jelenlétük akkor, amikor klinikai tünetek még nem jelentkeznek az egyedeken, de már igen nagy a termelés visszaesésében, a szaporodásbiológiában megnyilvánuló kártételük. A mikotoxinok kártételének mérséklésében a megelőzés a legfontosabb teendő, ugyanis a takarmányba kerülő, ott jelen lévő toxin már nem közömbösíthető.

A baromfitápok összeállítása állandóan változó technológiai folyamat. Az új tudományos eredmények felhasználása, alkalmazása a jövőben is a gyakorlati szakemberek feladata.