A kuvasz nagytestű, 70 cm körüli marmagasságú, erős testfelépítésű fajta, amelyet őseink már a kezdetektől főként állatok őrzésére, másrészt vadászatra tartottak. Észak-Irak területéről már az időszámításunk előtti 7. évezredből származnak olyan csontleletek, amelyek erőteljes felépítésű, a kuvaszhoz hasonló pásztorkutyák akkori létezésére utalnak. A fajtával csaknem megegyező méretű őrzőkutyák az eurázsiai pusztákon több színváltozatban is léteztek, bár a legtöbb kutató a fehér színű változatot tekinti a legősibb formának. Az azonos közép-ázsiai környezeti hatások és a természetes szelekciós szempontok külső és belső tulajdonságaikban hasonló pásztorkutya típus kialakulását eredményezték. Az ázsiai sztyeppékről nyugat irányába különböző időpontokban megindult népvándorlási hullámok során természetesen a kutyák is együtt vonultak a törzsekkel. A kutyák életmódja a vándorló törzsekéhez hasonlóan rendkívül kemény volt, a sikeres túlélés szilárd szervezetet, keménységet és valószínűleg vadságot követelt.

A kuvaszhoz hasonló, nagytestű pásztorkutyák sokoldalú használhatóságukból adódóan aztán Ázsia mellett a mai Európa vidékein is széles körben elterjedtek, leszármazottaik ma is megtalálhatók Észak-India, Afganisztán, Pakisztán, Irán, Észak-Afrika és a Magas-Tátra területén.

Az európai középkor kezdetén, az V. században az ősmagyarság az erdős övezetből a füves pusztákra húzódott. Az ott élő török pásztornépek állattenyésztési szokásai hatással voltak az ősmagyarok állattenyésztésére. Kialakult a félnomád jellegű pásztorkodás, és megkezdődött a törzsek vándorlása. A kuvasz kialakulása szempontjából tehát a honfoglaló magyarság mintegy tízmilliós állatállományát kísérő, nagytestű, minden bizonnyal jelentős egyedszámú őrző kutyáknak meghatározó szerepük lehetett. Később, a feudális társadalom kialakulása idején a vagyoni tagozódás folytán elszegényedő réteg is gyakorta dézsmálta a gazdagságot jelentő jószágállományt. A nagytestű pásztor ebeknek ekkor tehát jelentős szerep juthatott a tolvajok, rablók elleni védekezésben.

A kuvasz evolúciójának újabb kori megismerése szempontjából rendkívüli jelentőségű az 1978-ban Fenékpusztán megtalált kutyacsontváz. A csontozat morfológiai jellemzői a mai kuvaszéhoz hasonlóak. Matolcsy János, aki az ásatást irányította – elsősorban a koponyaméretek alapján – bizonyítottnak véli, hogy a megtalált csontváz valamikor a kuvasz őséé lehetett.

A mai kutatók álláspontja szerint a kuvasz őstörténeti alakulására hatással lehettek a keleti eredetű nomád népek kutyái is. A honfoglalást követően letelepedő besenyők, böszörmények és káliz népcsoportok szintén hoztak magukkal nagytestű őrző kutyákat, amelyek minden bizonnyal hatottak a már itt lévő populációra.

A tatárjárást követően (1241-1242), a XIII. század végén az állattenyésztés újra megerősödött. A lábasjószág ugyanis ekkor már a jobbágyság magántulajdonát képezte, a IV. Béla által betelepített kunok és jászok pedig az ország lakatlanná vált területein ismételten megkezdték a nagyarányú állattenyésztést. Ebben az időszakban a településrendszerében az egykori nomád törzsszövetség emlékét idéző Kis- és Nagykunság vált az állattartás központi területeivé. A letelepedő mintegy 40.000 kun család jelentős gazdasági és kulturális erőt képviselt, ezen kívül új állatfajtákat is meghonosított hazánk területén. A szürke marha őse és minden bizonnyal egy komondorszerű kutya is ekkor kerülhetett a Kárpát-medencébe, a Kaukázus északi részén élt, alánoktól származó jászoknak pedig biztosan voltak a kuvaszhoz hasonló kutyáik, amelyek keveredtek a már itt élőkkel. A kutatók szerint a jász-kun betelepülés lehetett az utolsó olyan nagy keleti vérfrissítés, amely hatott a kuvasz populációra.

A kun pásztorok önállósodó törekvése elvezetett a téli-nyári legelőváltós pásztorkodáshoz. A kuvasz az alföldi legelőkről így a hegyvidékre is eljutott, és hatással volt a lengyel, illetve szlovák pásztorkutya fajták kialakulására. A fajta a csapadékosabb, hegyi éghajlatot is jól tűrte, így a Kárpátok és a Tátra vidékén szintén gyorsan elterjedt.

Corvin Mátyás vélhetően felkarolta a fajta tenyésztését, a kuvaszt ebben az időszakban, a XV. században a pásztorkodás mellett hajtóvadászatokon is alkalmazták. A Mátyás uralkodása korában fellendülő marhakereskedelem ugyancsak kedvezett a kuvasz népszerűségének. A hajdúk a nagy állattenyésztő körzetekből, elsősorban az Alföldről széles hajcsárutakon terelték Buda felé a csordákat, napi 20-25 km-t tettek meg, Bécsig egy hónapig tartott az útjuk. Az állatok terelésére, őrzésére szintén a bátor és fáradhatatlan kuvaszokat használták. Egy-egy hajdú általában három kutyát vitt magával. A XVI-XVIII. században a csúcsidőszakot tekintve évente 150.000 vágómarha is elhagyta az országot. A marhahajtások során az eladott kuvaszok száma is jelentős volt, ezek az egyedek aztán szerepet játszottak a hasonló fajták megalkotásában.

A XVIII. századot gyakorta jellemzik a legeltető állattartás fénykoraként. Erre az időszakra esik a szilaj, a félszilaj és a kezes állattartás módszerének határozott elkülönülése. A szilaj tartásmód teljes évi kinntartást, a félszilaj általában Szent György-naptól Szent Mihály-napig tartó legeltetést, a kezes tartás pedig a háztól történő napi legelőre járást jelent. A legeltetés technikájának megváltozása a pásztorkutya fajták szerepét is módosította.

A sporttenyésztés kezdete

A századforduló időszakában a magyar kutyafajták tenyésztése iránt fokozódott az érdeklődés. A kuvasz első fajtaleírása 1905-ből származik, és Buzzi Géza nevéhez fűződik. Ebben az időben tisztázódott a kuvasz és a komondor közötti különbség heves indulatokat kiváltó vitája, és megindult a rendszeres tenyésztés. Erdély és Felvidék elcsatolásával azonban a legjobb minőségű kuvasz tenyészállomány Magyarország határain kívülre került, ekkor a mennyiségi szaporítás vált elsődleges céllá. A minőségi szelekció a húszas években, dr. Raitsits Emil munkájával kezdődött. A fajta standardját 1935-ben Abonyi Lajos, Anghi Csaba és Müller (Márki) Iván dolgozta át. A hazai állomány – felhasználva az Erdélyből visszahozott típusos egyedeket – a harmincas években már meglehetősen kiegyensúlyozott küllemű volt, s itthon a falvakban is beindult a szervezett tenyésztése. A kuvasz ekkor határainkon túl, Németországban, Svájcban, Hollandiában is kezdett népszerűvé válni. A fajta létszáma tehát rohamos növekedésnek indult, minősége azonban nem javult ezzel párhuzamosan, az állomány külleme változó maradt. A szakmailag hozzáértő körökben azonban szerencsére ekkorra már kialakult a kuvasz végleges változata, a szikár testfelépítésű, acélos, típusos, bátor kutyafajta.

A második világháború a magyar kutyafajták közül a kuvaszpopulációt tépázta meg leginkább. A bátor, rendíthetetlen fajta egyedei gyakran váltak a gyilkos golyók áldozatává.

A háború után kis létszámú, heterogén állománnyal indult a fajta regenerálása. Anghi Csaba a Fővárosi Állat- és Növénykert főigazgatójaként létrehozta az „állatkerti" tenyészetet. A fajta átütő nagy regenerálója azonban az 1953-ban Kovács Antal által létrehozott „Gyapjús" kennel volt. A hatvanas években több állami gazdaságban, így Hőgyészen, Agárdon, Lajtahanságban, Bábolnán alapítottak tenyészeteket, de ezek csak rövid ideig működtek. A kutya, különösen a kuvasz ugyanis képtelen elviselni a nagyüzemi tenyésztést.

A fajta különleges jellemzői és értékei

Nagytestű, bátor, kitűnő őrző-védő fajta. Idegenekkel szemben alapvetően bizalmatlan, általában egygazdás. Fiatal korában könnyen nevelhető, kétéves kor felett már nehezen idomul.

Feje rendkívül nemes, számos fajtabélyeget hordoz. Fehér színű, enyhén hullámos lefutású szőrzete szép és könynyen ápolható, különleges kezelést nem igényel. A komondorral ellentétben a kuvasz nyáron leváltja szőrtakaróját.

Népszerűsége az utóbbi húsz évben többször is változott. 1986-ban készült a legtöbb – 2386 – származási lap kuvasz kölykök részére, azóta az évente született kiskutyák száma sajnos a felére csökkent. A Magyarországon időközben teret nyert, külföldi fajtákat népszerűsítő kutyakultusz a kuvasznak nem kedvezett, és a fajta ennek során méltatlanul háttérbe szorult. A populáció újbóli megerősödése csak komoly szakmai összefogással képzelhető el.