Pedig a levélfoltosságoknak számos egyéb oka is lehet: nap- és műtrágyaperzselés, genetikai problémák, más kórokozók (Septoria-, Fusarium-, Ascochyta- vagy kevésbé ismert Pyrenophorafajok), stb. A különféle okok miatt bekövetkező levélfoltosságokat egymástól megkülönböztetni nem könnyű, esetenként szinte lehetetlen, ezért pontos diagnózis sokszor csak mikroszkópi vagy kitenyésztéses vizsgálatok után adható.

A pirenofórás levélfoltosság jellegzetes kezdeti tünetének tekinthető a konídiumos fertőzés helyén megjelenő sötétbarna pötty és az azt körülvevő sárga udvar, amely a gomba szétáramló méreganyaga útján keletkezik. Később a foltok fokozatosan nagyobbodnak, barnulnak, összemosódnak, és - súlyos fertőzés esetén - a levelek száradásnak indulnak.

A pirenofórás levélfoltosság károsítását búzán és rozson, 1988-ban figyelték meg először hazánkban. Ezt követően a betegség föllépése egyre gyakoribb lett, s ma már az őszi búza egyik fontos növényvédelmi problémájaként tartjuk számon. Elsősorban csapadékos években károsít (lásd 2004), száraz esztendőkben (2000-2003) viszszaszorul. Jelentős föllépésével több csapadékos évet követően kell számolni. Ezt figyelhettük meg 1997 és 1999 között, de számíthatunk rá az idén is, ha - a tavalyihoz hasonlóan - esős lesz a tavasz és a nyárelő. A csapadék azonban önmagában még nem elegendő föltétele a nagy fertőzési nyomás kialakulásának, hiszen hiába volt rendkívül csapadékos például a 2004. esztendő, a betegség csak elszórtan, egyes területeken veszélyeztette az őszi búzát, ott, ahol a kiindulási fertőzőanyag (primer inokulum) nagy mennyiségű volt. A kórokozó terjedése ugyanis a primer fertőzés szakaszában korlátozott. Az ivaros alak (Pyrenophora tritici-repentis) aszkospórái alig mozognak, csak centiméterekre képesek eltávolodni keletkezési helyüktől. Számottevő primer fertőzés tehát csakis ott lehetséges, ahol a fertőzött növényi maradványokon nagy tömegben telel át a gomba, vagyis ahol a búzának búza volt az előveteménye, és a vetés-előkészítés során a növényi maradványokat nem forgatták gondosan a talajba. Jó minőségű szántással, monokultúrás területeken is jelentősen mérsékelhető a veszély.

A betegség persze váltógazdálkodásos területeken is előfordul, mivel a gomba ivartalan alakjának (Drechslera tritici-repentis) konídiumai, amelyek a másodlagos fertőzések okozói, a szél segítségével nagy távolságokra is eljutnak. Nem mindegy azonban, hogy mekkora távolságokra. Ha a konídiumok helyben képződnek, az aszkospórás fertőzésből eredő levélfoltokon, nagyságrendekkel nagyobb veszélyt jelenthetnek az adott terület növényállományára, mintha kilométerekről kell besodródniuk (1. ábra), s ily módon a kár mértéke is jelentősen eltér. Sok éves monokultúrákban nem ritka a 20%-ot meghaladó termésveszteség sem (egyes kutatók már 30% körüli károsításról is beszámoltak), váltógazdálkodásos területeken ugyanakkor még nagyon csapadékos években sem éri el a 10%-ot, száraz esztendőkben pedig gyakorlatilag kimutathatatlan.

A kórokozóról köztudott, hogy az öregedő növényi szöveteket kedveli (nekrotróf), ezért az extenzív viszonyok között sínylődő, tápanyaghiánynyal küzdő, hamarabb elöregedő növényállományban nagyobb kárt tesz, míg az intenzív módon termesztett, tápanyaggal jól ellátott növényekkel szemben kisebb az esélye.

A búzafajták pirenofórával szembeni fogékonyságára vonatkozólag - elsősorban a Szegedi Gabonakutató Kht. és az OMMI szakembereinek köszönhetően - egyre több adat áll rendelkezésünkre.

A pirenofórafertőzésnek két szakasza különíthető el: az aszkospórás és a konídiumos szakasz (1. ábra). Az aszkospórás fertőzés a búza bokrosodásakor, szárba szökkenésének kezdetén zajlik, kizárólag ott, ahol az előző évi növénymaradványokon pszeudotéciumok képződtek a tél során. A tél végén, kora tavasszal a pszeudotéciumok nedvesség hatására fölnyílnak, és az aszkuszok, bennük az aszkospórákkal kilökődnek belőlük. Az aszkospórás fertőzés, bármilyen súlyosnak tűnik is, valójában nem okoz jelentős kárt, mivel a búzának csak azokat az alsó leveleit érinti, amelyek a szárba szökkenés után amúgy is leszáradnak. A termésképződésben legaktívabban résztvevő zászlós levél és az alatta levő levél az aszkospórás fertőzésből rendszerint kimarad. Ezekre csak a később szóródó konídiumok jelentenek veszélyt.

Mindezekből adódóan, a védekezésnek - még monokultúrákban is - elsősorban a konídiumos fertőzés elhárítására kell irányulnia. A konídiumok szóródásának időszaka azonban évjáratonként változik. Van, amikor már a kalászolás elejétől, máskor viszont csak a virágzáskor vagy tejeséréskor válik intenzívvé a konídiumszóródás. Legbiztonságosabb tehát a védekezést a lehetséges legkorábbi időponthoz, a kalászolás kezdetéhez időzíteni (2. ábra). A zászlós levél megjelenésekor végzett védekezés önmagában túl korai (a két fölső levélemelet ilyenkor még nincs teljesen kifejlődve, s ezért csak részlegesen jut rájuk a szerből), a kétszeri beavatkozás első lépéseként viszont előnyös, mert így a fölülről számított 3. és 4. levél is teljes védelmet élvezhet. A virágzás végi beavatkozás az esetek többségében megkésettnek számít, a virágzás eleji azonban még gyakran időben van (2004-ben nem így volt, ahogy a 2. ábrán is látszik).

A pirenofórás levélfoltosság elleni védekezés nehezebb, mint a biotróf kórokozók (rozsdák, lisztharmat) elhárítása: általában gyengébb a gombaölő szerek hatékonysága, és rövidebb a hatástartam is. Az azolok kategóriájában a Tango Star, a strubilurin + azol kombinációk esetében pedig a Juwel 85-90% körüli hatékonyságával csúcsmegoldásnak számít (3. ábra).