Állati élősködőknek (paraziták) azokat az élőlényeket nevezzük, amelyek egy más fajú állaton vagy állatban élősködnek, azon ideiglenesen vagy állandóan, táplálékszerzés céljából tartózkodnak, és az állatot károsítják. A parazitákat – aszerint, hogy milyen gazdán vagy gazdában élősködnek – három csoportra oszthatjuk, ezek a következők: orvosi (emberen), az állatorvosi (háziállaton) és a vadegészségügyi (vadgazdasági haszonállaton élősködő) paraziták. Kissé egyszerűsítő csoportosítással; a gazdaállaton való megtelepedésük helye és kártételük alapján a paraziták lehetnek külső – ektoparaziták, pl. bolhák, rühatkák, tetvek – és belső paraziták (endoparaziták, pl. orsóférgek).

A paraziták kártétele lehet közvetlen vagy közvetett. Közvetlen kártétel a táplálékelvonás – ezt okozza a sertés orsóférge, vagy közismertebb elnevezéssel a giliszta és a gyomorférgek –, a vérszívás – pl. sertéstetű, bolha, kullancs kártétele –, mechanikai hatás – pl. amikor orsóféreglárvák károsítják a májat –, toxikus hatás – amelynek a belső élősködők anyagcseretermékei a kiváltói –, illetve az egyéb kórokozók – pl. a kullancsok kártétele. Közvetett kártételként a gyulladásos elváltozásokat említhetjük meg, ilyen például a bolhák okozta allergiás bőrgyulladás.

Az élősködők a szervezet működését gyengítik, az ellenállóképességet csökkentik, számos szövődményes betegség forrásává válhatnak. Rontják az állattartás gazdaságosságát, ezért védekezni kell ellenük, különös tekintettel arra, hogy egyes paraziták az emberre is átterjedhetnek, így közegészségügyi jelentőségükkel is számolni kell. Egészséges és töretlen fejlődést, megfelelő élőtömeg-gyarapodást, kellő időben bekövetkező ivarérettséget, a genetikai adottságok realizálását csak parazitamentes állatoktól várhatjuk el.

A sertés belső élősködői

A sertés legelterjedtebb és egyik legnagyobb kárt okozó belső élősködője az orsóféreg.

Az orsóféreg kártétele egyrészt a kifejlett parazita okozta kedvezőtlen hatások jelentkezésében mutatkozik meg, másrészt a tüdőben és a májban vándorló lárvák roncsolják azokat a szöveteket, amelyeken áthaladnak. A bélben élő kifejlett férgek ingerlik a bél és a gyomor nyálkahártyáját, ezzel s az általuk termelt méreganyagokkal nyálkás hasmenést, ritkábban hányást okoznak. A méreganyagok fontos tulajdonsága, hogy csökkentik a kalcium beépülését a csontokba. A fentiekből következik az a veszteség, amelyik a máj vágóhídi elkobzásakor és a hízékonyság romlásában ölt testet. Szakirodalmi adatok szerint a súlyos fertőzés a sertésorbánc lappangási idejét is lerövidíti, aminek nyomán a betegség súlyosabb formája alakul ki.

A kifejlett férgek 6-18 cm hosszúak, szabad szemmel is jól láthatók a bélsárban vagy a hányadékban. Ha a bélsarat megvizsgáljuk, és rövidebb alakokat találunk, az súlyos fertőződésre, nagy mennyiségű féreg jelenlétére utal, míg a hosszabb egyedek esetén általában kevesebb a férgek száma.

A hatékony védekezéshez ismernünk kell az orsóféreg fejlődését. A kifejlett férgek vastag burkú, nagyon ellenálló petéket ürítenek, amelyeket a hagyományos fertőtlenítő szerek nehezen pusztítanak el. A fertőzés egyik lehetősége, hogy a sertés szájon át ilyen petéket vesz fel, de így akár ember is fertőződhet. A szervezetbe jutott pete aztán a burkából kikelve először lárva alakot vesz fel. A lárvák a szervezetben mindenfelé szétszóródnak, vándorolnak, eljutnak a májba és a tüdőbe is, ahol azok szöveteit károsítják. A károsult szövetek ellenállóképessége csökken, tüdőgyulladás, valamint – a máj károsodásával – az anyagcsere-folyamatok zavara és az ellenállóképesség általános hiánya jelentkezhet. A vándorló lárva végső célpontja a bél, ahol a kifejlett féreg él.

Az orsóférgeken kívül még a gyomorférgek, a vastagbélférgek, az ostorférgek és a veseférgek is a sertésben élősködnek, ezek azonban a gyakorlatban kevesebb kárt okoznak.

A sertés külső élősködői

A külső élősködők káros hatásaikat többféle módon fejthetik ki. Így például a sertés vérének szívásával vérveszteséget okoznak, az állat nyugtalanításával rontják az élőtömeg-gyarapodást, a sertés bőrét károsítva ipari bőrkárt okoznak, valamint kórokozókat, így például a sertéshimlő vírusát terjesztik.

A külső élősködők közül legelőször a legtöbb kárt okozó külső parazitózist, a rühösséget kell megemlíteni, amelynek egy ízeltlábú a kórokozója. A rühatkák a bőr felületén található elszarusodott hámsejtekből, izzadmányrészecskékből, szövetnedvekből táplálkoznak. A bőrt elsősorban „erőművi úton", nagyobb mennyiségben mérgező anyagaikkal károsítják. A bőr állapotának súlyosbításához a bőrrészek vakarása is hozzájárul. A sertések többsége rühatkával tünetmentesen fertőzött, komolyabb kártételéhez az állat szervezetét gyengítő tényezők – például nem megfelelő takarmányozás, szennyezett ól, nem kellően tisztántartott környezet, stb. – kellenek. A rühös állat erőbeli állapota romlik, részben a viszketésből adódó állandó nyugtalankodás, részben az atkák által kiválasztott mérgező anyagok felszívódása, részben a bőr élettani működésének hiányosságai miatt. Súlyos rühösség esetén senyvesség fejlődik ki. Amennyiben a sertéseket beoltják rühösség ellen, úgy az élőtömeg-gyarapodás akár 10%-kal is javulhat, az állatok a hízlalás végére kevesebb takarmányból 5-7 kg-mal nagyobb testtömeget érhetnek el.

A sertés kisebb jelentőségű de gyakori külső élősködője a bolha. A bolha nemcsak mozgásával, szúrásával okoz viszketést és vérveszteséget, de nyálának anyagai allergiás, azaz túlérzékenységi reakciót okoznak, amelyhez a vakarás okozta sérülés is társul. Talán érdemes megjegyezni, hogy a falusi kutyák súlyos bolhaekcémáját gyakran szintén gyógyíthatatlan rühösségnek fogják fel.

Kullancsok csípése esetén a csípés körül – főleg, ha a fej bentszakad – kellemetlen, elvakart gyulladás alakulhat ki. Ha a kullancs a Lyme-boreliosis nevű betegség kórokozójával volt megfertőzve, úgy az állaton is – az ember tüneteihez hasonlóan – „vándorló vörös foltok`` jelenhetnek meg, a betegség más fontos tüneteivel, így lázzal és később ízületi fájdalommal.

A mai állatorvoslás számtalan módszert, sok kiváló antiparazitikumot – lemosószereket, szájon át adható tablettákat, injekciós készítményeket, spray-ket, hintőporokat, az állat hátára cseppenthető készítményeket, stb. – kínál a paraziták gyérítésére, a fertőzések megelőzésére. Minden esetben gondolni kell a gyógyszeres kezelés után megjelenő férgek elpusztítására, a környezet tisztántartásra, fertőtlenítésére, az újrafertőződés lehetőségének kivédésére.

A külső parazitás fertőzöttség esetén a gyógyszert lemosással, permetezéssel, fürösztéssel vihetjük fel az állatra. Mindezek munkaigényes, az állat „törődésével" járó, kellő munkaszervezést igénylő folyamatok, amelyek kellő körültekintés és szakszerűség hiányában a környezetet feleslegesen sok vegyszerrel terhelhetik. Ezeknek a módszereknek az is a hátránya, hogy a téli időszakban fennáll a növendék állatok meghűlésének veszélye. Ma már azok a szerek számítanak korszerűbbeknek, amelyeket egy csíkban kell az állat hátára juttatni, innen a bőrön át felszívódva jutnak be a vérkeringésbe.

A belső élősködők ellen a népiesen „gilisztaporok"-nak nevezett készítményekkel lehet viszonylag jól védekezni, amelyeket a takarmányba vagy az ivóvízbe kell bekeverni. A porok hátránya, hogy hatásuk általában rövid, ezért a kezelést gyakran meg kell ismételni. A takarmányba kevert porok másik hátránya, hogy az állatok a gyógyszert a táplálékkal veszik fel, így a rangsorban előrébb álló, jobb étvágyú egyedek többet fogyasztanak belőle, míg a rangsorban hátrább elhelyezkedő, kevésbé éhes, esetleg beteg egyedeknek nem jut elegendő gyógyszer a szervezetükbe.

Korszerűbb lehetőségnek számít az injekciós készítmények, gyógypremixek alkalmazása, amelyek a külső és a belső élősködőktől egyaránt megszabadítják sertéseinket. Az injekciós készítmények előnye, hogy a szükséges és elégséges hatóanyag biztosan bejut az állat szervezetébe. Az injekció ezen kívül hosszú hatástartammal (5-6 hónap) bír, könnyen alkalmazható, sőt az összes parazitát elpusztítja.

A gyógyítás lehetőségeit minden esetben egyeztessük az állatorvossal, kérdezzük meg a szakembert, hogy milyen módszert és készítményt javasol! Ezen kívül tudjuk meg, hogy a gyógyszert hogyan alkalmazzuk, és mikor kell a kezelést megismételni.