Egy-egy témakör ráadásul további lehetőségeket kínál a vele kapcsolatos tudnivalók minden fontos kérdésre kiterjedő tárgyalására. Így például a vöröshagyma termelési technológiájának vizsgálata esetében a tárgy kapcsán ki kellene térni arra, hogy, hogy sík- vagy bakhátas művelésről van-e szó, illetve magról vetett vagy dughagymaként ültetett, kerek-lapos, vagy hosszúkás fajtával van-e dolgunk. Ezt követően szóba kerülhet többek között a szártalanítás kérdése, hiszen egy fajta kapcsán azt sem érdektelen tudni, hogy vajon – a rendrerakás előtt vagy után – mennyi idő alatt képes a szár az elfonnyadásra. – És mi lesz a betakarított vöröshagyma további sorsa? S mindeközben az sem érdektelen, hogy a betakarítást végző gépek kifejlesztői gondoskodtak-e az ütődéses sérülések mérsékléséről, amikor a konstrukciót megszerkesztették?… Sőt: az általunk érintendő zöldségféléknél – elsősorban a szántóföldi termelésben – ezen túl még további kérdéssor is megfogalmazható lenne.

Az itt vázolt, szerteágazónak tűnő összefüggéseknek a gyakorlatban történő megjelenését én személy szerint a munkám során is tapasztaltam abban az állami gazdaágban, amelyikben közel 30 esztendeig dolgoztam, az 1970-es évek elején meghatározott nagyüzemi zöldségtermelési program alapján, az állami elvárásoknak megfelelően. A gazdaság annak idején majdnem 1000 hektár területen termelt zöldségféléket – ebbe nem számított a 200 hektár zöldborsó és a 400-600 hektár burgonya – magról vetett vöröshagymát (1 méteres bakhát), magról vetett paradicsomot (1,5 méteres bakhát), sárgarépát (sávos csoroszlyával felszerelt gabonavetőgéppel vetve; később 20 cm + 60 cm sávos vetés és művelőút), petrezselymet (zöldnek betakarítva, évi többszöri kaszálással), spenótot.

A felsoroltak közül legkisebb területet, 10 hektárt a spenót, a legnagyobbat, akár évi 400 hektárt a vöröshagyma foglalt el. Ami a termeléshez nélkülözhetetlen műszaki fejlesztést érinti, azzal kapcsolatban aligha lehetett hiányosságokról beszélni, hiszen a vetőmagtól kezdve – az elsősorban amerikai és holland – betakarítógépekig, a technológiához igazodóan akár 40-70% állami támogatás árán is, minden szükséges eszköz a gazdaság rendelkezésére ált.

Írásunk fő tárgyával kapcsolatban a korábbi módszert megvizsgálva, az élőerővel végzett betakarítás gyakorlatát végiggondolva célszerű elindulni.

Kézi betakarítás

A kézi betakarítás folyamatát elemezve három művelet különíthető el egymástól: a szedés, ide értve a termény leszakítását, letörését, vagy a talajból történő kihúzását, a szedett termény gyűjtése (például vödörbe, rekeszbe rakása és sorközi szállítása), valamint a kihordás (a vödör, rekesz stb. sorból gyűjtőhelyre juttatása). Aszerint, hogy e három művelet milyen mértékben gépesített, beszélhetünk segédeszközös, segédgépes és teljesen gépesített betakarításról.

Kézzel általában a friss fogyasztásra szánt terményt szedik, mert a géppel szedett zöldség minősége alacsonyabb. A géppel betakarított terményt a hűtő- és konzervipar dolgozza fel.

A szántóföldön termelt zöldségfélék betakarításának gépesítése az egyéb szántóföldi növények betakarításához képest lényegesen nehezebb feladatot jelent. Ennek főbb okai a következők:

a zöldségnövények termései a legtöbb esetben szerteágazó szárakon helyezkednek el,

a gépi betakarítás időpontjában – a nem teljes együttérés miatt – számolnunk kell a nem teljesen érett, vagy túlérett termés jelenlétével is,

a zöldségfélék termései lédúsak, sérülékenyek, tehát kíméletes kezelést igényelnek,

a betakarítással együtt jelentős tisztítási feladatot is el kell végezni.

A gépi betakarításhoz olyan fajták kinemesítése vált szükségessé, amelyek közel egyszerre érnek, termésük a mechanikai hatásoknak jól ellenáll, és az előző fajtákénál nagyobb terméshozamúak.

Segédeszközös betakarítás

A segédeszközös betakarítás során mindhárom műveletet kézzel végzik, a módszer jellemzője a gyűjtőeszközök használata.

Az anyagmozgatásra is kiterjedő tipizálás következtében a gyűjtőeszközök is szabványos méretekben készülnek. A legkisebb egység sokszorozásával egységrakatok képezhetők. A rakatok szabványos raklapon gyűjthetők, amelyek mérete szabvány szerint 80 × 120 cm. A friss fogyasztásra szánt terméket célszerű olyan gyűjtőeszközbe szedni, amelyben azok a piacra is eljuttathatóak. Az eltérő méretű zöldségek eltérő magasságú rekeszekbe gyűjthetők. Az eszközök egyszer használatosak vagy újrahasznosíthatók. Utóbbi célra ma már szinte kizárólag csak műanyagból készülő eszközöket használnak.

A segédgépes betakarítást a kézi szedés, a gépi gyűjtés és kihordás jellemzi. Gépei az ún. szedést könnyítő berendezések. Ezek rendszerint vontatott vagy magajáró szerkezetek. Feladatuk a kézzel leszedett termény gyűjtése és szállítása. A gyűjtés a berendezés konzolján elhelyezett gyűjtőeszközökbe (pl. rekeszekbe), szállítóelemekbe (pl. serleges lánc serlegébe), vagy szállítószalagra történhet. A szedést végző munkások a több növénysort áthidaló konzol mögött haladnak, ritkábban ülnek vagy fekszenek, és így végzik a szedést. A berendezés része az üres és/vagy teli gyűjtőeszközök tárolására szolgáló platform, illetve az ömlesztve szedett anyag fogadására kialakított tartály. A friss termény minőségének megőrzése érdekében a munkát úgy célszerű szervezni, hogy a megtöltött gyűjtőeszközök azonnal piacra juttathatók legyenek. Ehhez a platformon tisztítást, osztályozást és csomagolást végeznek. Egyes berendezések hűtő-szállítójárművé alakíthatóak át.

A Kisalföldön az 1990-es évektől kezdve elsősorban az uborka folyamatos szedéséhez alkalmazott berendezés, fekvő munkahelyekkel, ponyvás napfény elleni védelemmel. A szedett terményt szállítószalag viszi középre, ahonnan azt további szalaggal a traktor után kapcsolt pótkocsira, illetve rekeszekbe lehet adagolni.

A teljesen gépesített zöldségbetakarítás

A zöldségfajok sokféleségéből adódóan szinte fajonként más és más betakarítógépre van szükség.

A legtöbb zöldségnövény teljesen gépesített betakarítása a 70-es évek végére megoldódott. A kialakult eljárások taroló rendszerűek, vagyis a növényzet elpusztításával járnak. Általában elmondható, hogy a géppel betakarított termény a kézzel szedetthez viszonyítva

alacsonyabb minőségű, mert sérült egyedeket is tartalmaz és mert inhomogén,

kisebb mennyiségű, a betakarítási veszteségek, valamint a taroló betakarítás okozta terméskiesés miatt.

Évtizedek óta folynak kutatások a szelektív szedés gépi megvalósítására. Mára világosan látszik, hogy erre csak a korszerű számítástechnika és elektronika alkalmazásával van lehetőség. A legnagyobb nehézséget a szedésre megfelelő egyedek azonosítása és ezek szedési érettségének a megállapítása jelenti.

A vöröshagyma gépi betakarítása

A vöröshagyma betakarításának gépesítése igen korán megoldódott. A gépfejlesztés alapjául a burgonyabetakarító gépek szolgáltak. A feladat hasonló volt: a talajban kis mélységben elhelyezkedő hagymákat a felszínre kell juttatni, onnan fel kell emelni, meg kell tisztítani a fejeket a talaj- és gyomszennyeződéstől, végül a termést kocsira kell rakni.

Az ismert betakarítógépek a két termesztéstechnológia – az egyéves és kétéves – kiszolgálására egyaránt alkalmasak. (Az egyéves technológia korai vetést, viszonylag késői áruhagyma-betakarítást jelent. A kétéves technológia első évében az elvetett magokból csak dughagymát nevelnek, a második évben a kiültetett dughagymából fejes hagymát termesztenek).

Maga a betakarítás egy és két menetben történhet. Az egymenetes betakarítási technológia gépei a hagymákat a talajból kiemelik, felemelik azokat, majd előtisztítva kocsira rakják. A kétmenetes technológia első menetében csak a hagymatestek kiemelése és rendre rakása történik meg, a másodikban következik a felszedés, az előtisztítás és a kocsira rakás. A két menet között a termény néhány napig a renden szárad.

A gépi betakarításra termesztett állomány sajátosságai:

Sík- és ágyásos művelésnél a szokásos sortávolság 25-30 cm, a tőtávolság 8-12 cm. A művelőút 1,5-1,6 m. Az állomány betakarítása szempontjából kedvező, ha a talajfelszín egyenletes, rögösödésre nem hajlamos és gyommentes. Célszerű megvárni, míg a levélzet megdől, részben leszárad.

A kétféle betakarítási technológia megvalósítására számos betakarítógép-típus született. Ezek egy része csak az egyik, sok azonban mindkettő technológia szerint üzemeltethető.

A főbb szerkezeti részek mind az egy-, mind a kétmenetes betakarítási technológia gépein megtalálhatók.

Mindkét technológiánál a terménynek a talajból történő kiemelése jelenti az első lépés. Mivel ez sérülésmentesen csak talajszelettel együtt végezhető, ezért ennél a módszernél egy olyan vágó-terelő szerkezetet is alkalmazni kell, amely a hagymák gyökérzete alatt néhány centiméterre halad.

E célra az ún. gömbsüvegtárcsákat, valamint a négyszögtengelyeket alkalmazzák leggyakrabban.

Az ábra a gömbsüvegtárcsás vágó-terelő szerkezetet mutatja be. A növénysoronként elhelyezett tárcsák (1) V alakúak, (2) külön-külön függesztettek, rugóval tehermentesítettek, és talajkövető kerékre támaszkodnak. Elhelyezésüknél fogva talajszeletet forgatnak.

A bevezetőben említett években nagyon sok próbálkozás történt a betakarítással egyidőben elvégezhető hagymaszártalanítás megoldására. Az erre alkalmazott berendezések között szerepelt az RS-09 eszközhordozóra szerelt rendfelszedő-szártalanítógép, illetve a John Deere magajáró rendfelszedő-válogató gépre épített is. Ebben az időszakban találkoztam először azzal a konzervipari géppel, amely a gyökértörzs és a szártő „kiesztergályozására" is alkalmas volt.

A szabadföldön termelt paradicsom gépi betakarítása

A bogyók sérülékenysége miatt a friss fogyasztásra szánt paradicsom betakarítása napjainkban is kézzel történik.

A konzerv- és hűtőipar számára termesztett paradicsom gépi betakarítása az 1950-es évtized végére oldódott meg, az első ilyen berendezést az egyesült államokbeli California Egyetem munkatársai hozták létre, mégpedig a burgonyabetakarító gép működési elvéből kiindulva.

A legtöbb azóta fejlesztett és gyártott géptípus az elsővel azonos elven működik, vagyis a vontatott vagy magajáró paradicsomkombájn

elvágja a bokrok szárait a talajfelszín alatt,

felhordó rostaszalag segítségével a kivágott bokrokat és a földre pergett bogyókat a talajréteggel együtt a gépen kialakított rázószerkezet felé továbbítja, miközben a földtömeg visszahullik a tarlóra,

a rázószerkezet a bogyókat leválasztja a bokrokról, majd ez utóbbiakat a tarlóra szórja,

a bogyótömeget tisztítószerkezetek segítségével megszabadítja a könnyű szennyezőktől,

megtörténik a szín szerinti válogatás vagy selejtezés,

a bogyókat a szállító járműre továbbítja.

A gépi betakarításra termelt állomány sajátosságai

Az első betakarítógép fejlesztésével egyidejűleg a fajtaszelekció is megindult. A gép működésmódjából adódóan az új fajták bogyóinak a korábbiaknál lényegesen szilárdabbaknak kellett lenniük. A taroló betakarítási mód felvetette az egyszerre érés szükségességét. Fontos szempont a bokrok determinált növekedése és dús lombozata. Előbbi azért, hogy a hoszszú szárak ne okozzanak üzemzavart a forgó elemek működésében és egyszerre több termés legyen éretten betakarítható, az utóbbi pedig azért, hogy csillapítsa a bogyók ütközését a gépszerkezetekkel.

A gépi betakarítású állományt sík vagy ágyásos művelésmódban termesztik. Hazánkban mindkét esetben 1,6 m-es keréknyomtávval szokás számolni, a palántázott vagy helyrevetett növénysorok a keréknyomtáv középvonalára szimmetrikusan, egymástól 35 cm-re helyezkednek el. Ezzel az is elérhető, hogy a terebélyes, elfekvő bokrok sem nyúlnak be a művelőút sávjába. A szokásos tőtávolság 20-35 cm.

A betakarítás munkaminősége és veszteségei szempontjából nagy jelentősséggel bír az ágyásfelszín egyenletessége, porhanyóssága, gyommentessége. Kedvező ágyásfelszín esetén kevés a rögfelhordás, az elhagyásból származó veszteség, kismértékű a szennyezettség. E tényezők növelik a gép „bogyótömegáramát" (az időegység alatt áthaladó bogyótömeget), és a vágószerkezet is – kisebb energiafelhasználással – kevésbé mélyen járatható a talajban.

A konzervparadicsom betakarítási folyamatának szakaszai:

szedés és előtisztítás,

beszállítás a szántóföldről az előfeldolgozó üzembe,

előfeldolgozás (mosás, válogatás, zúzalékkészítés),

a zúzaléklé elszállítása a konzervgyárba.

A paradicsombetakarítás szántóföldi géprendszere az ágyásos vezetőbarázdás talajművelési módon alapul. A betakarítógépek kerekei az ágyások közötti vezetőbarázdákban járnak, s a vágószerkezetek egyszerre egy ágyásról, illetve két növénysorról takarítják be a termést.

A paradicsombetakarítás speciális feltételei a következők:

a szárat néhány cm-re a talajfelszíntől kell elvágni,

a levágott vékony talajszelvényt a paradicsomlombbal és a lehullott bogyókkal együtt fel kell emelni,

a lombról a paradicsomot le kell rázni,

az ép paradicsomokat ki kell válogatni, a zöld és a rothadt bogyókat el kell távolítani.