A környezetvédelmi előírások az Európai Unió keretében várhatóan egységesebbek és szigorúbbak lesznek. Az Európa Tanács az Integrált Szennyezés-megelőzés és Csökkentésről szóló 96/61/EC irányelveiben (IPPC Direktíva) – amit a tagországok kötelesek hazai jogrendjükbe átültetni – szabályozza környezetvédelmi előírásait.

A nagyüzemi (750 anyakocánál, illetve 2000 sertésnél nagyobb állományt tartó) telepek elsősorban az állatok anyagcseréjéhez kapcsolódóan bocsátanak ki jelentős, az élő, így az emberi környezet számára is káros anyagokat. Köztudott, hogy az állat a termelése során jelentős mennyiségű takarmányt fogyaszt el és emészt meg, majd az értékesíthetetlen anyagokat és a felesleget vizelet és bélsár formájában kiüríti. Az így távozott anyagból tápanyagban gazdag trágya keletkezik. Ezért elsősorban a trágya minősége és összetétele, valamint a trágya tárolása és kezelése határozza meg, hogy a nagylétszámú, koncentrált sertéstelepek üzemeltetése kapcsán milyen környezetterhelő kibocsátásokkal kell számolni.

A nagylétszámú sertéstelepek potenciálisan számos környezeti hatást nagy mértékben megváltoztathatnak, ezek közül a legjelentősebbek:

– a környezet (talaj, víz) kémhatásának megváltoztatása (ammónia, kéndioxid, nitrogén-oxidok),

– a tavakban, víztározókban lévő anyagok feldúsulása (eutrofizáció) nitrogén- és foszforkibocsátás révén

– az ózonréteg károsodása (metánkibocsátás útján)

– az üvegházhatás fokozódása (CO2, CH4, N2O levegőbe jutásával)

– a talaj szikkadása (talajvíz felhasználása miatt)

– a telepen tartott állatok helyi zavaró hatást fejthetnek ki (zaj-, bűzhatás következtében)

– nehézfémek és növényvédő szerek, állatgyógyászati készítmények diffúz szennyezésén keresztül.

A sertéstelepen keletkező kibocsátások (emissió) mérése nagy nehézségbe ütközik, miután ezek diffúz természetűek, ezért meghatározásuk modellek segítségével, rendszerint becslés útján történik. A figyelem középpontjában az ammónia (NH3), valamint a nitrogén (N) és a foszfor (P) kibocsátás áll, ezek az anyagok a levegőbe, talajba, talaj- és felszíni vizekbe kerülhetnek, megváltoztatva azok kémiai és fizikai tulajdonságait.

A becslések szerint egy átlagosan 108 kg élősúlyú hízósertés előállítása során a nitrogén fogyasztás, hasznosítás, illetve veszteség a következő:

– 8,7 kg nitrogén felvétele a takarmányból (100%),

– 2,9 kg (33%) beépül az állat szervezetébe,

– 4,4 kg (51%) távozik a vizelettel és

– 1,4 kg (16%) a bélsárral ürül ki.

A vizsgálatok a N-anyagcsere során keletkező ammóniának (NH3) tulajdonítanak fontos szerepet, amely a talajok és a vizek savasodása révén jelentősen terheli a mezőgazdasági és természeti környezetet. Az ammónia gáz csípős, szúrós szagú, nagyobb koncentrációban irritálja az emberek és az állatok nyálkahártyáját; szemét, torkát, szaglószervét. Lassan száll fel a trágyából, majd az épület belső légteréből a szellőző rendszeren át távozik. A keletkező ammónia mennyiségét olyan tényezők befolyásolják, mint a hőmérséklet, a légcsere, a páratartalom, az állatsűrűség, az alom mennyisége, a takarmány összetétele (nyersfehérje-tartalma).

Lényegesen kevesebbet tudunk az egyéb gázok kibocsátásáról.

Az utóbbi időben elsősorban a metán (CH4) és a dinitrogén-oxid (N2O) keletkezésével kapcsolatban végeztek kísérleteket. A dinitrogén-oxid nagyobb mennyiségben a levegőztetéses hígtrágya kezelés és az istállótrágya érése során keletkezik. A széndioxid (CO2) az anyagcsere terméke, amely a légzéssel távozik a szervezetből, és az állaűt hőtermelésével arányosítható.

A talajban zajló mikrobiális folyamatok (denitrifikáció) dinitrogén-oxid (N2O) és nitrogé n gáz keletkezésével járnak. Az utóbbi a környezetre ártalmatlan, míg a N2O egyike azoknak a gázoknak, amelyek az üvegházhatás előidézésében szerepet játszanak.

A bűzhatás helyi jelentőségű kibocsátás. A bűzkibocsátás jelentősége fokozatosan nőtt a sertéstartó gazdaságok számának a gyarapodásával, illetve azzal a körülménnyel, hogy a külvárosi lakóövezetek közelebb kerültek a hagyományos mezőgazdasági hasznosítású területekhez.

Az almos, illetve a hígtrágyából keletkező bűzös, illékony gázok kibocsátásának fő okozója, befolyásoló tényezője a trágya mikróba-, illetve nedvességtartalma.

A bűz keletkezésének főbb forrásai:

– az istállók,

– a trágya- és hígtrágyatárolók,

– a trágya kijuttatása a szántóföldekre.

Jóllehet a trágya kijuttatásakor keletkező bűzhatás is intenzív lehet, de ezek a hatások viszonylag rövid időtartamúak, és megfelelő kiszórási technológiák alkalmazásával csökkenthetők. Amennyiben a sertéstelep bűzhatása eléri a környező érzékeny befogadókat (parkok és közterek, kórházak, iskolák, lakóövezetek), a bűzhatás csökkentését célzó intézkedések az üzemektől megkövetelhetők.

A bűzhatás csökkentését szolgáló biofilterek és gázmosók ugyan hatékony technikák, de jelentős beruházásigényük és magas működési költségük miatt nem jöhetnek szóba.

A keletkező trágya bűzhatásának csökkentése megoldható egyszerűbb és olcsóbb technológiai jellegű intézkedésekkel is:

– minimálisra kell csökkenteni a trágya érintkezését a levegővel,

– mérsékelni kell a technológiai vízfelhasználást,

– a trágyát nem szabad fölöslegesen felkeverni,

– a külső hígtrágyatárolókat fedéllel kell ellátni,

– a trágya hőmérsékletét csökkenteni kell,

– a tárolók ürítését gyakran kell végezni,

– mellőzni kell a vízöblítéses trágyaeltávolítást,

– az épületeket folyamatosan takarítani kell,

– a trágyát gyakran el kell távolítani az istállóból,

– az eső- és csapadékvizet ne vezessék a trágyatárolókba,

– az épülettakarítást minimális vízmennyiséggel végezzék!

Viszonylag kevés figyelmet fordítanak a sertéstelepek zajkibocsátására, a környezet és a gondozók zajvédelmére.

Zajnak tekinthető minden olyan hanghatás, amelyet kellemetlennek, zavarónak érzünk. A vonatkozó rendeletek értelmében a terhelési határértékek a következők:

– lakóterületen

nappal 55 (dB),

éjjel 45 (dB)

– gazdasági területen

nappal 60 (dB),

éjjel pedig 50 (dB).

A nagy létszámú sertéstelepek főbb zajforrásai a következők:

– állatok,

– istállók,

– takarmány-előkészítés és -kezelés,

– trágyakezeléssel összefüggő munkák,

– egyéb tevékenységek (etetés, állatok oltása, állatorvosi és egyéb kezelések).

A telepek megfelelő elhelyezésével és tervezésével általában sikerül a zajhatásokat a szükséges határértéken belül tartani. A telepméretek növekedésével és a lakóövezetek terjedésével a zajcsökkentő technológiák fontossága a jövőben megnőhet. A telepek tervezésekor a beruházónak a technológia megválasztásakor figyelembe kell venni a zaj szintjén kívül annak frekvenciáját, időtartamát és jelentkezésének időpontját.

A zajkibocsátás csökkentésére vonatkozó intézkedések:

– az istállók szellőztetésére lehetőleg gravitációs berendezéseket használjunk,

– a ventilációs vagy kombinált szellőztetés esetén megfelelő ventilátorokat építsünk be, és azok karbantartásáról gondoskodjunk,

– az épületek körül zajvédő akadályokat (erdősáv, zajvédő fal) kell létesíteni,

– a takarmánykiosztó berendezések alacsony zajszintűek legyenek,

– etetésre – ha van rá mód – önetetőket alkalmazzunk,

– az állatokat lehetőleg akkor mozgassuk, ha a környezeti zajszint magas,

– az állatrakodókat, osztályozókat, falkásítókat, kezelő helyiségeket zajvédő akadályokkal kell körbevenni,

– a trágyatárolókat a zajhatásra érzékeny „befogadóktól" minél messzebbre kell elhelyezni,

– a szállításokat akkor végezzék, amikor a környezeti zajszint magas,

– az állatszállításkor, falkásításkor, etetéskor a gondozókat fülvédőkkel kell ellátni.

A cikkben a sertéstartás környezeti ártalmainak csak néhány aspektusa került bemutatásra. A környezet védelme a jövőben az állattartó kiemelt feladatává válik. A környezeti feltételek optimalizálása költséges eljárás, amit az EU várhatóan kiemelten fog támogatni.