A „régi öregek" bölcs elmélete – „amit az időjárás elront, azt helyre is hozza" – mindenesetre megdőlni látszik. Sőt, az idei év még talán kedvezőtlenebbül indult a növénytermesztés számára, mint a többi, hiszen szinte egyáltalán nem volt téli csapadék. A Dunántúl északi részén januártól májusig összesen 100-150 mm csapadékot mértek a gazdálkodók. Ez a mennyiség ebben az évben azt jelenti, hogy legalább 150 mm-el adós maradt a természet.

A határt járva látható, hogy ahol van rá lehetőség, ott szinte mindenütt folyamatosan működnek az öntözőberendezések. Ez természetesen alaposan megnöveli a termelés költségeit, hiszen legalább két alkalommal kell 40 mm vizet négyzetméterenként kijuttatni a földekre ahhoz, hogy az öntözésnek látható és érezhető eredménye legyen. Az aszályhelyzetet idén tovább súlyosbította, hogy a kevés esőt rendszeresen forró szél követte, ami gyorsította a földek kiszáradását.

A határ ebben az évben az avatott szem számára már június elején lehangoló látványt nyújtott. Az akkori egykedvű készülődés előre jelezte, hogy a hónap derekán indulhat a kényszerű aratás azokon a területeken, ahol a repcék és az őszi árpák alatt amúgy is „csontszáraz", repedezett a talaj, és az életnek már a nyomát sem lehetett fellelni.

A vöröses színű repcék szemnagysága a sülevényesebb részeken alig volt nagyobb egy fejlett mákszeménél, olajtartalmuk – a berakódás zavartsága miatt – alulról közelítette meg a 35%-ot. A termésátlag országosan is aligha érte el az 1,5 t/ha mennyiséget. A kalászosok esetében sem jobb a helyzet, hiszen az őszi árpák a legtöbb helyen 3-3,5 t/ha mennyiséget adtak. A tavaszi árpák az idén a legtöbb helyen „bokafixesre" sikeredtek, a magasságuk helyenként kalászoláskor is alig haladta meg a 40 cm-t. Ebből fakadóan veszni látszanak a „jól fizető" sörárpás álmok, hiszen a termés nem hasas, rossz az árpa osztályozottsága.

A kukoricák és a silókukoricák furulyázással, felsárgulással tiltakoztak kíméletlen helyzetük ellen, és fejlődési fenofázisokat „voltak kénytelenek" kihagyni, ami természetesen alaposan csökkenti a terméskilátásokat.

Idén tehát veszélybe került a hazai takarmánybázis, amiből következően elindulhat a spekuláció. A tehenészetekben ugyanis például a silózáshoz nélkülözhetetlen a jó minőségű silókukorica, de a szenázs készítéséhez is szükség van nagy tömegű, egészséges lucernára. Ha viszont kevés takarmány termett, akkor azt csak drágán lehet máshonnan megvenni; ebből következően a tejelőállítás költségei emelkednek, ami a tejpiacon is feszültséget okoz.

A búzával kapcsolatos hivatalos, időarányos szakminiszteri állásfoglalások már a korábbi években is felborzolták a termelők idegeit, hiszen nem tükrözték a valós helyzet ismeretét. Az idén a kormányváltás körüli tüsténkedésben, a nagy személyi „csereberében" pedig egyáltalán nem jutott idő semmilyen tájékoztatásra.

A búzatermés a mintegy 3,5-4 t/ha átlaggal gyenge-közepesre sikeredett. Természetesen ez még csak „a mennyiség", az igazi nagy „meccs" a termelő és felvásárló között ugyanis a minősítéskor kezdődik, és a minőségről szól. Mindenesetre szokatlanul nagy volt a júliusi csend, aztán az állam interveniált; megszületett a garantált ár, és megnyitották a közraktárakat is, aminek a hatását július végén még nem lehet pontosan ismerni. Az exportőrök is kaptak szubvenciót, ami a kihirdetés időpontjában valamilyen mértékben gyógyírt jelentett, de nem lehet tudni, hogy ez a segítség elegendő lesz-e a külföldi értékesítéshez.

A további hetekben öntözéssel megmenthető lenne még a cukorrépa, a kukorica, az alternatív növények némelyike és a szántóföldi kertészeti kultúrák. Ez a megállapítás első hangzásra jól és felelősen is hangzik. Azt viszont az átlagember már aligha tudja, hogy a (műszaki feltételek meglétét figyelembe véve) is az ország szántóterületének csak mintegy 7-10%-a lenne öntözhető, de a valóságban még ennél is kevesebbre jut a mesterséges vízutánpótlásból. De mit is öntöznének a termelők a meglévő növényeik közül, hiszen a tőhiányos cukorrépa már nem biztos, hogy „elbírja" az ezzel járó többletköltséget, a burgonyát viszont már a közepes termés reményében is muszáj öntözni. A „furulyázó" kukorica viszont még kaphat esőt, amíg nem késő – gondolják sokan –, mert a remény hal meg utoljára… Az öntözővízár „jelképes" támogatásának hírére is csak a hozzá nem értők kapták fel a fejüket, hiszen a szakember tudja, hogy ez csupán mintegy a 10%-át teszi ki az öntözés költségeinek.

Öntözni – az aszály késői felismerése ellenére is – csak vízjogi engedélyek birtokában lehet, gondosan és határidőre beküldött öntözővíz-felhasználói bejelentkező lap birtokában. Természetesen ezen már év elején jelezni kellett a várható vízmennyiség-felhasználást, ennek ellenértékéből 80%-ot előre be kellett fizetni a vízügyi hatóságnál. Ugyanakkor pontosan tisztában kell lenni a felszíni vizekből és a csőkutakból felhasznált víz mennyiségével, amelyet a vízügyi szakember, a mezőgazdász és a falugazdász majd közösen hitelesít. Ez a támogatás tehát a rendelet megjelenése után igénybe vehető, de csakis a bejelentett, regisztrált vízkivételi helyek (csőkutak) ismeretében és a hektáronkénti megszabott vízmennyiség után, – és majd az elszámolás során vonható le a vízdíjszámlából. Ez a segítség tehát az öntözés összes költségének 10%-át kitevő víz árának hozzávetőlegesen 1/3-át jelenti! Érzékeltetésül: 1 ha kukorica öntözési költsége átlagos viszonyok között, kétszer 40 mm vízkijuttatással mintegy 80.000 Ft, amit értelemszerűen csak hibrid-előállításnál lehet vállalni. A jól prosperáló mezőgazdasági kis- és nagyüzemek közül is kevés rendezkedett be rendszeres öntözésre, mert a termelés jelenlegi színvonala mellett ez sokaknak túlzott kockázatot jelentene. A szükség azonban törvényt bont, és aszálykor az is öntöz, aki tudja, hogy már csak a veszteségeket csökkenti, viszont ezzel megnyugtatja a lelkiismeretét, mert a teljes bevételkiesés helyett mégis számíthat valamennyi jövedelemre.

Az időjárás, mint tudjuk, kiszámíthatatlan. A mezőgazdasági termelés kiszámíthatóságát azonban már jó ideje az időjáráséhoz hasonlítják… Július második felében – ennek megfelelően – mégis megjött az eső, ami az idei kalászostermést már úgysem befolyásolja jelentősen, esetleg a késői aratóknak okozott további bosszúságot. A tavaszi vetésűek sorsán azonban javított valamenynyit, és ez visszaadta a reményt. Hogy a csapadék és a remény együtt mire lesz elegendő, ez további találgatás tárgya marad, egészen az őszi betakarításig.