Magyar Józseffel, a szentesi Hungerit vezérigazgatójával az ágazat válságát illető okokra próbáltunk választ keresni, illetve a lehetséges kitörési pontokról beszélgettünk.

– Milyennek találja a hazai baromfiipar helyzetét?

– A Hajdú-Bét felszámolásának híre nem érintett túl jól: azt mutatja, az iparágban súlyos problémák vannak. Az egészséges konkurencia szükséges, hiszen nélküle nincs előrehaladás, fejlődés. Ha egy ágazaton belül a legnagyobb cég tönkre megy, az valamit jelez. Nem biztos, hogy azért megy tönkre, mert esetleg rosszul vezették, külső körülmények is hozzájárulhattak. A vezetési kérdéseket nem tudom elbírálni, a külső körülményeket igen.

Harmincnegyedik éve vagyok az iparban, de ilyen még nem volt, hogy mindkét víziszárnyas – úgy a kacsa, mint a liba – tönkre menjen. Mivel ebben a Hajdú-Bét volt a legnagyobb, ezért a történtek őket érintették a legjobban. A másik nagy probléma: a tavaly április végi-májusi úgynevezett kínaicsirke-botrány, amikor úgy jött be az országba néhány kamionnyi csirke, hogy szervmaradványokat találtak benne. Rendkívül sokat ártott; a fogyasztás legalább 30-40 százalékkal visszaesett, az árak ugyanilyen arányban lezuhantak, úgyhogy ez a magyar iparnak igen komoly veszteséget jelentett. Az árakat talán most sikerül a két évvel ez előtti szintre vinni.

Megemlítem, az élelmiszeriparon belül a baromfiipar az egyetlen ágazat, ahol igen jelentős állami tulajdon van jelen napjainkban is, s ezzel nehéz versenyezni.

– Milyen további tényezők hatottak az ágazatra?

– Egyértelműen a rossz piaci helyzet. Tavaly öt és félmillió libát vágtunk le, amiből 3,4-3,5 millió is elegendő lett volna. Tehát egy nagyon komoly túltermelés történt. Nem csak Magyarországon, említhetném a lengyel, vagy a német piacot is. Pecsenyekacsában ugyanez volt a helyzet. Senki nem vette vissza a termelését, mindenki a 2002-es mennyiséget vágta, közben belépett Nyírgerse, mint új szereplő.

– A forint és a deviza egymáshoz való viszonya milyen szerepet játszott az ágazat exportjában?

– A tavalyi mélyrepülés egyik okaként említhető a devizaárak hatalmas mozgása, kiszámíthatatlansága. Amikor alacsony volt a deviza ára, azt mondták, határidős ügyleteket kell kötni, hogy a bevételeket stabilizálni lehessen. Sokan megkötöttük ezeket az ügyleteket, csakhogy eltolták a sávot. Ezzel nagyon nehéz helyzetbe hoztak bennünket, akik megkötöttük ezeket az ügyleteket, mert kőkeményen buktunk, és nem is keveset. Nyugodtan el lehet mondani, hogy az elmúlt év az ágazat fekete esztendeje volt, ilyen rossz évre nem emlékszem.

– Mit prognosztizál erre az esztendőre?

– Abban bízom, hogy valamilyen formában stabilizálódik a piac. A Baromfi Terméktanácsban mi magunk is elhatároztuk, hogy csökkentjük az idei kacsamennyiséget, ugyanígy a libáét is, mintegy húsz és negyven százalék között, amit be is szeretnénk tartatni magunkkal. Ezek pozitív irányba változtatják meg a dolgokat. Azért sem lesz nehéz betartani, mert a takarmányárak drasztikusan megnőttek: tavaly szeptember óta harminc-negyven százalékos emelkedés volt. A takarmány árának változása várhatóan csökkenteni fogja a termelési kedvet, mert a felvásárlási árakat nem nagyon tudjuk emelni, az értékesítési árak alacsony szintje miatt. Erre szokták mondani, hogy a piac megoldja a problémákat. Amennyiben valóban sikerülne visszaállni a 2002-es vágási volumenre, miközben a Hajdú-Bét, s vele egy tekintélyes vágásmennyiség kiesett, abban lehet bízni, hogy az idei esztendő pozitív fordulatot hozhat.

– Milyen hatásköre van a Baromfi Terméktanácsnak? A Tanács tagjait kötelezi-e bármi is arra, hogy amiben megegyeznek, azt be is tartsák, vagy a cégek egyéni érdekei motiválják a továbbiakban is a dolgokat?

– Sajnos azt tapasztalom, hogy a cégek egyéni érdeke még mindig erősebb, mint a Terméktanács véleménye. Nagyon kevés lehetőség van a Tanácsban szankciók alkalmazására, illetve bizonyos dogok betartatására. Itt jól felfogott érdekek alapján kellene a közösen meghozott döntéseinket betartani, vagy ha ez nem működik, akkor az ágazatban tovább nőnek a problémák. Abban bízom, hogy a tavalyi év senkinek nem volt túl rózsás, ezért mindenki kompromisszumra törekszik, s arra, hogy a Terméktanácsban született döntéseket betartsa.

Az elmúlt hónapok eseményeit tekintve – gondolok a tej, a sertéshús válságára – az embernek az a benyomása, mintha a kormány ellene dolgozna a hazai érdekeknek. Ráadásul éppen a csatlakozás küszöbén, amikor várhatóan nagyon kemény versenyhelyzet elé lesz állítva nem csak a mezőgazdaság, az élelmiszer-feldolgozás, de az egész ország.

Megmondom őszintén, azt hittem, hogy – mint más országokban, például Csehországban, stb. – a kormány nagyon komoly pénzeket fog arra fordítani, hogy a vállalatok, a termelők helyzetét stabilizálja a csatlakozás előtt, illetve egy jobb pozícióba emelje őket.

Sajnos nem így történt. A vállalatok – szerintem – úgy ahogy fel vannak készülve a csatlakozásra, de a termelők nem! A termelők esetében a telepek zöme sem technológiailag, sem környezetvédelmi szempontból nem fog megfelelni az EU-s elvárásoknak. Ezek az emberek nem kaptak erre lehetőséget, s most már nincs is rá idő. Azzal, hogy a termelők tönkre fognak menni, félő, hogy a vágóhidaknak sem lesz mit csinálni, nem lesz mit levágni, feldolgozni, s így elindul egy láncolat, s esetleg többen is tönkre mehetnek a csatlakozás következtében. Ausztriában is elég komoly termelői kör ment tönkre.

Természetesen számolni kell a versenyhelyzettel is, mert a Hollandiából bejövő olcsó csirkével nekünk is fel kell tudni venni a versenyt. Míg Németországban 174-178 forintért állítanak elő egy csirkét, addig itthon ez 198 forint. Most még valamilyen formában megfizetjük a termelőnek ezt a differenciát, de a csatlakozás után erre nem lesz lehetőség. S akkor lehetséges, hogy arra kényszerülünk, hogy Szlovákiából hozzunk be élő csirkét, a magyar termelő pedig kényszerhelyzet elé lesz állítva. A kormánynak nagyon komoly szerepe lett volna abban, hogy fölerősítse azokat a termelőket, akik ezzel foglalkoznak – de ugyanez vonatkozik a sertés, illetve marhatartásra. A különböző támogatási formákat sokkal jobban ki kellett volna használni. Ez a hajó elment.

Nem csak a jelenlegi, a mindenkori kormányok mentek el a lehetőségek mellett. Például Torgyán József kezében háromszázhatvanhatmilliárd forint vissza nem térítendő támogatás volt, amit olyan helyekre osztott szét, aminek véleményem szerint semmi látszata nem volt, tulajdonképpen szavazatokat vett meg.

– Azzal, hogy a termelők elvérezhetnek ebben a hamarosan bekövetkező helyzetben, ön azt mondja, hogy a baromfiágazat tovább gyengülhet?

– Így van, erre számítani lehet. A Hungerit törekedett arra, hogy saját maga állítsa elő azokat az állatokat, amelyeket aztán feldolgoz. Ha úgy tetszik, a tojástól a késztermékig bezárólag mindent saját kézbe vett. Ez egy ideálisnak mondható állapot, így talán nem érintik a céget az eljövendő események. Annyira nem érintenek... De természetesen mi is érzékeljük a bőrünkön. Sikerült magunk köré egy megfelelő vertikumot kiépíteni, tehát a szülőpártelepek, keltető, keverőüzem, s egyebek a jelenlegi tulajdonosi szerkezetben a Hungerit tulajdonát képezik. Van egy termelési, termeltetési biztonságunk, illetve a most sokat emlegetett nyomon követhetőség nálunk adott, ami élelmiszerbiztonsági szempontból igen nagy értéknek tekinthető. Értékesítés szempontjából is könnyebbséget jelent. Azt hiszem, ennek is köszönhető az a szerződés, amelyet a közelmúltban aláírtunk, s amely évekre megteremti a cég számára a biztonságos exportpiacot. Ott látom a problémát, hogy ahol ezek nincsenek meg még csíráikban sem, ott esetleg probléma lehet. Külföldön már megvannak a termeltetői szövetkezetek. Magyarországon, ha jól tudom, egy állt össze. Ez nagyon kis hányad.

– Kitörési pontnak látja a szövetkezést?

– Mindenképpen. Egy termelő egyedül képtelen úgy képviselni, érvényesíteni az érdekeit, mint egy szövetség. Más a súlya. Mi kialakítottunk magunknak egy termelői rendszert: hetven százaléka az élő állatok előállításának saját telepen történik, harminc százaléka külső termelők bevonásával. Azt látjuk, az értékesítés végén profit van, s ezt kell majd visszaosztani.

– Miféle érdeke fűződik a magyar kormánynak ahhoz, hogy ilyen helyzetbe hozta a hazai mezőgazdaságot?

– Több kormány óta figyelem: tudták, előbb-utóbb bekövetkezik a csatlakozás. Véleményem szerint az unió tartott a magyar mezőgazdaságtól. Erős mezőgazdasága volt az országnak, mára ez nem mondható el. Legyengült a végletekig, s ez nem jelent jót. A mezőgazdaság egy mostoha ágazata volt a kormányoknak, egyiknek sem volt szívügye. Mindig csak beszéltek róla, s amikor ellenzékbe került valamelyik párt, akkor lett fontos számára a mezőgazdaság. Amikor kormányon volt, soha nem volt fontos.

Az Agrárkamara végzett egy kimutatást arról, hogy hány milliárd forintot vettek ki a mezőgazdaságból adók s egyéb elvonás formájában, miközben ennek legfeljebb a töredékét juttatták vissza. Valójában azért nem tudok válaszolni a kérdésre, mert egyetlen kormánynak sem lehet érdeke saját belső piacának a kivéreztetése, éppen ellenkezőleg.

Mindennel együtt, mivel alapvetően optimista szemléletű vagyok, arra számítok, hogy idővel magára talál a hazai gazdaság, s ha nem is látványos, de lassú emelkedésnek indul. Így volt ez a Hungerit életében is, hiszen amikor sor került a privatizációra, még nem tudhattuk, hogyan alakulnak az elkövetkezendő évek. Sok, közösen meghozott áldozattal, lemondással eljutottunk jelenlegi pozíciónkba, s ha azt tekintjük, hogy ezt a szentesi céget jegyzik az európai piacokon, hát azt kell mondanom: megérte.