Meglehetősen reménytelen vállalkozás bemutatni a fajta kialakulásának történetét. Mint általában a legtöbb ősrégi fajtáét, az angol masztiff eredetét is homály fedi. Kétségtelen, hogy kialakulásában a molosszusok, valamint a különböző nagytestű kutyák játszhattak szerepet, de nehezen követhető visszafelé az az út, amely az angol masztiff ősei nyomában végül is Angliába, annyi más kutyafajta végleges megformálásának hazájába vezet. Az út feltételezhető állomásaiként talán Tibet, az ókori Görögország és Róma jöhet számításba. Az ókori hódítók vezérei – Nagy Sándor, Julius Caesar – csodálták ezeknek a kutyáknak a bátorságát, és elősegítették elterjesztésüket, akárcsak a föníciai kereskedők, akik viszont csupán eladni való árucikket láttak benne.

Valamikor réges-régen, még a fajtatiszta kutyák kialakítása előtt, csaknem minden nagy termetű ebet masztiffnak neveztek. A görögök és a perzsák hadi célokra alkalmazták ezeket a hatalmas ebeket, amelyek felhasználásával az Európában és Ázsiában igen elterjedt óriási és izmos kutyákat kitenyésztették. Később a masztiffokat nyájak őrzésérez, ragadozók vadászatára alkalmazták.

Az ókori Rómában a masztiffok nemcsak a katonák mellett, de az arénákban is megtalálhatók voltak. Medvékkel, oroszlánokkal, sőt gladiátorokkal való viadalaik rendkívüli közkedveltségnek örvendtek. A masztiffok ügyessége, támadókedve valóságos legendává vált. A rómaiak annyira számítottak kutyáik éberségére, városőrző tevékenységére, hogy amikor a gall harcosok benyomultak a Capitoliumba, csalódottságukban később keresztre feszítették azokat az egyedeket, melyek nem bizonyultak elég harciasnak.

Középkori emlékek

A középkorban a hadi kutyák szerepe megszűnt, az ebek azonban képesek voltak újabb feladatokhoz is felnőni; – a különböző hatalmas építmények őrzői lettek. Az emberek nappal megkötötték, éjjel viszont szabadon engedték a kutyákat, hogy azok megvédjék a behatolóktól a jószágot és a házat. Az óriási földbirtokok felett rendelkező nemesek annyira féltették vadállományukat, hogy saját bérlőiket is gyanúsították egy-egy vad elejtésével. Emiatt a közember hosszú időn keresztül csak akkor tarthatott nagy testű ebet, ha a kutya mellső végtagjainak három ujját levágta. Kizárólag azok a kutyák kerülték el ezt a kínzást, amelyeket elég kicsinek tartottak ahhoz, hogy ne jelentsenek veszélyt a vadállományra.

A 15. században külön típust formáltak ki a bikák elleni küzdelemre. Feltehetően a masztiffok és egyéb nagy termetű ebek keresztezéséből alakították ki az erre a célra alkalmas kutyákat. Ezek az ebek előreharapásos fogazattal rendelkeztek, amely lehetővé tette számukra, hogy könnyedén beleakaszkodjanak a bikába, és légzési gondok nélkül tartsák fogva az állatot. Az egészséges lelkületű emberek sokáig hiába próbálták a bikahecceket megakadályozni, később azonban betiltották ezt az értelmetlen küzdelmet.

A kihalás küszöbén

1908-ban az angol Kennel Klub mindössze harmincöt példányt jegyzett be a msztiffból. Ezután a fajta tenyésztése némiképpen megerősödött, néhány egyed átkerült Amerikába. A háborúk után Angliában mindösszesen húsz egyed maradt életben, s ezek is túl öregek, illetve alkalmatlanok voltak a továbbtenyésztésre. Nem volt más lehetőség; a hajdan Amerikába került masztiffok néhány egyedét viszszavásárolták, s ezzel alapozták meg a fajta tenyésztését, illetőleg akadályozták meg a kihalását. Az angol masztiff azonban azóta is az egyik legritkább fajta, és sajnálatos módon nem túl sok egyede él szerte a világon.

Ma csupán négy olyan fajta létezik, amelyik jogosan viseli a masztiff nevet. Ezek: az angol, a tibeti, a nápolyi és a bullmasztiff. Sokan a japán tosát is masztiffokhoz sorolják, mivel megjelenésében igazi masztiff típus.

Az angol masztiff már a középkori Angliában is rendkívül közkedvelt volt. Sokoldalúságára jellemző, hogy harcban és vadászatban egyaránt megállta a helyét. Akkortájt inkább a gazdag nemesek tartották ezt a fajtát, a szegényebb emberek szívesebben részesítették előnyben a kisebb termetű mozgékony ebeket. Az angol masztiffot (hazájában egyszerűen csak masztiffnak nevezik) egészen a 19. század közepéig gladiátor- és hadikutyaként alkalmazták, de mint a vadászok segítője, és a ház őrzője is népszerűségnek örvendett. A későbbiek során vesztett a közkedveltségéből, továbbra is megőrizte azonban fajtajellegét.

Fajtajelleg

Az angol masztiff rendszerint egészséges fajta. Sajnos, mint a legtöbb nagy termetű eb, ez is hajlamos a csípőízületi diszpláziára, ezért a tenyésztésbevétel előtt ajánlatos röntgenfelvételt készíttetni. Miután azonban hazánkban kevés példány van a fajtából, a tenyésztésbe vonható egyedek száma meglehetősen korlátozott, így a csípőízületi diszplázia megléte sajnos nem az egyik leglényegesebb szempont a tenyésztésénél. Pedig a genetikailag örökölt betegség problémássá teszi a fedezés megvalósítását, mivel a szuka – a beteg hátulsó végtagjai miatt – nehezen viseli el a kan nem jelentéktelen súlyát; illetve a kannál jelenlévő csípőízületi ficam is fokozza a párzás gondját. Emiatt a tenyésztők – a nagy nehézségek árán véghezvihető „aktus" helyett – az egyszerűbb mesterséges megtermékenyítést alkalmazzák.

A friss vérvonalak hiánya is korlátozza a fajta egyedszámának gyarapodását, arról már nem is beszélve, hogy a hatalmas testtömege miatt viszonylag kevesen foglakoznak a fajta tenyésztésével. A megszállott tenyésztők már annak is örülnek, hogy valamelyik tenyészetben időnként egy-egy alom napvilágot lát. Az angol masztiffnál elvétve szemhéjgondok is jelentkezhetnek, ami állandó napi kezelést igényel.

A kölyköknek alapos szocializálódásra van szükségük, már fiatal korban meg kell ismertetni őket különböző helyzetekkel és emberekkel. A szukák rendszerint jó anyák, az ellés többnyire gondmentesen zajlik le. A kiskutyák gyorsan fejlődnek és igen életerősek. Az átlagos alomszám 8-12 kölyökból áll.

Az angol masztiff a legnagyobb kutyák egyike, a testtömege akár a 90-100 kg-ot is elérheti. Tiszteletet parancsoló, jellegzetes megjelenésű eb. A fajta legkiválóbb példányainál az előnyös küllem figyelemreméltó fizikai vonásokkal párosul. Tekintélyes nagyságú fejjel, hatalmas, erőteljes izmos nyakkal, széles és mély mellkassal, tömör izmos törzszsel, hosszú, erős csontozatú végtagokkal rendelkezik. Háta és ágyéka széles, izmos. Füle kicsi, nyugalmi állapotban a fejéhez simulva lelóg. Orrtükre fekete. Az arcorri részen fekete maszkot visel. Szeme sötétbarna. A szemhéjak néha lazák, enyhén kifordulók. A metszőfogak tétreharapnak, az enyhe előreharapás nem kifogásolható, de hiba, ha az alsó metszőfogak zárt száj mellett láthatók. Farka csánkig ér, lelógó, figyelő helyzetben felfelé görbül. Mancsa nagy, kerekded, erős ujjakkal és talppárnákkal. Karmai feketék. Szőrzete rövid, sima, sűrű, színe fakó rőtes vagy csíkos.

A kan marmagassága legalább 76 cm, a szukáé 66 cm. A standard nem adja meg a marmagasság felső határát, ezért a tenyésztők ösztönösen törekednek a minél nagyobb kutyák tenyésztésbe állítására. Ez nem biztos, hogy követendő, mert a marmagasság túlzott növelésével párhuzamosan nehezebbé válik a fajta mozgása.

Elsősorban kertben tartható. Gyorsan megszokja a helyét, minden körülményhez könnyen alkalmazkodik. Nem túlzottan ugatós, ha nincs oka rá, akkor hetekig nem hallatja hangját, így nem zavarja a lakókörnyezetét. Testi adottságai, hihetetlen ereje, kiegyensúlyozott idegrendszere miatt korunk egyik tökéletes házőrző kutyája. Bár ábrázata kissé mogorva, napjaink angol masztiffja mégis rendkívül ragaszkodó, nyugodt, higgadt, kedves, jószívű óriás.