Eddig a híradás, amelyet a mezőgazdaságból élők és nagy számú szimpatizánsaik örömmel fogadtak. Ugyanakkor a szakmai kérdésekben meglehetősen tájékozatlan közvélemény egyik része egykedvűen vette a hírt tudomásul, mások már a demonstráció alatt felháborodásuknak és értetlenségüknek adtak hangot.

Más volt, mint a korábbiak…

Az elmúlt években szinte megszokottá váltak a gazdatüntetések, amelyeknek minden esetben nyomós okai voltak. A piaci értékesítési nehézségek, az ebből eredő bevételkiesés és az egyre romló jövedelmezőségi mutatók szerepeltek az indokok között. Ezek kiváltói, a világpiaci árutelítettségen túl, nem kis mértékben a hazai piac szabályozatlanságával, az agrárpiaci rendtartás hiányosságaival és a többnyire külföldi kézben lévő feldolgozóipar monopol helyzetével függenek össze. Emellett feltétlenül meg kell még említeni a rendkívül gyengének minősíthető szakirányítási munkát, amelynek korlátai az unióba lépésünket követően mutatkoztak meg markánsan. Elég talán, ha a területalapú támogatás (SAPS) kérelmek késedelmes elbírálására gondolunk, ami a kifizetések elhúzódásának egyik – immár bevallott – okává lépett elő. A nem titkolható kínos államháztartási hiány és következésképpen az agrárágazatban fellelhető, ugyancsak hatalmas deficit tovább nehezítette a tárca munkáját is, a minisztérium ugyanis az intézményrendszer kiépítése tekintetében egyébként is felkészületlen volt. Mindezt természetesen a költségvetési vesszőfutásunkat egyre inkább figyelemmel kísérő, és a munkát mind több kritikával illető brüsszeli pénzügyi szakemberek mondják.

Piaci viszonyok, versenyképesség

A magyar piacszabályozás törekvéseit vizsgálva megfigyelhetjük, hogy már az 1993. évi VI. törvény, majd az azt frissítő 2003. évi XVI. törvény is tulajdonképpen csak elvi állásfoglalásnak bizonyult, hiszen az ezekben foglaltak teljes körű működtetéséhez mindig hiányzott a finanszírozási háttér. Persze, azt is érdemes megjegyezni, hogy a mezőgazdasági érdekképviseletként működő szervezetek nem tudták érdekérvényesítő tevékenységüket markánsan és hatékonyan kifejteni ennek érdekében. Ha ez sikerült volna, akkor az ágazatban legalább az elviselhetőség szintjéig javulhattak volna a jövedelmezőségi viszonyok.

A másik lényeges és sokat hangoztatott kérdés uniós tagságunk életbe lépése óta a versenyképesség. Sajnos, ez már Koppenhágában, 2003 decemberében eldőlt, amikor elfogadtuk a megalázóan alacsony – a közvetlen támogatási összeg 25%-át jelentő – és a versenyképességet alapvetően meghatározó támogatási szintet és annak zónákra osztott kifizetési gyakorlatát. Utóbbit sajnálatos módon saját kormányunk – annak ellenére, hogy 15.000 Ft/ha nemzeti kiegészítő támogatással toldotta meg – még tovább tologatta, ami elviselhetetlen likviditási gondokhoz és végül a demonstrációhoz vezetett.

A március 20-ig történő kifizetésekre tett – a demonstrációs megállapodásban rögzített – ígéret sokak visszajelzései alapján már nem teljesült. Vélhető oka ennek a költségvetési deficit, azaz a nemzeti kiegészítésre szolgáló összeg átmeneti – mások szerint be sem tervezett – hiánya.

A versenyképesség kapcsán azt is meg kell említeni, hogy a megtermelt magyar termény fele feldolgozott állapotban – az élelmiszeripar közreműködésével – kerül piacra, ami miatt a magyar termelők versenyképessége már csak közvetve mérhető le.

Más megközelítésben a versenyképesség hiánya talán nem is varrható a magyar termelők nyakába, hiszen a globalizációs jelenségek robbanásszerűen és kivédhetetlenül jelentek meg a mezőgazdaságban is. Olyan elemi erővel tört be a magyar piacra a temérdek idegen, gyakran silány minőségű áru – mégpedig hihetetlenül olcsó áron –, hogy az lebénította a hazai termelői és kereskedelmi mechanizmusokat. A magyar vásárlók – akiknek egy igen nagy hányada sajnos árcentrikusan vásárol, mert csekély a jövedelme – pedig elfogadták ezt a kínálatot, megpecsételve a magyar áruk sorsát.

A versenyképesség tehát életbevágóan fontos kérdés, aminek érdekében hatékony lépéseket kell tenni. A „régi" EU-s tagállamokkal a fent leírtak alapján esélyünk sincs versenyezni. A nagyobbik baj az, hogy az új belépőkkel szemben is óriási hátrányba kerültünk már az első csonka év után, a tologatott támogatás kifizetések miatt. Például Szlovákiában december végéig az uniós és nemzeti támogatást is egyaránt az utolsó fillérig kifizették a gazdáknak, ami a következő év tervezhetősége és indítása szempontjából felbecsülhetetlen előny.

Az agrárdemonstráció kiváltó okai

Talán már mindenki tudja, hogy a regisztrált termelők igen jelentős része nem kapta meg az EU piaci rendtartása által szabályozott földalapú támogatást, amelyet 2004 végéig ki kellett volna fizetni. A nemzeti támogatás költségvetésben nem tervezett része és annak megígért kifizetése pedig „sötét ló". Nem tudni, hogy lesz-e, mikor lesz, pedig az elmúlt évek – különösen az egyéni és családi gazdaságokban tetten érhető – fejlesztési elmaradásai nagyon megkívánnák a folyósítását. A sokat emlegetett 328 milliárdos FVM költségvetési keret nem tudni pontosan mire lesz elegendő; – amikor a minden tárcát érintő ismételt megszorításokról esett szó március második felében, egy héttel a demonstráció befejezése után, a kormányszóvivő szájából. Az egyéni vállalkozók, családi gazdaságok, szövetkezetek, BÉSZ-ek, TÉSZ-ek és mezőgazdasággal foglalkozó gazdasági társaságok egyaránt szenvednek a tőkehiánytól. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a növénytermesztés és az állattenyésztés, állattartás olyan biológiai mechanizmusokon alapuló ciklikus munka, amelyet íróasztaltól nem lehet vezérelni. Ha eljött az idő, akkor vetni kell, vagy éppen etetni kell, s akkor és ott költségek merülnek fel. Ezek nem prolongálhatók, a hitelek végesek, a hitelügyintézés bonyolult és meglehetősen diszkriminatív. A kamatterhek nyomasztóak, és a hitel-visszafizetési határidők kegyetlen gyorsasággal közelednek. Hitelt hitellel kiváltani pedig nem a gazdaember műfaja, kiváltképpen, ha az őt jogosan megillető pénzt más használja, vagy a pénze eladott áruban fekszik, és időre nem érkezik meg. Hova vezet ez a tőkeszegénység, amely csak a munkák elmaradását, de legalábbis a minőség drasztikus viszszaesését eredményezheti!? A vidéken élők és közvetlenül vagy közvetve a mezőgazdasági termelésből élők teljes joggal tartanak attól, hogy a magyar falu sorsa is kockán forog, amihez felelősebb kormányzati hozzáállást várnak el az ott élők.

A mezőgazdaság ennél többet érdemel…

Talán nagyon sokak véleményével egyezik az a megállapítás, hogy a jelenlegi magyar kormány egyáltalán nem mezőgazdaság-barát politikát folytat. Az agrártámogatások terén tanúsított magatartásából az derül ki, hogy nem értik eléggé, és valójában nem is kívánják jobban megérteni a mezőgazdaság problémáit. A kis- és középgazdaságokat nem tekintik életképesnek, és azok közel 90%-a fölött kimondták a halálos ítéletet. Ugyanakkor az EU elvárásait messze meghaladó módon megkönnyítik a külföldiek ingatlanszerzését. A jelenlegi agrárstratégia 600-700 ezer kis- és középgazdaság életbenmaradási esélyét veszélyezteti, aminek egyenes következménye mintegy 2 millió vidéki ember megélhetése. Ezek olyan súlyos gondok, amelyek mellett nem lehetne elmenni felelősség nélkül. A múlt század `30-as éveiben már a 3 millió koldus országaként aposztrofáltak bennünket, és ezen a lesújtó tapasztalati számon azóta sem sikerült változtatni. Sőt, aktuálisabbnak látszik, mint valaha, csak éppen nem szívesen beszél róla a politika, és nem hírértékű a megállapítás.

A gazdatüntetés a létért, a fennmaradásért folyt, a szó legszorosabb értelmében. További adalék, hogy a környező új belépő országokból irritálóan jó fejleményekről érkeznek hírek. Az is ismert, hogy az uniós tagországokban az átlagos birtokméret 19 ha körül van, amiből családok élnek jól. Nálunk éppen ez a réteg – az egyéni gazdálkodók és családi gazdaságok – a leginkább veszélyeztetettek. Miért nem maradhatnak meg, mint nyugati társaik, miért kell akarnok módon – juttatásaik csonkítása révén – porba taposni őket, amiből az államnak újabb megoldhatatlan gondjai származnak. A tönkretett gazda nem lesz adófizető, tb-járulékfizető polgár, ugyanakkor viszont jogosult lesz munkanélküli segélyre. A gazdatársadalom kifosztása, a mezőgazdaság mesterséges erodálása és a falvak közvetett módon történő ellehetetlenítése helyett sokkal inkább a hatékony vidékfejlesztésre kellene koncentrálni! A kár már most is felbecsülhetetlen, de a folyamat talán még visszafordítható.

Mit tehettek a gazdálkodók?

Természetesen a jogos követeléseiket megpróbálták érvényesíteni a törvény keretein belül, ahogyan ezt példaértékűen, soha nem tapasztalt öszszefogással tették. Egyetlen atrocitás, egyetlen hangos szóváltás nélkül zajlottak az események, a fővárosi szimpatizánsok kíséretében, akik nélkül lehet, hogy mindez nem is sikerülhetett volna. A cél az volt, hogy felhívják a közvélemény figyelmét a tarthatatlan helyzetükre, és természetesen minél előbb jogos pénzükhöz jussanak. Más kérdés az, hogy a társadalom más rétegeiben is rossz állapotok uralkodhatnak, de párhuzamot vonni a mezőgazdasággal mégis kimerítő, majdnem lehetetlen feladat lenne. A tőkehiányból eredő gondok kapcsán nagyon súlyos problémákra derül fény, amelyeket mindenképpen meg kell oldani, s ez alól nem mentség az – a vezetők, döntéshozók körében tapasztalható – ismerethiány sem, ami a szakmai érvek és összefüggések teljes rendszerére vonatkozik.

A nemzeti vagyon 30%-át kitevő termőföld általános állaga rohamosan pusztul, mert sok helyen nincs elég pénz a szakszerű művelésre. Elég, ha csak a parlagfű elleni védekezés elhaló kísérleteit említjük, ami már az ország egész lakosságát érintő kérdés. A piacvédelem hiánya miatt óriási értékesítési gondok nyomják a gazdálkodók vállát. Nem utolsó érvként pedig az említhető, hogy az EU által a környezetkímélő, energiatakarékos és jövedelmező gazdálkodás irányába megnyitott kapukat a jelenlegi magyar kormány – a szakminisztérium asszisztálása mellett – becsukta, vagy csak résnyire hagyta nyitva, és nem minden gazdálkodó számára. A jelenlegi agrárpolitika álláspontját jól jellemzi a Nemzeti Agrár- és Vidékfejlesztési Kerekasztal (NAVK) múlt évi dokumentumában szereplő néhány adat, miszerint Magyarországon 80-100.000 gazdaságnak és 3.000 mezőgazdasági nagyüzemnek van helye. Ezzel szemben 766.000 gazdaság van, amiből 208.000 folyamodott támogatásért. Az ún. kicsik – a néhány hektár területtel rendelkezők – 600.000-en vannak. A földből származó jövedelmük ugyanennyi család megélhetését jelenti vagy egészíti ki. Ők lesznek, akik befejezik – vagy időközben már befejezték – a gazdálkodást, akik elhagyják a falut, és a városok közelében keresnek munkát. Nekik nem csak életformát, de foglalkozást is kell váltaniuk, ami az egyébként is gyengélkedő állami büdzsét alaposan igénybe veszi.

Egyénileg és szakmailag is fejlődni kell

Persze, a termelők is sokat tehetnek a túlélésért. Sokkal hatékonyabban kell tanulmányozniuk a rendelkezésre álló pályázati lehetőségeket. Pályázni kell mindenáron, igaz, önrész is kell hozzá, és éppen ez hiányzik sokaknak. A pénzhez jutás – és ebből következően a fejlesztés – lehet csak a kitörési pont. Azt a tényt pedig, miszerint a mezőgazdaság egyre inkább egy magas szintű elméleti és gyakorlati tudást igénylő szakmává nőtte ki magát, elsősorban a kisgazdaságot vezető egyéni gazdáknak, ill. a szakmai végzettséggel nem rendelkezőknek kell felelősen a figyelmükbe ajánlani. Informatikai ismeretek és szaktudás nélkül már nem nagyon lehet boldogulni, tehát mindenkinek képeznie kell magát, legalább a saját szakterületén. A zsigerből és örökölt tudással kísérletezők semmi jóra nem számíthatnak a modern technikával működő friss technológiák alkalmazásánál. Van tehát még mit tanulni a szakmában, a közéletiségben, a versenyben, a kommunikációban, ill. egyre inkább a kereskedelemben és még sok kapcsolódó fontos területen. Akik ezt az utat követik, könnyebben megértik majd, hogy jelenleg a piacon nem az általuk előállított mezőgazdasági termékek, hanem a támogatások versenyeznek, s a termék árának sok esetben semmi köze ahhoz, hogy mennyibe került az előállítása. A termelő kiszolgáltatott az elosztó láncnak, amely abban érdekelt, hogy a termék előállítójához az árbevétel minél kisebb hányada jusson el. Így képződnek a pultokon található termékek – a felvásárlási árhoz viszonyított – hihetetlenül és érthetetlenül magas árai. Az uniós rendszerben a piacvédelem eszközei rendelkezésre állnak, csak élni kellene a lehetőséggel, ami egyelőre nem akar működni!

Szakértők szerint a szomszédos Ausztria is alaposan megküzdött a belépését követő három évben azért, hogy ma – a gyakorlatban és az élet minden területén – teljes jogú tagként élvezhesse az uniós előnyöket. A példa csak annyiban sántít, hogy ők nagyon akarták annak idején a felzárkózást, és egy emberként tettek meg mindent ennek érdekében. Nálunk úgy tűnik, hogy egyelőre nem az ország elemi érdekei és a húzóágazatok mielőbbi felzárkóztatása az elsődleges cél. Legalábbis a mezőgazdaság vergődését, kínlódását figyelve nem. Vagy a döntéshozóknak egyszerűen csak közelebbről és behatóbban meg kellene ismerkedniük a magyar mezőgazdaságban rejlő lehetőségekkel és a vidék gondjaival?