Az alábbi pár sorban más szempontból közelítenék a pénzforrásokhoz, ami talán nem is ebbe a rovatba illő, de ettől függetlenül bízom benne, hogy néhányan majd jó érzéssel olvassák végig. Nem mérleget szeretnék állítani, húzva annak lógó nyelveit jobbra, balra. Azt megteszik helyettünk hiteles-hiteltelen elemzők, sőt, az agrármegállapodás óta a pályázatok eredményei, aktualitásai az MVH, az AIR vagy éppen az FVM honlapján is megtalálhatóak.

Azt gondolom, aki egy kicsit is reálisan látta másfél évvel ezelőtt az agrárium magyarországi folyamatait, értve ez alatt a termelési krízist - merre is kellene menni? -, a kedvezőtlen irányba mutató és egyre kiélezettebb piaci folyamatokat, az intézményrendszer kiépítetlenségét, az eljárásrendek "élettelenségét" és az ügyintézés nehézkességét, tisztában volt azzal, hogy nehéz évek elé nézünk, kevés örömmel, sokszor keserű szájízzel. A fentiek közül nagyon kevés az olyan elem, amit egy személyben befolyásolni lehet, ami nem nagypolitikai determináció, farkastörvényeknek engedelmeskedő piaci folyamat vagy éppen elodázott stratégiai és operatív döntés.

Talán az egyetlen kétoldalú tényező a rendszerben, ami nap mint nap alakítható, és két félen leginkább múló elkötelezettség, az ügyintézés emberibbé tétele. Úgy érzem, hogy mint az agrár-közigazgatásban és amellett a termelésben is aktívan dolgozó, az érem mindkét oldalát ismerő "író", megfogalmazhatok szubjektív véleményt, ami talán a későbbiekben megkönnyítheti a gazdálkodók és a hivatalban ülők dolgát is.

Sokszor hallunk manapság számunkra, "halandó emberek" számára megfoghatatlan fogalmakat, olyanokat, mint szolidaritás, esélyegyenlőség, partnerség, amelyek egyébként alapvetően az Európai Unió legfőbb építőkövei ebben az időszakban, de a mindennapokra igazából nem tudjuk ráhúzni tartalmukat. Úgy vagyunk vele legtöbben, ahogy Hofi Géza mondta "Van otthon akváriumod? Nincs? Akkor meleg vagy" - senkit sem megsértve ezzel.

Nyilván lesznek olyanok, akik vitatkozni fognak velem, amikor azt mondom, hogy létezik kétoldalú, kézzelfogható partnerség ma Magyarországon.

Az utóbbi másfél évben a korábbiakhoz képest többszörösére nőtt a támogatásigényléssel járó adminisztráció, úgy a gazdák, mint a hivatalok számára. Szinte egyik pillanatról a másikra kellett átállni - éppen az előbb említett elodázott döntések miatt -, mind a fejekben, mind a hivatali infrastruktúra tekintetében egy modernebb és hosszú távon sokkal átláthatóbb rendszerre. Szokatlanok voltak a blokktérképek, sokan még most is a helyrajzi számokat keresik. Mára, azt gondolom, a legtöbben kezdjük kiismerni magunkat az uniós ügyintézéssel kapcsolatos útvesztőkben mind a két oldalról - hozzáteszem, a mostanában kezdődő helyszíni ellenőrzésekkel még csak ez után jön a sava, borsa ennek. Sokan vannak gazdálkodók, akik megtanulták, hogy a régi rendszer szerinti "jóindulat" már nem működik, az informatikai rendszereket nem lehet meggyőzni arról, hogy csak egy napot késtem a hiánypótlással. A hivatalokban pedig talán kezdenek ráérezni, hogy kemény - de nem lekezelő - hozzáállással segítenek a legtöbbet.

Ha idealizálnánk ezt a fajta kétoldalú együttműködést, mit is látnánk? Mindenekelőtt azt, hogy amikor a támogatási határozatok késnek, vagy éppen az ezekkel járó és valóban fontos pénzek sem érkeznek a számlára a kellő időben, a feldühödött gazda nem a telefonközpontos torkát harapja át, hiszen semmire sem megy vele. Azt jelenti, hogy a mi részünkről megértjük, hogy nem a négy fal között papírdombokon ülő hivatalnokok osztják a fiókjukból a milliókat. Ha néha oda tévedünk a "második emeletre", szűk folyosókon át, és a mondókánk előtt kicsit körbenézünk, legalább megpróbáljuk elképzelni, hogy az ilyen helyeken is keményen dolgoznak. Ez persze csak úgy lehet, ha valóban érezzük, hogy a hivatalokban is teszik a dolgukat, és megértik, hogy a legtöbb termelőnek az adminisztráció ilyen fokú részletessége nem lányregény. A bajait azért sorolja el, mert ott remél - talán joggal - segítséget, a sikereit pedig megosztja, megköszönve a munkát, akár egy marék eperrel, ami közel sem megvesztegetés.

Persze ez nem azt jelenti, hogy nem lesznek soha területalapú visszaigazolást vissza nem kapó, vagy a területalapú visszaigazolást visszakapó, de a rögzítési hibától ordítós, a véghatározatot és visszaigazolást összekeverő és reklamáló, beadási határidőről ismételten lecsúszó ügyfelek, és nem lesznek otthoni bajokat gazdára vetítő, még mindig ebédelő, most már rá nem érő, mindent a legjobban tudó ügyintézők. Mindig lesz ilyen, de, ha a gazdák bíznak abban - miután erről meggyőződtek -, hogy akik a támogatásukat kezelik, értenek ahhoz, amit csinálnak, talán könnyebben alkalmazkodnak az előírásokhoz. És ha az ügyintézők egy kis szeletet beengednek a hivatalba - legyen az baj vagy öröm - a kinti poros világból, a számítógépek mellé, azon túl, hogy felsorolják, mit nem töltött ki a pályázó helyesen, és tovább látnak a blokktérképek zöld foltjain, minden bizonnyal kellemesebbé tudják tenni a monoton kérelembírálatokat is. A dolog gyakorlati előnyeiről nem is beszélve, hiszen akkor tudják tolmácsolni egyre feljebb és feljebb a valós problémákat és igényeket, ha a folyamatokat összességében látják. Borzasztó nagy felelősség és nagy segítség lehet ez miniszternek, gazdának egyaránt.

Ha partner tud lenni termelő és hivatalnok, ha egy nyelvet tudnak beszélni, szóljon az a támogatási kérelem betétlapról vagy akár a sok eső miatti gyenge termésről, és mindegy, hogy ez a nagyvárosi hivatalban történik, avagy a tábla szélén, még az is lehet, hogy előrébb jutunk egy lépéssel. Szoros kapcsolatok köttethetnek így, amiből mind a két fél hazavihet egy darabot, amivel biztosan tovább tud menni.