A kutatók véleménye nem volt például egységes abban, hogy öröklődnek-e az állatok viselkedési jegyei; hogy milyen hatások révén alakulnak ki a viselkedésminták; a gének vagy a környezet játszik-e szerepet a magatartásformák létrehozásában, illetve hogy ezek befolyása milyen mértékű.

A napjainkig napvilágot látott kutatási eredmények alapján tudjuk, hogy a viselkedés – más gazdaságilag fontos tulajdonságokhoz hasonlóan – monofaktoriális (egy génpár által meghatározott) vagy polifaktoriális (több génpár és a környezet együttes hatásaként létrejövő) öröklésmenetet követ. Több olyan tulajdonság öröklésmenetét is sikerült tisztázni, amelyek a mendeli faktoriális genetika szabályai szerint öröklődnek. (Ilyen pl. a méhek ún. higiénikus viselkedése vagy a kutyák „némasága”, illetve ugatása).

A viselkedésgenetikai kutatások nehézségét az okozhatja, hogy nagy a tulajdonságokban jelentkező változatosság (variancia), és nehéz módszertanilag elvégezni a viselkedés egzakt mérését, definiálását.

Jelen írás keretében arra teszünk kísérletet, hogy összefoglaljuk a sertések egyik legfontosabb életjelenségével, a táplálékfelvétellel és ennek öröklődésével kapcsolatos ismereteket.

A háziasítás során Ázsia és Európa vadsertéseit a viselkedési jegyeik alapján (is) domesztikálták. A háziasítás idején a viselkedési minták tekintetében nagy volt a fajon belüli változatosság az olyan tulajdonságok tekintetében, mint a mindenevő képesség (vagyis, hogy a vadsertés egyaránt fogyasztotta az állati és a növényi eredetű táplálékot). A háziasítás szempontjából a sertésfaj számos tulajdonsága, mint a közepes testnagyság, tipikusan békés (bár nem minden esetben így megnyilvánuló) természete, a viszonylag gyenge anya-utód kapcsolat, a megfelelő általános alkalmazkodó képesség előnyt jelentett a háziasítás szempontjából. A sertés faj primitív változatai megfelelő alkalmazkodó képességük révén növekedni és szaporodni tudnak kevésbé ideális, gyakran nagy mértékben változó szuboptimális környezetben. A faj túlélési esélye, a sikeres életvitel plasztikus, rugalmasan alkalmazkodó genetikai adottságokat igényel.

A ma élő háziasított sertésfajtáknak és az európai vadsertés legrégebbi változatának sok közös viselkedési tulajdonsága van. A sertés vad és háziasított változatának hasonlóak például a szociális, táplálkozási és a környezet felderítésével kapcsolatos szokásai. Különbség van közöttük viszont annyiban, hogy a házi sertést nyugodt, szelíd és csendes viselkedésre és mérsékelt mozgásaktivitásra szelektálták.

A viselkedésgenetikai kutatások segítenek egy-egy faj sokoldalúbb megismerésében, valós természetének a feltárásában. Köztudott, hogy a különböző fajok nemcsak küllemi (morfológiai) jegyeik, hanem viselkedésük tekintetében is eltérnek egymástól, így például míg a juhok nagyobb nyájakban legelnek, a sertések inkább kisebb csoportokat alkotva mozognak a legelőn. A kérődzők ütemes mozgás közben legelnek, a sertések viszont legelés közben turkálva, férgek, gyökerek után kutatva legelnek. Az eléjük tett takarmányukat habzsolva, falánkan fogyasztják. Mindezek a tulajdonságok a gének és a környezet hatásának a termékei. A fajon belül az adott állatfaj egy-egy meghatározott tulajdonságaira nézve tenyészkiválasztással speciális viselkedésű fajták hozhatók létre, amint az például a kutya esetében megfigyelhető (kotorék, őrző-védő, vadász, stb. változatok).

A sertés faj táplálkozási sajátosságait illetően viszonylag nagy étvágyáról, étkességéről ismert. Napi abraktakarmány-felvétele jelentős; elérheti a testtömegének öt százalékát. Ha egyéb tényezők változatlansága esetén a hízósertések takarmányadagját növelik, abban az esetben nem csak a sertések súlygyarapodása fokozódik, de a takarmányértékesítésük is javulni fog, ugyanis egységnyi súlygyarapodást kevesebb életfenntartó hányad terhel. (Ennek némileg ellentmond az a körülmény, hogy a nagytömegű táplálékfelvétel esetén valamennyivel csökken a tápanyagok emésztési együtthatója). A nagyobb napi súlyfelvétel esetén rövidül a hízlalási idő, így javulhat a termelés gazdaságossága, nagyobb a tőke forgási sebessége, jobb a férőhely kihasználás. Ezért komoly gazdasági érv szól a hústípusú sertésvonalak takarmányfelvételének növelése mellett, amit a táplálkozási viselkedés jobb megismerése elősegíthet.

A sertések napi átlagos takarmányfelvétele (NÁTF) és ennek genetikai összefüggése nem tartozik a faj részletesen vizsgált tulajdonságaihoz. A vele szoros összefüggésben (korrelációban) lévő napi átlagos súlygyarapodást (NÁS) viszont többen vizsgálták. Miután a két tulajdonság között szoros az összefüggés, ezért a genetikai előrehaladás mindkét tulajdonságban sikeres lesz abban az esetben is, ha csak az egyik értékmérőre irányul a kiválasztás (automatikus szelekció).

A NÁTF és a NÁS öröklődhetőségét az egyik vizsgálatban mérsékeltnek (h˛=0,1) találták.

Az öröklődhetőségi együttható (h˛) – mint ismeretes – azt mutatja meg, hogy a szülők a tulajdonságaikat milyen valószínűséggel adják át az ivadékaiknak, illetve, hogy a tulajdonság kialakulásáért mennyiben felelősek a genetikai tényezők.

A korszerű sertésvonalaknak a soványhústermelés növelésére irányuló szelekciója – a többirányú szelekciós célkitűzés ellenére – sem eredményezte a takarmányfogyasztás fokozódását, ha a tenyészkiválasztás súlypontja a napi átlagos testtömeg-gyarapodás volt. A kevesebb testzsírképzésre és a nagyobb súlygyarapodásra irányuló együttes szelekció esetén a takarmányértékesülés javulni fog, és – érdekes módon – csökken az állatok takarmányfelvétele. Egy idevonatkozó közlés például (Vogeli, 1978) a takarmányfelvétel generációnkénti 2%-os csökkenéséről ad hírt a soványabb húsra és a nagyobb súlygyarapodásra végzett együttes szelekció esetén.

A takarmányfelvétel vonatkozásában árutermelő üzemekben teljesen más a helyzet. Az ilyen állományokban a tulajdonság jelentős genetikai varianciát mutathat, ami lehetőséget ad ennek az értékmérőnek a szelekcióval történő javítására.

Természetesen eltérő a takarmányfelvevő képesség megítélése különböző korú és hasznosítási irányú csoportok esetében. Ha például a kifejlett anyakocák takarmányfelvétele túlzott, ez takarmánypazarlást okoz az üzemnek, mert jelentősen megnő az állatok testtömege, és elzsírosodnak, ami csökkenti a szaporaságot és a malacnevelő képességet. A megoldást a takarmányfelvétel korlátozása jelenti, ami megtakarítást eredményez, és egyben megváltoztatja a kocák viselkedését.

A takarmányfelvétel megítélése teljesen másként jelentkezik a malacok elválasztás utáni időszakban. A választás utáni órákban a malacok nem nagy lelkesedéssel fogyasztják a száraz takarmányt. A takarmányfelvételük fokozatosan, néhány hét alatt éri csak el a fajra jellemző mértéket. Így a növekedésükben törés következik be.

Az egyik vizsgálatban például a választás utáni evési viselkedés valamennyi paraméterének nagy volt az öröklődhetősége.

Így az evési viselkedés h˛ értéke 0,87, az első evés megkezdésének öröklődhetősége 0,31-0,80, az ivás h˛-e 0,58 volt. A választás utáni takarmányfelvételre irányuló szelekció tehát ugyanolyan sikerrel kecsegtet, mint a súlygyarapodásra végzett tenyészkiválasztás. Addig is azt lehet ajánlani, hogy a választás utáni ritkább (nagyobb időközzel) történő etetéssel fokozzák a malacok tápanyagfelvételét.

A bemutatott néhány példa jól érzékelteti, hogy a viselkedésgenetika napjainkra összességében már jól megalapozott tudománnyá fejlődött. A sertéstenyésztés témakörében azonban a nagy gazdasági és társadalmi elvárás ellenére is még viszonylag kevés munka született.