Nincsenek gondozatlan gyomtermő területek, a földeket az utakig, vagy a vízelvezető árkok határáig művelik. Így az útszéleket és árkokat a kis távolságok miatt zavartalanul tudják géppel kaszálni és egész évben szerény költséggel rendben tudják tartani. A parasztgazdaságok, farmok általános képe is szemet gyönyörködtető. A takaros, felvirágozott porták mögött alig megkülönböztethető módon következnek a gazdasági épületek. Állaguk kifogástalan, mert ugyanolyan törődéssel veszi körül a gazda, mint a lakóépületet. Az állatok komfortérzését minden tekintetben kiszolgáló létesítmények és körülmények jó alapot szolgáltatnak a magas szintű termeléshez. Szóval ők kitalálták, hogyan lehet a dolgokat esztétikus környezetben, kedvvel, jól csinálni!

Régen nálunk is így volt…

Miközben e sorokat írom, óhatatlanul eszembe jutnak gyerekkori emlékeim. Nagyszüleimnél a Tóközben az akkor ezer lelket számláló Fehértó községben töltöttem a nyarak jelentős részét az ötvenes évek végétől vagy tíz éven keresztül. Az alig ezer lelkes kis faluban kisvárosi nyaraló gyerekként nagyon jól éreztem magam. Úgy éreztem, hogy a környezetemben a dolgok rendben mennek. A falubeli gyerekek mindennel megismertettek, jártuk a házakat, a határt, bámultuk a szebbnél szebb állatokat, és utólag visszagondolva úgy emlékszem, hogy minden olyan nagyon rendben volt. A parasztemberek békében élték dolgos hétköznapjaikat és naphosszat szorgalmasan dolgoztak. Nekem, gyereknek – mosóporok és kozmetikumok sokasága nélkül is – tisztaságérzetem volt. Mai napig érzem a frissen sült kenyér furfurol illatát (ezt jóval később, tanulmányaimból tudtam meg), csakúgy, mint a friss, napon száradt ágyneműét. Álltunk a tűzhely mellett a rekkenő hőségben és vártuk a „platnin" (a kemence előtti tűzhely öntöttvas teteje) sütött rétes vagy kenyérvéget (a langalót), amivel szaladtunk ki az utcára. Az utca tiszta volt, mert minden szombaton az egész falu apraja-nagyja seperte teljes szélességben. Biztosan így volt, mert mezítláb futva, bottal hajtottuk a rossz bicikli abroncsát hangos sivalkodással – és annak gurulnia kellett.

A szelektív szemétgyűjtés régi fogalom

A parasztember ismerte a rend fogalmát, együtt tanulta a gazdálkodással. Minden gyerek ismerte, pl. az állattartással járó teendőket (mint minden mást), aminek része volt a „rendcsinálás" is.

Vajon mikor és miféle fordulat állt be a magyar gazdaemberek szemléletében, aminek következtében a legendás rendszeretet cserben hagyta őket?

Talán a tulajdonviszonyok zavarossága, a gazdálkodás szűkössége, a sikertelenség, a tőkehiány váltotta ki, vagy csak egyszerűen figyelmetlenség, érdektelenség az oka?

Ma az urbanizálódott embert arra oktatják, hogyan vegyen részt a városi szelektív szemétgyűjtésben. Nem hajlandó válogatni a háztartási szemetet, mert kényelmetlennek érzi vagy egyáltalán nem foglalkozik vele. A parasztember – anélkül, hogy bárki javasolta volna neki – ösztönösen végezte ugyanezt emberemlékezet óta. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy a család aktív életterétől és az ásott kúttól a legtávolabbi és legmélyebb udvarrészbe helyezték el a trágyadombot, ahová az állatok alól hordták az almot és a szerves hulladék jelentős részét. Azért volt az udvar mélyebb részén, hogy az összefolyó csapadékvíz nedvesen tarthassa és az összeérési folyamatokat segítse. A szerves anyagok másik része és a kerti, konyhai hulladékok a mosogatóvíz kíséretében a komposztgödörbe kerültek, amiből az ún. kiskert (zöldség és virágoskert) szervesanyag utánpótlását végezték „beéredés" után.

A szervetlen hulladék sem szemét

Külön sarok jutott az udvarban az elhasználódott, elrozsdásodott gépek, gépalkatrészek és egyéb fémek számára. Ez addig volt ott, amíg a több–kevesebb rendszerességgel megjelenő drótostót el nem vitte. Cserébe természetesen hasznos konyhai dolgokat, egyéb használati tárgyakat kínált. Külön gyűjtötték az elhasználódott, kinőtt ruhaféléket, amire szintén volt állandó cserepartner a „rongyosok" személyében. Ők ugyancsak hasznos dolgokat hoztak (cserépedényeket, tányérokat stb.), így nem kellett okvetlenül a városba szaladgálni minden héten valamiért a munka rovására. De jöttek a tollért és a tojásért is, bár utóbbinak egy részét a gyerekek már elcsenték, hiszen az – a szintén házaló – fagylaltos csere-fizetőeszköze is volt. Az üveg korábban jóval nagyobb értéket képviselt, mint ma, ezért ami kiürült, azt feltétlenül befogták valamilyen célra, vagy a padlásra vitték törésmentes, biztonságos helyre. Ezekbe a nyári-őszi befőzések alkalmával szörpök, lekvárok, vagy savanyúságok kerültek nagy mennyiségben. Ami éppen nem kellett, az sorba rakva várt arra, hogy valamelyik unoka színénél vagy alakjánál fogva kiválasztja szobadísznek városi lakásába. A papír kevés volt és nagy értéket képviselt. Számtalan hasznosítási módját fel sem lehet sorolni, míg végül a tűzhelyben végezte gyújtósként.

Egymásra várva

Mindennek helye volt a paraszt gazdaságban, szemét szinte nem is létezett. Ebből következett, hogy a szemetelés fogalmát sem nagyon ismerték. A magyar gazdaember számára tehát nyilvánvalóan nem idegen a tiszta és rendezett környezet. Talán az elmúlt évtizedek „nagy közös tulajdonlási elmélete" zavarta meg az évszázados, jól bevált gyakorlatot?

A falvak határában is sajátos helyzet alakult ki. Egymás mellé kényszerült az állami, a szövetkezeti és a magántulajdon az elmúlt tíz évben és együtt szenvedi el a határban a fedélnélküliséget, a kitettséget, a bizonytalanságot. És van még valami, ami szintén osztatlanul közös, mégpedig a rendetlenség. Az éj leple alatt az erdőszélekre kihordott lakossági szemét, a földhasználók által elhagyott műanyag műtrágyás zsákok, a szintén műanyag zsákban kihordott és magára hagyott gombaföld látványa elszomorító a természetben. Mivel többféle tulajdoni szektor és több tulajdonos használ egy-egy határrészt, nincs igazi gazdaszemlélet a határban. Mindenki a másikra vár, a másiktól remél nagyobb tőkeerőt a rendteremtéshez. Az utak karbantartása hasonló felfogás miatt nem történik meg. Az önkormányzat és a gazdák egymásra mutogatnak, miközben a gépek, szállítóeszközök törnek, szakadnak.

Igaz, hogy régen is voltak gyomok, de…

A határképet nagyban befolyásoló, rendkívül káros jelenség az éven át tartó indokolatlan gyomosság. Ez érinti a kaszálatlan széles útmenti sávokat, árkokat, a műveletlen, sehova nem tartozó elhanyagolt területeket, a lepusztult volt majorokat, a gépudvarokat, és nem ritkán a sikertelen gyakorló gazda által kedveszegetten visszahagyott, „gyomtengerré" vált területeket, ahol a teljes gyomflóra zavartalanul érlelheti a gyommagok milliárdjait.

Jaj annak az okszerűen és értő módon gazdálkodó gazdának, aki ilyen környezetben például vetőmagtermesztésre adja a fejét! Ilyen fertőzött határrészeken igényes, szemleköteles magtermő kultúrával – a környezet hibájából – foglalkozni nem lehet.

A régi gépudvarok rozsdatemetőit rég el kellet volna hordani, hiszen némi értéket még képviselő, de funkcionálisan már soha nem működő gépek csak a környezetet szennyezik és az összképet rontják.

Szövődmény a közéleti rendetlenség

A szó szoros értelmében ismert rendetlenség az idők során közéleti dolgainkban is megvetette lábát. Olyannyira kedveltté vált, hogy sokak – elsősorban az ügyeskedők – kifejezetten a rendetlenségben érzik jól magukat. Ez a közeg kedvez a tisztességtelen verseny kialakulásának és a jogtalan előnyök megszerzésének. Ezért nem érdeke mindenkinek, hogy rend legyen végre a szó nemes és átvitt értelmében egyaránt. Ez a „rendetlen" helyzet pedig a tisztességes, dolgos emberek érdekeit sérti és érvényesülésüket akadályozza.

Visszavonhatatlanul az EU-ba készülünk, ez nyilvánvaló. Ne adjunk egy újabb támadási felületet, ne keltsük az esztétikai érzékkel nem rendelkező igénytelen ember benyomását leendő uniós társaink előtt! Így is számtalan igazságtalan vád ér bennünket, magyarokat. Ahhoz, hogy környezetünket rendben tartsuk nem kellenek milliárdok, csak egy kis törődés – és hagyni kellene, hadd működjenek újra az ősi ösztönök…