Mentoni Szent Bernát diakónus barát – akit később szentté avattak – a 11. század közepén a Mont-Joux-i magaslaton lévő ősi kolostort újjáépítette, hogy a hágón gyalogosan átkelő embereknek menedéket biztosítson. Az ott élő szerzetesek a hegyen eltévedt személyeket kutatták fel. A barátok kezdetben kutyák nélkül végezték odaadó, önzetlen munkájukat. Ez a kolostor hamarosan az egész világon híressé vált.

Egy 1664-ből való írás részletekbe menően foglalkozik a kolostorban uralkodó napirenddel, a szerzetesek kötelezettségeivel, a hágó nyitva tartásával, az utazók segítésével, de egyetlen szó sem esik kutyákról. Egy nápolyi festő tájképén viszont már olyan nagy termetű ebek láthatók, amelyek igencsak hasonlítanak a mai szentbernáthegyire. Ennek alapján feltételezik, hogy ezek az óriási kutyák a 17. század közepén kerültek a Nagy Szent Bernát-hágóra. Eleinte őrzési feladatok teljesítésére használták a kutyákat, később bevonták őket a mentésbe is. A bernáthegyi kutyák tehát többféle munkát is végeztek, de az is egyértelmű, hogy fő elfoglaltságuk a hegyi mentés lehetett.

Az első feljegyzés arról, hogy a Nagy Szent Bernát kolostorban kutyák teljesítettek szolgálatot, 1707-ből származik, ebben a következőket olvashatjuk róluk: „Nagy bölcsességű, csodálatra méltó kutyákat tenyésztenek itt, elsőrangú a szimatuk, és gyakran még a 8-10 méteres hó alól is kimentik az embert”. A feltételezések szerint ezek a hatalmas kutyák már korábban is ott voltak. Valószínűleg a szomszédos völgyek lakói ajándékoztak ilyen ebeket a szerzeteseknek, hogy védelmezzék őket.

A kolostor ebeinek képzése feltehetően 1750 körül kezdődhetett, s ettől kezdve egyre ritkábban fordultak elő hóvihar okozta, végzetes kimenetelű balesetek az Alpok hatalmas hegyei között. A szerzeteseket egy vagy két bernáthegyi kísérte útjaikon. Ezek a kutyák arra lettek képezve, hogy a nagy hóviharban is felismerjék a hófedte utakat, és megtalálják az eltévedt embereket. Eredetileg arra használták őket, hogy könnyítsék az emberek előrejutását a havazásban; a kutya a szerzetes előtt haladt, erőteljes szügyével utat tört a hóban, s csalhatatlan ösztönnel találta meg az eredeti gyalogösvényt a friss hóréteg alatt.

Egy 1774-es dokumentum is említi az eltűnt személyek keresésére alkalmazott bernáthegyi kutyákat. 1778-ban a Nagy Szent Bernát-hágón tartózkodó angolok találkoztak bernáthegyi ebekkel. Mivel felkeltették érdeklődésüket, hazavittek néhány egyedet, és „Holy breed”-nek (szent fajtának) nevezték el.

A kutyák önállóan is indultak kutatásokra, nyakukban kis kosárral, teli ennivalóval, hátukon pedig meleg takaró volt. Az volt a feladatuk, hogy felkutassák az eltévedt embereket. Amikor a hóval betemetett, szerencsétlenül járt, de még élő embereket megtalálták, megpróbálták kikaparni, majd a menedékhelyre vezetni őket. Ha a bajbajutottakat nem sikerült kiásni, akkor visszatértek a menedékházhoz, és ugatással jeleztek. A mentőcsapat ekkor elindult, s a kutyák a lavina áldozatainak tartózkodási helyére vezették őket. Amennyiben a hóval beborított áldozat már nem élt, a bernáthegyi nem próbált ásni, hanem fekvéssel jelezte a szerencsétlenség helyét.

Ezek a kutyák nemcsak határozottan jól boldogultak a zord időjárási viszontagságok mellett, de kitartásuk és elsőrendű tájékozódó képességük segítségével – még friss havazásban is – ráakadtak a hazafelé vezető útra. Csendes időben kiváló szaglásukkal – nagy távolságról is – megérezték az embert, sőt, az 1-3 méter mély hótakaró alatt lévőket is kiszimatolták. Különösen sokat ért az a tulajdonságuk, hogy a hóviharokat a kitörésük előtt 20-40 perccel jelezték, s magatartásukkal hívták fel a szerzetesek figyelmét az időjárás rosszabbodására.

A kutyák között a leghíresebb, a kutyahűség mintaképe Barry, a bernáthegyi. 1800-1812-ig a Nagy Szent Bernát-menedékhelyen élt, és azt tartják róla, hogy 40 embert életét mentette meg. Amikor eljárt felette az idő, a kolostor rendfőnöke Bernbe küldte, ahol 1814-ben ért véget az élete. Preparálták, és a berni Természetrajzi Múzeumba került, de a preparálási munka nem sikerült valami bravúrosan, ezért 1923-ban – modern eljárásokkal – gipszmodellt készítettek róla. Ez a művészi módon elkészített mű áll ma is a múzeum előcsarnokában, és elsőnek kerül a látogatók szeme elé.

Barry rangját azzal is elismerik, hogy a Robinson-szigeten (Párizs közelében) található kutyatemető közepén életnagyságú szobrot állítottak róla. Barry ott lépeget a talpazaton, hátán egy nyakörvébe kapaszkodó gyermekkel. A felirat így szól:

„Nagy Szent Bernáthegyi Barry

megmentett 40 embert,

a 41-ik kioltotta az életét!”

Az emlékmű egy legendát testesít meg, ennek a mentésre különösen rátermett fajtának a legendáját, hiszen sok-sok ember köszönhette Barrynek az életét.

A szentbernáthegyi a masztiffokhoz tartozó, ősi molosszusok leszármazottja, amelyet – mintegy 2000 évvel ezelőtt – a római katonák hoztak magukkal az Alpok területére. A British Múzeumban található egy igen régi, 2500 éves asszír relief, amelyen bernáthegyihez hasonló kutyát lehet látni. Minden valószínűség szerint Caesar hozta be Svájcba a fajta őseit a gall háború alkalmával, és itt, mint svájci kutyát tenyésztették. A bernáthegyi 1862-ben egy angliai kiállításon szerepelt először a mai nevén, addig alpesi masztiffként vagy kolostorkutyaként emlegették őket.

A szentbernáthegyi hatalmas termetű, méltóságteljes megjelenésű eb. Rövid és hosszú szőrű változatban, fehér és vörös színben tenyésztik. A vörös árnyalata a sárgától a rozsdabarnáig terjed. Kiváló őrző, de sohasem agresszív. Hatalmas termete erőt, biztonságot sugároz.

Úgy tűnik, hogy ez a fajta kifejezetten hegyi mentésre született, ugyanis sohasem veszti el irányérzékét. Ám a jelenlegi utódaiban már nem csodálhatjuk az életmentőt. A lavina áldozatai utáni kutatáshoz ma egyéb, könynyebb felépítésű fajták egyedeit alkalmazzák, amelyeket a szakemberek helikopteren is magukkal tudnak vinni. Barry utódai napjainkban az udvart őrzik, önérzettel ülve birodalmuk közepén, ami azt is pontosan tükrözi, hogy ezt a fajtát eredetileg valójában erre a célra tenyésztették ki.