A magyar tejvertikum – jelenlegi állapotában – mintegy 60 ezer embernek ad munkát, megélhetést, illetve egészíti ki jövedelmét. A KSH által összesített 967 ezer gazdálkodóból 37 ezer tart tehenet, a tejipar 15 ezer főt foglalkoztat, a többiek pedig a vertikum működéséhez nélkülözhetetlen területeken (oktatás, kutatás, szállítás, elosztás stb.) dolgoznak.

A tej, a tejtermékek értékesítése napi bevételt jelent. A családok és a gazdálkodó szervezetek számára ez számottevő finanszírozási előny, nem egyszer a gazdasági túlélés egyetlen lehetősége, különösen olyan periódusokban, amikor a mezőgazdasági termelés jövedelmezősége általában alacsony.

A vertikum termékei napi fogyasztási cikkek. Nélkülük nem képzelhető el kiegyensúlyozott emberi táplálkozás, egészséges fejlődés. Az élelmiszerre szánt kiadásaink 12%-át a tej és a tejtermékek vásárlása teszi ki. A mezőgazdasági termelés értékének szintén 11-12%-át a tejtermelés adja, amelyből az utóbbi években 10-12% feldolgozott formában, külföldi piacokon talált gazdára. A kivitel tehát hullámzó, s az összes agrárexportnak csak 2,2-2,5%-át teszi ki. Az agrártámogatásoknak 9-11%-a, 19 Mrd Ft körüli összeg szolgálja a tejtermelést, illetve a tejtermékek piacra jutását. Ugyanakkor a költségvetés évente 8-9 Mrd Ft-os befizetésre számíthat a tejszektorból. Kérdés, hogy ez a vállalkozóknak és a fogyasztóknak egyaránt igen jelentős vertikum milyen állapotban van jelenleg, s melyek a legfőbb teendők a versenyképességének növelése érdekében?

A tejvertikum főbb állapotjellemzői

A piac- és rendszerváltás elkerülhetetlen átállási veszteségei, a szükségesnél nagyobb vezénylési (irányítási) áldozatok, valamint a vertikum szereplőinek gyenge alkalmazkodási képessége oda vezetett, hogy a magyar tejgazdaság az elmúlt évtizedben elveszítette belső piacának közel 40%-át. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez a kedvezőtlen folyamat már a 80-as évek végén jelentkezett. A hazai lakosság egy főre jutó tej- és tejtermékfogyasztása 1987-ben érte el „lokális" csúcsát, a fejenkénti 252 literes mennyiséget. Ezt követően, s főleg a reáljövedelmek drasztikus visszaesése következményeként a fogyasztás 84 l/fővel, 168 l/főre zsugorodott. Az 1987. évi magyar fejenkénti fogyasztás elérte az EU-átlag 83%-át, a jelenlegi pedig ennek 55-60%-a körül van. Társadalmi feszültség, egészségügyi bajok forrása lehet, hogy ez a viszonylag alacsony fogyasztás is rendkívüli mértékben differenciált, mégpedig a lakosság különböző rétegeinek jövedelme szerint. A „gazdagok" (felső 10%) évente 250 l/fő tejet, tejterméket, ezen belül közel 5 kg/fő sajtot fogyasztanak. A „szegények" (alsó 10%) 108 l/fő tejjel, tejtermékkel, s 1 kg/fő sajttal kénytelenek beérni. A fogyasztás mintegy 10%-át külföldről származó termékek vásárlása teszi ki. A fizetőképes kereslet megcsappanása, valamint a tehetősebb társadalmi rétegek igényeihez való lassú alkalmazkodás közel 30%-kal vetette vissza a tejtermelést. Azért „csak" ennyivel, mert közben a „háztól való" fogyasztás, az egyéb felhasználás, illetve az önellátás mértéke is emelkedett. Az időről időre keletkezett tejfelesleget pedig a külkereskedelem vezette le. A 80-as években a magyar tejtermelés az EU termelésének 2,3%-át tette ki. Ma ez az arány már csak 1,6%.

A piaci viszonyok kedvezőtlen elmozdulása nyilvánvalóan negatívan érintette a hazai tehénállomány alakulását is. A lefelé tartó trendet időnként rövid távra szabott irányítási és szabályozási szempontok is felerősítették. A tehénállomány túlzott csökkenése ugyanannak a folyamatnak a tipikus összetevője, amely a rendszerváltás utáni egész magyar agrárgazdaságot jellemzi. Ennek az a lényege, hogy a magyar agrárfejlődés elkanyarodott a mérvadó európai irányzattól. Agrárerőforrásaink kihasználása még akkor is igen alacsony fokúnak minősül, ha a fejlődés lehetőségeiből leszámítjuk a rendszerváltás sokkjait és az ugyancsak szükségszerű strukturális váltásokat. Az irányítás tudatos lépések híján sem a termelőkapacitásokból, sem a korábbi piacokból nem volt képes többet megmenteni. Így nem meglepő, hogy miközben az EU-ban az összes tehénlétszám mindössze 4%-kal fogyott az elmúlt évtizedben, addig nálunk közel 40%-os csökkenés játszódott le.

Az adottságok kihasználatlanságán is van okunk bánkódni: az EU-ban 100 ha mezőgazdasági területen átlagosan is több mint négyszer annyi szarvasmarhát és közel két és félszer több tehenet tartanak, mint nálunk (igaz, hogy a húshasznú tehénállomány lényegesen magasabb aránya mellett!).

Természetesen ugyanennek a folyamatnak több pozitív következménye is lehetett volna. Az állományfogyás számottevő részét ugyanis nemcsak a piaci viszonyok, hanem a szakmai, hatékonysági szempontok is indokolták.

A tehénállomány nagysága főleg a gazdálkodó szervezeteknél csökkent. Ugyanakkor ebben a körben nőtt az állománykoncentráció, a tejtermeléssel foglalkozó szervezetek száma ugyanis az utóbbi öt év során csökkent. Az 1998-tól kiszámíthatóbb szabályozás eredményeként kialakulni látszik az a stabil termelői kör, amely a magyar tejszektor versenyképes gerincét képezi. A gazdálkodó szervezetek adják az összes tejtermelés mintegy 70%-át. A feldolgozóipari közvetlen beszállítás 86%-a pedig azoktól a nagytermelőktől származik, amelyek évi 1 millió liter fölötti termelésre képesek (ami 200 db körüli tehénállomány meglétét feltételezi). A tehéntartók számának csökkenése, s az állománykoncentráció növekedése az egyéni gazdaságoknál is megfigyelhető, de nagyságrendekkel alacsonyabb szinten. Guba Mária és Ráki Zoltán tanulmánya szerint az egy családi gazdaságra jutó átlagos tehénlétszám 2,9 db-ról 4,5 db-ra nőtt 1996-1999 között. A KSH – a tehénlétszám 60%-át felölelő – reprezentatív felmérése szerint az egyéni gazdaságok 70%-ánál 1-3 db tehenet tartanak, az 5-10 közötti tehéntartók száma 3415, míg 10-nél több tehene 884 gazdának van.

A tejvertikum versenyképessége

A tejtermelés jelenlegi versenyképessége és jövőbeni versenyesélyei alapvetően három – önmagában is összetett – tényezőn múlnak. Hazai piacunk döntő hányadának, s néhány célzott külpiaci szegmensnek a megtartása attól függ, hogy

a vertikum minden fázisában álljuk-e a versenyt a naturális hatékonysági mutatók, a szakmai munka színvonalában?

termékeink előállítási költsége, illetve kínálati ára alacsonyabb-e a potenciális versenytársakénál?

a tejtermékek piacra jutását milyen szinten szervezett infrastruktúra és szolgáltató rendszer (szállítás, elosztás, marketing, támogatás, finanszírozás stb.) segíti elő?

Első megközelítésben megkockáztatható az a megállapítás, hogy a rendszerváltást követően a strukturális alkalmazkodás a tejszektorban viszonylag gyorsan – ám közel sem fájdalommentesen – zajlott le, ennek köszönhetően e vertikum versenyképessége, különösen a többi állatitermék-vertikum versenyképességéhez képest, kedvezőnek ítélhető. Ez a sommás vélemény azonban közel sem jelenti azt, hogy ne lennének további teendőink a piacmegtartás érdekében! A tejtermelés hatékonyságot tükröző mutatói az elmúlt évtizedben jó és rossz arcukat is felvillantották. A tenyésztési mutatók (a két ellés közötti napok száma, a szaporulati arány, az elhullási arány stb.) végeredményben romlottak, ma kedvezőtlenebb állapotot tükröznek, mint a 80-as évek végén. Ami az átlaghozamokat illeti, a mintegy 260-270 ezer szakosított telepen termelő tehén világszínvonalat képvisel, de az országos átlag is számottevően javult. Az európai élmezőny azonban nálunknál is gyorsabban fejlődött, így jelenleg ha nem is messze, de távolabb vagyunk az élbolytól, mint 10 évvel ezelőtt.

A tej minősége – a támogatási rendszer ösztönző hatására – határozottan javult a 90-es évtized második felében. A felvásárolt tejből az extra minőségű tej aránya 1994-ben 55%, az elmúlt évben pedig már 83% volt. E látványos fejlődésben nem kis szerepe van annak, hogy a gyűjtött tej aránya a közel 30%-os mértékről 11%-ra szorult vissza. A gyűjtött tejnek azonban legfeljebb 15%-a extra minőségű, tehát az EU-előírások szerint emberi fogyasztásra alkalmas. Az elmúlt évtized piaci erőviszonyai szélesre feszítették az agrárollót, a mezőgazdasági termékek többsége országos átlagban is veszteségessé vált, de egyébként is megengedhetetlenül szeszélyes volt a jövedelmezőség évek és gazdálkodók közötti szóródása. A tejtermelés azon kevés mezőgazdasági tevékenység közé tartozik, amelynek jövedelmezősége viszonylag megbízható, egyes években pedig még elfogadható is volt.

Felhasznált irodalom

1. Guba M.-Ráki Z.: A tehéntejtermelés és felhasználás jelenlegi magyarországi helyzetének elemzése, Kézirat, 2000.

2. Guba M.-Ráki Z.: Termelés- és piacszabályozás harmonizálása a tejtermelésben. Kézirat, 2001.

3. Szabó Márton: The Dairy Industry in Hungary, NATO-konferencián elhangzott előadás, Kézirat, 2000. június, Lengyelország

4. Szabó Márton: A tej és a tejtermékek értékesítési rendszere, Kézirat, 2000.

5. KSH, AKII és Tej Terméktanács kiadványai