Az országos termésátlagot július utolsó dekádjában még kevesen merték megbecsülni, ezzel együtt sem valószínű azonban, hogy ez a mennyiség eléri a 4 t/ha-t – ami összesen is csak mintegy 4 millió tonna termést jelentene. A hazai malomipar őrlési szükséglete kétmillió tonna, ez tehát nincs veszélyben, ami azonban csak sovány vigasz a termelőknek. A minőséggel most nincsenek gondok, kivéve azokat a tételeket, amelyeket – zömmel a kistermelők – betakarítógép hiányában már csak az esők beköszönte után tudtak learatni.

A piac íratlan szabályai és az elmúlt évek tapasztalatai alapján a termelők joggal számítottak arra, hogy az árak kompenzálják majd a kieséseket. Csakhogy ez most nem valósult meg, sőt a betakarítást követően, további csapásként a felvásárlók is teljes érdektelenséget mutattak. Az árak és az elégedetlen termelők láttán a szakminisztérium nem tehetett mást, minthogy bejelentette az intervenciós árat, ami szeptember közepétől lép életbe. Ezzel a termelők előtt megnyílnak a közraktárak, és az ígéretek szerint az állam a kamat- és a tárolási költségek átvállalásával igyekszik legalább részben kárpótolni az aszály okozta kieséseket. Emellett – a károk részletes felmérése után – még talán arra is lesz lehetőség, hogy a gazdák felvett termelésfinanszírozási hiteleinek egy részét kárenyhítés címén elengedik. E hitelállomány összege jelenleg mintegy 140 milliárd Ft, amit önerőből a gazdálkodók egészen biztosan nem tudnak viszszafizetni.

De vajon mire lesz elegendő a július 20-a körül bejelentett garantált áras segítség?

Arra semmiképpen, hogy a termelők gyors árbevételhez jussanak. A folyamatosan jelentkező aktuális talajmunkákat, a műtrágya-, növényvédőszer-, és vetőmagvásárlást a búzaárbevételből aligha lehet megvalósítani; pedig már a küszöbön áll a soron következő augusztusi munka, a repcevetés. A szeptemberi terményértékesítés árbevételéhez az eladók októberben juthatnak hozzá, akkor, amikor már akár a kukorica vagy a napraforgó eladásából is származhat jövedelem.

A közraktározás gyakorlata elsősorban nagyüzemi privilégium, a kistermelői gyakorlatban meglehetősen ritka, a kis mennyiség, a jelentős adminisztrációs terhek és az újabb banki elkötelezettség miatt. Ezért tehát a kistermelők kénytelenek a jó néhány spekulációra „bazírozó" kereskedő valamelyikének odaadni a terményt, 18-22.000 Ft/t áron. Akik adósságfedezet fejében ajánlották fel a búzatermést, nem is tehetnek mást. Ha mégis betárolnák, és az intervenciós áron adnák el a búzájukat, akkor ehhez ráadásul még másokkal is társulniuk kellene annak érdekében, hogy termésük – az ott szükséges (100 tonna) minimum mennyiség elérésével – közraktárba jusson. Sok helyen tehát kényszerértékesítés folyik, ami természetesen alaposan visszaszorítja a termelési kedvet. A gyenge búzatermésnek pedig további kellemetlen hozadéka a földbérleti díjak megváltozása, hiszen ez a legtöbb helyen szintén a búzaár függvénye.

A 4 t/ha termést elérő – magukat már szerencsésnek mondható – gazdák az idén legfeljebb a nullszaldós eredményig tudtak eljutni, nyereséget a magas termelési költségek miatt egyáltalán nem realizálhattak. Ma ugyanis a búzatermesztés hektáronkénti költsége átlagos körülmények között is eléri a 80.000 Ft-ot, és nem is biztos, hogy ebbe minden, a tenyészidőszak idején fenyegető rizikófaktor elleni fellépés költsége belefér.

Hiába jó tehát a termés minősége – magas a sikértartalom, jó a hektolitersúly és a sütőipari értéket adó paraméterek is megfelelnek a szabványoknak –, mégsincs valódi munkasiker. A szerződéses felvásárlás folyik ugyan, de ott is a tőzsdei ár a mérvadó, mert abból számolják ki a helyi árakat. A magyar tőzsdét természetesen a világpiaci tendenciák is befolyásolják, de a hazai napi hírek és a spekuláció is ármódosító hatású. Az aratás befejezésének időszakában, a 29. héten is csak 24.200 Ft-on állt a novemberi jegyzés – túl sok jóra tehát középtávon sem lehet számítani.

Ilyen előzmények után kell nekivágni a következő évnek, hiszen az ősziek vetésének ideje már rohamosan közeledik. Rosszabb esetben az eddigi 1 millió ha búza-vetésterület is veszélybe kerülhet, hiszen könnyen elképzelhető, hogy sokan felhagynak a gabonatermesztéssel, a komoly kockázatvállalással. Az is megnehezíti a döntést, hogy mára a termelhető növények köre is éppen eléggé beszűkült ahhoz, hogy sok gazda más – még költségesebb – növény termelésére ne is nagyon gondoljon. Nem könnyű tehát a helyzet, s egyelőre csak reméni tudjuk, hogy következő szezon sikeresebb lesz.