A megfelelő egészségi állapotú állományoknál, ahol a fialások szakszerű felügyelete is megoldott, a halvaszületés nem lépi túl a még elfogadható 7-8%-os felső határt.

Az utóbbi évtizedek genetikai munkájának eredményeként a többször fialt kocáknál elérhető a 12-13-as, előhasiaknál a 10,5-12-es fialási átlag. A „megengedett” halva született malac arány az előhasiaknál 7, a többször fialtaknál 8%. Így alakul ki előhasiaknál a 10-11-es, többször fialtaknál a 11-12-es élve született malacátlag. A szakszerű és eredményes szaporító munkának ezek a meghatározó számai.

A malacok túlélése szempontjából alapvető a születési súly, mely optimálisan 1400-1600 g. A malacok születési súlyát sok tényező befolyásolja, ezek közül a legfontosabbak;

Előhasi kocák malacai szinte mindig kisebb súllyal születnek, mint a többször fialt kocáké.

A kanmalacok 30-50 g-al súlyosabbak, mint a kocamalacok.

A vemhesség végén emelt szinten kell takarmányozni.

A fitotoxinokkal szennyezett takarmányok szórt almokat és kicsi, életképtelen malacokat eredményeznek.

A születési súly szempontjából a parvovirózis az első számú „közellenség” a fertőző betegségek között.

Az életképtelen malacok aránya függ;

az egész alom tömegétől,

a fialási sorszámtól (a koca hányadik ellése),

az alomlétszámtól,

az átlagos születési súlytól,

az almon belüli malacsúly-szórástól.

A fialás befejeztével regisztrálni kell a mumifikált malac/alom és a holt malac/alom arányokat. A mumifikált malacok a 35. és 110. vemhességi napok között pusztulnak el. Születési súlyuk átlagosan 400-600 g, de 50 és 1000 g között ingadozhat. A születési súlyból az elhalás időpontjára lehet következtetni.

Egy-egy lefialt kocacsoportnál maximum 0,2-0,3% mumifikált malac „engedhető meg”. A nagyobb arányú előfordulást magzatelhaláshoz vezető fertőző betegségek (parvovirózis, PRRS) és takarmánytoxinok idézik elő.

A halva született malacok 80-90%-a a kitolási szakaszban pusztul el, különösen a fialás végén, amikor gyakrabban szakad el a köldökzsinór, vagy a placenta (magzatlepény).

A megszületés után közvetlenül elhullott malacok bőre friss, és nincs rajta mekónium (bélszurok). Sokszor, különösen ellési felügyelet hiányában előfordul, hogy a malacok a megszületés után a magzatburokban rekednek és ezért pusztulnak el. Néhány „tetszhalott” malacnál – közvetlenül a megszületés után – még szívtevékenység tapasztalható. Ezeket még újra lehet éleszteni hidegvíz sugárral, szívmaszszázzsal, mellkas nyomogatással, vagy a légzőcentrum gyógyszeres izgatásával.

Felmerül a kérdés, milyen feltételek szükségesek a halvaszületett és életképtelen malacok számának minimális szinten tartásához. Az intézkedések közül a lényegesebbek;

a fiaztatók egyszerre ürítése és telepítése,

egészséges, jó kondícióban lévő kocák,

optimális kocatakarmányozás,

a hibrid hatás kihasználása

a malacok vitalitásának növelésére,

nagy születési súly, kis szórással,

nyugalom az ellés előtt és alatt,

rövid ellési időtartam (ellés megindítás),

intenzív ellési segítség, „tetszhalott” malacok újraélesztése,

újszülöttek megszárítása, gyors kolosztrum felvétel biztosítása.

Több víz, nagyobb súly

A malacoknak 2-4 hetes korukban, vagyis a választáskor hirtelen kell átállniuk a 20% szárazanyagot tartalmazó „takarmányról”, a kocatejről a szilárd keveréktakarmányra, melynek szárazanyag-tartalma kb. 90%-os. A választás után tehát a malacoknak éhségüket és szomjukat két forrásból, a szilárd takarmányból és az ivóvízből kell kielégíteniük.

Azok a malacok, melyek már a szoptatás alatt jelentősebb mennyiségű vizet (1 liter felett) és takarmányt (kb. 500 g) fogyasztanak, zökkenőmentesen állnak át a választás utáni evésre és ivásra. Sokak szerint a szoptatás alatti ivóvízfogyasztás csökkenti a tejfogyasztást. Széles körű tapasztalatok szerint azonban a szopós malacok nem fogyasztanak oly mennyiségű vizet, hogy az elvegye a kedvüket a szopástól, de megtanulják az ivást! Persze megfelelő magasságban kell elhelyezni az önitatókat, hogy a malacok azokat könnyedén használhassák, és a víznyomás beállításánál is figyelembe kell venni a malacok igényét. A csészés önitatót a malacok jobban kedvelik a szopókásnál, de nagyobb gondot kell fordítani a csészés önitatók tisztogatására. Nagyon fontos, hogy korcsoportonként eltérőnek kell lennie a víz átfolyási sebességének és az önitató elhelyezési magasságának.

Fontos megfigyelés, hogy a „legügyesebb” malacok a választás után kb. 24 óra múlva isznak először, de sokan csak két nap múlva. A „lusta” malacoknál jelentősen visszaesik a súlygyarapodás, erősen korlátozott a takarmányfelvétel. Rossz esetben egy hétnél is több idő kell ahhoz, hogy helyreálljon a választás előtti folyadékfelvétel. Esetenként súlyos dehidráció (kiszáradás) következik be, még súlyosabb esetekben sómérgezés is lehetséges. Szoros összefüggés van a vízfogyasztás és takarmányfelvétel, ennek megfelelően a súlygyarapodás között.

Az ivararány befolyásolja a termékenységet

A sertés többet szülő (multipara) faj, és az almokban természetesen hím- és nőivarú malacok vegyesen születnek. Az ivararány jelentősen ingadozik almonként. A szarvasmarha fajnál ismert jelenség, hogy a vegyes ivarú ikerszülésnél a nőivarú egyed terméketlen, ugyanakkor a bika termékeny. Éppen ezért a tenyésztők rendszerint meg sem próbálják tenyésztésbe venni a vegyes ivarú ikervemhességből származó üszőket. Feltételezik, hogy az üszők terméketlenségének oka a vemhesség alatt a hímivarú magzatból hím nemi hormonok átjutása a nőivarúba, a placentán keresztül, ami hátrányosan befolyásolja utóbbiak ivarszerveinek fejlődését.

A sertés fajnál sokáig nem hittek abban, hogy a nőivarú magzatokat hasonló hatás érheti. A 90-es évek vizsgálatai azonban megváltoztatták ezt a véleményt. Amelyik vehemben sok a hímivarú magzat, ott megnő a tesztoszteron koncentrációja a keringő vérben, és ez a sajátságos magzat-elrendeződéstől függően hat: két hímivarú magzat között egy nőivarú malac, vagy éppen fordítva, egy hím mellett egy-egy nőivarú esetén elképzelhető, hogy a cirkuláló vérben lévő nagyobb mennyiségű tesztoszteron látványosan befolyásolja a nőivarú magzatok ivari fejlődését, és későbbi ivari teljesítményét.

Mérhető jele a fellépő elváltozásoknak az újszülött kocamalacoknál a végbélnyílás és a hüvelynyílás közötti távolság, melyet anogenitális távolságnak (AGT) neveznek. A hímekkel domináns vehemből származó nőivarú malacoknál ez a távolság jóval nagyobb (kb. 8 mm), mint a nőivarú túlsúlynál (5,7 mm).

Egy nagy sertéstelepen vizsgálták, milyen gyakori a hímdomináns almok aránya a gyakorlatban. Összesen 2589 alom 32 880 malacát vizsgálták, ahol 16 572 hím (50,4%) és 16 308 nőivarú (49,6%) malac született. Az ivararány tehát 1:0,98 volt. A hímivarú malacok előfordulási aránya az egyes almokon belül a 10%-tól egészen a 90%-ig terjedt. Az összes alom 28%-ánál a hímivarú malacok aránya legalább 60% volt, és a nőivarú malacok 18%-a származott az ilyen, hímdomináns almokból.

Kiértékelték 923 olyan kocasüldő termékenyítésének eredményeit, mely állatok eltérő ivararányú almokból származtak. A táblázat adatai szerint 70%-os hímivarú dominanciánál jelentősen csökken az ellési arány és a malacindex. A szerzők azt javasolják, hogy azoktól az almoktól, melyekben 70% feletti a kanmalacok aránya, ne vegyenek tenyésztésbe kocasüldőket.