Az ásatások tanúsága szerint a Föld különböző részein éltek többszarvú juhok, így előkerültek ilyen leletek a Man-, a Shetland- és Izland-szigetről, a Kanári-szigetekről és Észak-nyugat Afrikából is. Ám a világ más helyein is felbukkant négyszarvú juh. A gute rövidfarkú svéd helyi fajtában 1911-ig a négyszarvú egyedeket is megtartották, csak ezt követően vonták ki a továbbtenyésztésből ezeket a különös állatokat. Ázsiából is ismerünk négyszarvú juhokat; pl. Indiában akkor tartanak bizonyos hindi zarándoklatokat, amikor négyszarvú juh születik. (Érdekes, hogy Indiában él egy antilopfaj, aminek hímjei szintén lehetnek négyszarvúak. További érdekesség, hogy Indiában – a „fosszilis múzeumban” – őriznek ős-zsiráf leleteket, melyekben a bikák szintén négyszarvúak voltak. A juh rokonfajában, a kecskében is tart nyilván a szakirodalom négyszarvú egyedeket.)

A többszarvú juhokon a két normális szarv mellett további szarvpárt figyelhetünk meg. Ezek az egyedek a négyszarvúak. Nagyon ritkán a négy mellett két másik szarvpárt is találunk; tehát hatszarvú juh előfordulására is akadt már példa. A négyszarvú állatokon a két középső szarv inkább felfelé áll, a két szélső szarv, nagy kört leírva, oldalra néz (ez a főszarv). A hatszarvú juhokon a harmadik szarvpár két apró oldalszarva lefelé néz.

A többszarvúságot az ún. „szarvfelező” allélváltozat alakítja ki, ami feltételezhetően domináns a rendes szarvaltságot meghatározó normális allélváltozat felett. A dominanciaelmélet azért fogadható el, mert négyszarvú utód kétszarvú szülőktől soha nem születik, más szóval, négyszarvú utód akkor születhet, ha legalább az egyik szülő négyszarvú.

A négy szarv sokszor nem egyformán fejlett, ha ez így van, abban az esetben az állat sem olyan tetszetős. A szarv kialakulásánál feltételezik egy másik, „a szarv fejlettségét módosító” gént jelenlétét, amelyik episztatikus (elnyomó) hatást fejt ki a többszarvúságot okozó „szarvfelező” génjére. E „szarv fejlettségét módosító gén” elsősorban a szemhéj alakját határozza meg, ami lehet normális, középen enyhén, valamint mélyen hasított. A második szemhéjalakulás a köztes forma, tehát a tulajdonság intermedier öröklésmenetet követ. (A charolais szarvasmarha fajtájában a szarvatlanság génjére homozigóta egyedek szempillái – a tapasztalatok szerint – egyben borzasabbak a szarvaltság génjét egyszeresen, illetve kétszeresen hordozó egyedek normális szempilláihoz képest. Lehet, hogy a két gén mindkét fajban viszonylag erős kapcsoltságban van egymással. Ismét furcsa egybeesés mutatkozik a földrajzi helyet (észak-európai szigetvilág) és a szarvak számát (illetve hiányát) tekintve a szarvasmarha és a juh között. Vagyis ezen a területen alakultak ki a genetikailag szarvatlan marhafajták (pl. angus, red poll, fjael).

A többszarvú juhok nem mindig hordanak párban szarvakat. Néha csak három szarv nő, de előfordul, hogy öt.

Miután a négyszarvú egyedeknek a normálistól eltérő számú szarvukon kívül különösebb hasznuk nem volt, sok esetben ezeket az állatokat a kipusztulás veszélye fenyegette. A korszerű világfajták térhódításával veszélybe kerültek a gyengébb termelőképességű helyi fajták is. 1911-ben a Park Sheep Society hét fajtát mentett meg az eltűnéstől azzal, hogy Anglia 60 nyilvános parkjában kertápolás címén tartotta ezeket, egyéb gazdasági érték nélkül. A megmentett fajták között volt a hebridai (hebridean), a man-szigeti (manx-loughtan) és a jákob (jacob).

Az összeállításban szereplő negyedik, szintén négyszarvú navaho (navajo-churro) juh nem Nagy-Britanniában került védelem alá.

Hebridai

A hebridai a Britanniát övező szigetek ősi fajtája. Egyedei kis testűek, finom csontozatúak. Fekete színű, tetszetős fajta. Kettő-négy-hat szarvat növeszt. A legenda szerint a vikingek hozták volna a skót Hebridákra, ahol ma már egyébként nem él. Napjainkban a parkok díszállataként (ornamental parkland breed) van jelen Angliában. Egyedei minden esetben rövid farkúak, és szőrköntösüket tavasszal levedlik, úgy, mint a juh vadon élő őse, a muflon. Ezért többnyire ezeket az állatokat nem is nyírják, hanem bundájukat közvetlenül a vedlés előtt, tépve gyűjtik. Gyapja durva, selyemfényű, lüszteres. Festetlen és nem fehérített alapanyagot ad, a hagyományosan előállított, rokkán font és szövőszéken szőtt, erősebb gyapjútermékekhez. A jelenleg törzskönyvezett állomány anyáinak létszáma kevesebb mint 900.

Man-szigeti

A lughdhoan szó man-szigeti nyelven barnafakó egeret jelent. Az állatok születéskor és a nyírást követően gyönyörű élénkbarna színűek, de bundájuk később a napfénytől cserzetté válik, s ez a szín az év nagyobb részében meg is marad. A Man-szigeti is kettő-négy, néha hat szarvat növeszt. Küllemre keskeny, nyurga hegyi juh. Van fehér, fekete, szürke és – különböző színkeverékekben – tarka színváltozata. Egy 19. századi fajtaleírás nyomán a barnás szín néha csak a nyakon figyelhető meg, folt formájában.

A manx-loughtan tehát man-szigeti barna juhot jelent. Figyelmesebben körüljárva az elnevezést megállapíthatjuk, hogy e fajtanév inkább csak egy színváltozat jelöl, nem önálló fajtát, hiszen hasonló juhok élnek Shetland szigetén és Skóciában. Egyesek szerint ezek a juhok csak egyik leszármazottai egy régebbi, rövid farkú, észak-európai juhnak, aminek ma is vannak vadon élő társai, mint pl. a soay (a Szt. Kilda-szigetcsoport egyik szigetén), vagy háziasított egyedei Izlandon, a Fćroer-szigeteken, Shetland szigetén és a Hebridákon. A jelenlegi állomány – a hebridaihoz hasonlóan – kevesebb, mint 900 nyilvántartott anyából áll.

Jákob

Ebben a fajtában a többszarvúság a tarkázottsággal együtt megjelenő sajátság. Angliában a 18. század közepétől datálható a fajta jacobskénti említése. Addig egyéb neveken fordult elő, pl. perzsa, barbari, portugál, afrikai és spanyol. A leggyakoribb neve a négyszarvú tarka spanyol juh volt, ami alapján az a legvalószínűbb, hogy a spanyolok vitték Angliába, talán a 16. század végén. A többi névváltozat azért alakulhatott ki, mert a fajta távoli volt és ismeretlen.

Foltos juhokat már egyiptomi reliefek (K. e. 1800) és szkíta ékszerek (K. e. 1000) is megörökítettek. (Az elnevezés tehát sokat mondhat, de nem feltétlenül a valós származásra utal, mint pl. a dél-amerikai eredetű tengerimalac esetében, ami eredetileg (spanyolul) az „Andok malackája”, angolul Guinea pig, olaszul porcellino di India.) A fajta jelenlegi neve – a tarkázottságot illetően – Jákob tarka juhainak bibliai történetével függ össze (Genezis 30-31.). Mikor az arámi Lábán kifizette a nála pásztorkodó Jákobot, fizetségül megengedte neki, hogy nyájából az összes tarka egyedet kiválaszthatja. Lehet, hogy ezt a fajtát is a vikingek terjesztették földközi-tengeri kalandozásaikkal, s a spanyolok ugyanezt tették, csak később. A fajtát a spanyol Armada élő húskészletként tartotta, és magával vitte Közép- és Dél-Amerikába (az Andokban a mai napig élnek elvadult utódai).

Nem olyan primitív, mint az előző két fajta, hiszen nem rövidfarkú és nem vedlik. Fajtajelleghez tartozó kötelező fekete foltok a fényszájon, nyakélen, fülön, könyökön és csánkon, csülkön vannak, ezekhez járul az ókula. A fejtető, szintúgy a lámpás, mindig fehér. A testen kb. 50%-ban véletlenszerűen fordulnak elő a fehér foltok, melyek az egyedi azonosítást is megkönnyítik. A szaruanyagok pigmentáltak. A fej kicsi, finom, ék alakú. Mindkét nem szarvalt. A szarvak száma kettő és hat között változhat. A szarvatlanság és a csökevényes szarv kizáró ok. Az anyák 50, a kosok 75 kg súlyúak. A rövid fülek oldalra állók. A test viszonylag hosszú, a far csapott, a tőgy kicsi. A bunda laza, nyitott, gyapjúzsírban szegény. A jákob kevertgyapjas fajta; a szálfinomság közepes, nagy szórással (27-35 mikron). Fürthossz 10-15 cm, nyírósúly 1,8 kg. Az anyák szezonálisan ivarzók, többnyire egyet ellők.

Az USA-ban a törpe változatát kedvtelésből tenyésztették ki, és az úgynevezett állatsimogató-kertekben (petting zoo) találkozhat ezekkel a nagyközönség. 1993 óta a törzskönyv 3000-nél több anyát tart nyilván, ezért a fajta nem tartozik a veszélyeztetett fajták kategóriájába.

Navaho

A spanyol parlagi juhot (churro) – és így egyúttal magát a juhfajt is – a 16. századtól kezdődően a spanyol hódítók vitték Észak-Amerika déli részébe és Mexikóba, a katonák élelmezésére és ruházatának biztosítása érdekében. A fajta a navajo indián őslakosság hasznos állatává alakult, nagy létszámban, jól alkalmazkodva a száraz, sivatagi környezethez. Ellenálló, hideg-, hő- és esőtűrő. A churro erős szőnyegek durva alapanyagát adta.

A kosok szarvaltak (de csak részben négyszarvúak), az anyák többnyire suták, néhányuk visel csak apró, csökevényes szarvakat. A négyes szám az indiánok körében mágikus volt, hiszen Manitu négy évszakot és négy égtájat alkotott; s az emberek is négy kört írtak le a békepipával. A négyszarvú juh így isteni ajándéknak és szerencsének számított. Fehér, fekete, barna és köztes színváltozatokban létezik. Az állomány küllemében nagyon heterogén, közepes testméretű. Az anyák 50, a kosok 75 kg súlyúak. Szintén hosszúfarkú fajta.

A navajo-churro kevertgyapjas, a hosszú felszőrök és a gyapjúszál mellett a rövid védőszőrök is előfordulnak. Ugyanakkor hosszúgyapjas, a fürt éves növekedése a 20-30 centimétert is eléri, ezért a fajtát a kézi szövők kedvelik. A változat színhústermelése kevés, de húsa ízletes, gyenge, finoman márványozott, alacsony faggyú- és – egyesek szerint – koleszterintartalmú.

Az aszezonális anyákat tavaszra elletik. Alapvetően egyet ellő, bár néha ikres.

A finomgyapjas fajták (merinók, rambouillet, shropshire etc.) terjedésével a navajo-churro sorsa is majdnem végképp megpecsételődött. Az eldugott kanyonokban fellelt, viszonylag tisztán megmaradt egyedekre alapozva a fajtát az 1970-es évek közepétől a Utah State University mentette meg. Jelenleg több mint 1000 törzskönyvezett egyede van.

A kis – netán veszélyeztetett – létszámban fenntartott, különleges fajták jelentőségét nem jövedelmezőségük szabja meg. Ezeknél a fajtáknál az elsődleges szempont az a sajátosság, ami csak ezekre az állatokra jellemző, – ez esetünkben az archaikus megjelenés és a szám fölötti szarvak előfordulása. Az állatoknak és génjeiknek megőrzésén keresztül, közvetve, a teljes életterüket is igyekszünk megóvni. A fajtán és környezeten túlmenően az ember saját, természethez közelebbi életmódját és hagyományait is megmenti azzal, hogy a kézművességgel és a háziiparral az állati termékek sokszínű felhasználhatóságához is hozzájárul. Másfelől az állatok haszonszerzési célból történő tenyésztése magától értetődően bevételi forrást is jelent, legyen az az itt tárgyalt juhok esetében – a puszta látványon és simogatáson túl – például sajátos színű és tapintású gyapjútermékük, vagy különleges húsuk ellenértéke, sőt, akár a vadásztatásukból – aminek megítélését az Olvasóra bízom – befolyó jövedelem (800-1500 dollár), amit Amerikában szintén sokan hajlandóak kifizetni.