Nincsenek érzelmes írások az aratás viszontagságairól, szépségéről, az aratók küzdelmes, embert próbáló munkájáról, illetve a velük kapcsolatos vidéki háttéreseményekről. Pedig most is nagy volt a hőség, a por, hoszszúak voltak a napok. Az ország kenyerének biztonságos betakarítása észrevétlenül a többi munka sorába illeszkedett, és – egy folyamat részeként – ma már egészen mást jelent, mint évtizedekkel korábban. Arról sem esik szó, hogy a tulajdonviszonyok megváltozásával, az átalakult feldolgozói és kereskedői háttérrel szép lassan új szereplői lettek a búza vertikumnak, és hogy ezzel a termelésben és felvásárlásban egyaránt új időszámítás vette kezdetét. Nem az aratás, sokkal inkább a búzapiac, a felvásárlási nehézségek, az árak szolgáltatják a beszédtémát és az izgalmakat. Sajnos a városok lakossága – a hozzá nem értő, „fecsegő" média „jóvoltából" – ebből csak annyit érzékel, hogy a termelők nagy terméseket takarítanak be, és bizonyára nagyon jól járnak az idei évben. Kár, hogy ritka az objektív tájékoztatás! A híradások ugyanis kitérhetnének arra is, hogy a korábbi évihez hasonló árbevétel eléréséhez gyakorlatilag jóval többet kell dolgozni és idegeskedni a gabonafélékkel foglalkozóknak. Igaz, a termés mennyisége jóval nagyobb, de az árak, az értékesítés nehézségei megölik a munka örömét. Nem más ez a gazdaember számára, mint lélektani siker, ami annak igazolására elegendő, hogy nem felejtett el termelni, hogy vannak és a későbbiekben is lehetnek munkasikerei, amikor már a hőn áhított kiegyenlített piaci viszonyok uralkodnak majd…

Amitől a termelő gondjai megsokasodtak

A termelők gyomra már régóta nem attól szorul görcsbe júliusban, hogy aratni kell, hanem attól az izgalomtól, hogy el tudják-e adni időben és tisztességes áron a termést. Mert vissza kell fizetni az éven belüli hiteleket, mert vetőmagot, műtrágyát, gázolajat kell venni az első árbevételekből. Az első uniós aratás e tekintetben nagy csalódás, hiszen nincs ára a zömében minőségi búzának. A már évek óta megszokott „búza-jelenség" zajlik most is. A közraktárak tárolókapacitását (cca.1,7 millió tonna) a rossznyelvek szerint a nagy kereskedő cégek veszik igénybe, oda kis és közepes méretekkel bíró termelő aligha jut be. A rengeteg búza egy része vélhetően a szabad ég alatt lesz lefóliázva, kitéve egy esetleges minőségromlásnak. Szerencsére fólia azért van, és nem a `60-as éveket idéző pazarló bőkezűség lesz jellemző, amikor takarás nélkül állt a termény az „Isten szabad ege" alatt. Akkor a csapadék mennyiségétől függő vastagságú ázott réteg benemezesedett, és a nem kis veszteség védte meg az alatta lévő minőségi gabonát. Ebben az időszakban az aratási offenzíva kiteljesedése volt a döntő szempont, a „piac" – amely óriási, igénytelen és garantált volt – másodlagos kérdéssé minősült vissza, ill. nem volt kérdés.

A mai, átalakulófélben lévő gabonapiaci viszonyok között – ami remélhetőleg a teljes és végleges átalakulás előtti utolsó, korrupt elemekkel is terhelt felvásárlási szezon – bőven akadnak bicskanyitogató huncutságok, ahogyan az egyik elkeseredett termelő azt az alábbiak szerint megfogalmazta: „ha azt akarom, hogy a gabonaátvevő helyen ne kelljen hosszan sorban állni, és biztosan átvegyék az árut, akkor néhány láda söröm bánja. Ha azt akarom, hogy a leadott termény minősége megfeleljen, és ellenértékét záros határidőn belül kifizessék, akkor rá kell hogy szánjak egy komolyabb összeget a célra, az illetékes embernek." Nos, azt hiszem, személytelenül nem sérti senki érdekeit a jelenség felvázolása, de nincs okunk kételkedni a „módszer" hitelességében. Hát, nem ilyen lovat akartunk ugye a belépés évében, az első uniós felvásárlás nyitó felvonásaként?

Hangsúlyozni kell azonban, hogy talán nem általános jelenségről van szó. Az viszont tény, hogy a felvásárlók között komolyabbnak ítélt feldolgozók is nagyon alacsony, 23.000 Ft/t árat kínálnak az aratást követő első időszakban. Emellett hallani „mutyizásról", ami azt jelenti, hogy a régi beszállítók, a barátok és ismerősök a nagy nyilvánosságra nem tartozó „csak neked, csak most" árat kaphatnak! Hát, ezt sem így gondolták azok, akik ebből kimaradnak, akik nem tudnak hol tárolni, akik kiszorított helyzetben felteszik a kezüket, és a minőségi búzájukat 22.000 Ft/t áron, a szégyentől és az indulattól szemlesütve beszállítják valamelyik átvevőhelyre.

Mire jó az intervenciós ár?

A mintegy 5,5-6 millió tonna közötti – örömteli, ugyanakkor riasztóan magas érték – országos termés ismét megoldhatatlan feladat elé állította a szaktárcát, a kereskedőket és feldolgozókat egyaránt. Pedig mindenki tudta, hogy nagy termés lesz, mint ahogyan napraforgóból és kukoricából is az várható. (Figyelem! További tároló helyekre lesz szükség, hiszen erőltetett menetben is csak 300.000 t/hó búzát/terményt képes az ország a rendelkezésre álló szállítási kapacitás birtokában kiszállítani, ha a termés lejelentése után Brüsszel hajlandó exporttámogatást és unión kívüli országba értékesítési engedélyt adni.) Az uniós tagsággal járó – egyelőre – egyetlen előny mégis az intervenciós ár. Az árudömping ugyanis olyannyira felszabadítja a felvásárlói gátlásokat, hogy ennek hiányában akár 18.000 Ft/t-s búzaár is kialakulhatott volna, meggyalázva a mezőgazdász szakmát, és országos botrányt okozva. Ez utóbbi jelenség nyomokban így is fellelhető, hiszen az önköltségen értékesített búza tönkreteszi a gazda önbecsülését, megkérdőjelezi a jövőbe és a gazdálkodásba vetett hitét. Az intervenciós felvásárlással azonban nagyon sok a baj, hiszen annak gyakorlatát a magyar gazda nem ismeri, a fizetési terminust képtelen kivárni. A közraktározás pedig a kisebb termelők számára diszkriminatív elemeket – 80 t alatt esély sincs beszállításra – tartalmaz.

Az árak szóródnak…

A nyugati határszélen korábban „betelepült", és társaságot alapított osztrák/német gazdák/terménykereskedők érdekes módon a magyar valóságban élve is osztrák/német eleganciával manőverezve tevékenykednek. Olyannyira így van ez, hogy a környék gazdáitól 26.000 Ft/t áron vásárolnak fel nagy mennyiségben uniós szabvány szerinti étkezési búzát, amelynek mindössze a 12,5% minimális fehérjetartalomnak kell megfelelnie. Természetesen szállít ezekhez a legális vállalkozásokhoz – az egyébként komoly nagyságú tárolótereket bérlő helyekre – „boldog-boldogtalan", de leginkább azok, akik már az elmúlt években megbizonyosodtak a korrekt fizetési gyakorlatukról. A termelő azt mondja: „nincs okom kételkedni az osztrák szavában, mert a múlt és az azt megelőző évben is pontosan kifizetett", majd hozzáteszi, hogy „a magyar felvásárló ugyanakkor minden évben leminősítette a beszállítás után az árut, becsapott, és késve fizetett". Ha ennyi lenne csak a különbség, az bizony elég nyomós érv arra, hogy az osztrák kapja meg az árut.

Hova teszik a külföldi tulajdonú cégek a temérdek felvásárolt búzát?

A magyar gazda nyitott szemmel jár, ezért aztán feltűnik neki, hogy a tároló helyeken kívül a nagyobb betonos placcokra is kerül a minőségi búzából. Onnan pedig az osztrák rendszámú kamion naponta akár 5-8 fordulót is megcsinálhat a zöldhatárnak minősülő ideiglenes határátkelőn keresztül, hiszen a leküzdendő távolság nem több mint 30 km oda-vissza. A megfigyelők szerint a kamionok rendületlenül és folyamatosan (25-30 t/forduló) mennek, a jelképes sorompó fellendül, és nem sokkal később már üresen jönnek viszsza a kocsik. Több magyar érdekelt is megkérdezte, hogy vajon a magyar rendszámú búzás kocsik előtt is fellendülne-e a sorompó, ha így kívánnák az árut kivinni, vagy maradna az egy-kétórás sorban állás a közúti határátkelőnél, kerülővel, ami ugyebár már közel sem örvendetes?

A napi „kivitel" így egy kocsival a 200 tonnát is meghaladhatja. Fantázia kérdése, hogy hány kocsi hány napig hordja a magyar búzát legálisan vagy illegálisan Ausztriába. Vajon nem zavarja-e ez a korábban mindenre kiterjedő figyelmű magyar kereskedőket, akik elől valószínűleg elveszik a minden bizonnyal kitűnő nyereségtartammal kecsegtető szállítási lehetőséget az itt vállalkozó külföldiek. Arról nem is beszélve, hogy nálunk felvett állami támogatással építenek tárolókat, vásárolnak gépeket, a nálunk realizált nyereségből felelnek meg a saját tőkehányad követelményeknek a megnyert pályázatokon, stb. Ahol az ilyen „külföldi magánexport" virágzik, ott az alacsonyabb árat kínáló – korábban jól működő – helyi integrátorok szűken a szerződéseik mértékéig terjedő, öszszességében kevesebb árut remélhetnek, aminek továbbértékesítése már nem is lesz olyan egyszerű dolog. A kérdés az, hogy legális-e ez a tevékenység az uniós nyitás égisze alatt? Vagy mi magyarok – termelők, kereskedők, hivatalnokok – vagyunk hihetetlenül lassúak és tájékozatlanok az európai gabonapiacon? Netán ez lenne a sokat emlegetett versenyhelyzet, vagy egyszerűen csak a korábban ébredő külföldiek ügyeskedéséről – mondjuk ki – spekulációjáról van-e szó?

Sorstársaink is vannak, ami csak tapasz a bajainkra

A Szlovákiából érkező hírek szerint ott is nagyon alacsony – 22.000 Ft/t-nak megfelelő – a minőségi búza felvásárlási ára. Az ottani szakminiszter úgy fogalmazott, hogy addig nem szabadna egy szem búzát sem eladni, amíg az ár el nem éri a realitásnak megfelelő 4.600 SK/t-t, hiszen ekkor lehetne a szlovák gazdának is olyan nyeresége, amiből fejleszteni tud, és tisztességesen élhet. A hírekből az is kitűnik, hogy a szomszédos, hasonló gondokkal küzdő ország vezetői fogékonyabbak a termelők gondjai iránt, hiszen a közraktározás költségeinek csökkentése érdekében is igyekeznek támogatást nyújtani. Érdekes módon a Szlovákiában remélt ár összecseng a fent említett 26.000 Ft/t-ás, nálunk felvásárló osztrák tulajdonosok áraival, hiszen ők még bizonyára tisztes nyereségre is szert tesznek Ausztriában a kivitt termény után. Ez vélhetően a búza idei reális felvásárlási árát jelenti, ami minőségi áru esetén 28-29.000 Ft/t. Akkor viszont joggal feltételezhetjük azt, hogy a magyar termelők nagy része – azok, akik tárolni nem tudnak, és a prompt fizetést sem tolerálják – ismét és sokadszor a gabonaspekuláció áldozata. Kimondatlanul is spekuláció zajlik, azzal a különbséggel, hogy a magyarok mellé immár a szemfüles – az elkényelmesedett magyar kereskedőket is kijátszó – külföldiek is felzárkóznak. Hogy a termény végül olasz vagy német piacon köt-e ki, az indifferens, inkább az bosszantó, hogy a folyamat titkon, a magyar hatóságok figyelmét, uniós megilletődöttségét kijátszva zajlik, és a magyar állam kimarad az őt megillető anyagi forrásokból.

Az exportra szánt 3 millió tonna búza – miközben uniós export engedélyre várunk, tervezgetünk, számolgatunk – a fenti koreográfia szerint egyre apad, és több százezer tonnával lehet kevesebb, mire a szállítás valóban elindulhat. Az ezzel kapcsolatos állami árbevétel-kiesés részleteit egyelőre nem érdemes taglalni, mint ahogyan a kereskedelmi etikai vonzatait sem. A tanulságokat azonban feltétlenül le kell vonni, s úgy tűnik, ezt az utóbbi időben egyre gyakrabban és egyre több vonatkozásban kell megtenni.