A tenyésztés elsősorban a 6–7 hónapos választott borjú felnevelésére irányul, amely mellett még a tenyészállat-értékesítés és a selejtezett állatok hasznosítása is bevételi forrást jelent.

Már az eddigiekből is gyanítható, hogy a húsmarha tenyésztése rendkívül költségérzékeny tevékenység. Az állattenyésztés e formája nem hasonlít a hagyományokon is nyugvó kettős hasznú marhatartáshoz, és különösen nem a speciális tejtermelő tehenészetek sémáihoz, gyakorlatához. Sőt, kijelenthető, hogy a három hasznosítási forma között sokkal több a különbség, mint a hasonlóság.

Termelési célok a húsmarhaágazatban

A húsmarhaágazat három termelési cél érdekében működtethető külön-külön, vagy vegyesen:

csúcsminőségű áru előállítására, igényes feltételek között, extra költséggel. Ennek felvevőpiaca Magyarországon jelenleg nem létezik, mert a belső fogyasztás minimális, és a marhahús fogyasztásának nincs igazi étkezési kultúrája. Ezt a minőséget csak az exportpiac igényelné, de nem csúcsáron,

törzstenyészet létrehozása érdekében, ahol a fokozott ráfordítás költségeit elsősorban a tenyészbika-értékesítés fedezi,(A piac e szelete korlátozott, és a fokozott szakmai követelmények miatt a tenyésztői kör eléggé zárt.)

árutermelés (amely nem zárja ki a vemhesüsző-nevelést utánpótlásra, létszámfejlesztésre vagy értékesítésre), jó minőségű hízóalapanyag előállítására.

Mai ismereteink szerint szélesebb körben az árutermelés jelenti a legelőnyösebb perspektívát. A lehetőséget itt a külterjes gazdálkodás, az extenzivitás irányában kell keresni, mert a húsmarhát erre „találták ki".

Hogy mi indokolja a hasznosítás e módját, azt a következőkben lehet összefoglalni:

mezőgazdaságilag kevésbé értékes területeken viszonylag extenzív módon csúcsminőségű termék állítható elő,

hosszú távon biztosítja a táj és a környezet védelmét,

foglalkoztatási és jövedelemtermelési lehetőségei révén jótékony hatású a vidék népességmegtartó képességére.

Az eredményes húsmarhatartás alapfeltételei

Az eredményes húsmarhatartáshoz bizonyos alapfeltételek léte elkerülhetetlenül szükséges. Így:

a tenyésztőnek rendelkeznie kell legeltetésre alkalmas gyepterülettel, hiszen a húsmarha természetes élőhelye a legelő, de semmiképpen sem olyan, amelyet 25–30 aranykoronás szántóterületre telepítettek,

szükség van megfelelő anyatehénfajtára, illetve -típusra, mert például

a borjú által hasznosítható tejmennyiséget meghaladó tejtermelés felesleges és fokozza a tartás költségeit,

egyenletes és biztonságos szaporodó- és jó borjúnevelő-képességgel kell rendelkeznie,

legyen korán érő, könynyen ellő, hosszú élettartamú, ugyanakkor hátrány nélkül viselje el a technológiával járó extenzív körülményeket, ill. a speciális tenyésztői szakismeretek szintén nélkülözhetetlenek.

Az állattenyésztés költségei közül a takarmányozással kapcsolatos kiadások a legjelentősebbek. A takarmányozás helyi lehetőségeinek felmérésére már a termelőtevékenység megkezdése előtt szükség van.

A húsmarhaágazatban optimálisnak az a rendszer tekinthető, amelynek takarmánybázisába ideális esetben „kívülről" (pl. a szántóföldi termesztésből) szinte semmit nem kell „bevinni". Egy hústehén eltartásához – átlagos adottságú magyar legelőt számítva – kb. 2 ha terület szükséges.

A legeltetést – természetesen a helyi viszonyok figyelembevételével, a gyep károsodásának veszélye nélkül – a lehető legkorábban meg kell kezdeni. A hagyomány szerinti „kihajtás", azaz a Szent György-nap környéke rendszerint megfelelő kiinduló időpontot jelent. A legeltetés befejezésének meghatározása nem köthető ilyen pontosan dátumhoz, hiszen Szent Mihály napja után általában még legalább egy hónapig nagyon jó sarjúlegelő terem, és sarjúszéna is betakarítható.

A legelőt szakaszokra osztva kell használni. Egy-egy szakasz mérete akkora legyen, hogy ott az állat legalább két hétig találjon legelnivalót. Ahogy a gyep növekedése megengedi, a nem legelt szakaszokon meg kell kezdeni a szénakészítést. Hogy mindez zökkenőmentesen történjen, a termőhely ismeretében kialakított szakaszok hasznosításának menetét célszerű gondosan megtervezni.

A legeltetés technológiájának nem feltétlenül része a drága villanypásztor. Abból a feltételezésből kell kiindulni, hogy amíg a legelő jószág komfortérzete megfelelő, tehát van takarmány, ivóvíz, árnyékos pihenőhely és tágas tér, addig nem fenyeget a kitörés veszélye. Bács-Kiskun megyében a 80-as években jól beváltak a bontott szőlőtámrendszerből épített legelőszakasz-határolók. A 10 méterenként felállított támoszlopokra 5 szál szögesdrótot feszítettek, egymástól mintegy 25 cm távolságra. A két támoszlop között 2,5–3 méterenként pedig a stabilitás fokozására egy-egy szőlőkarót fűztek a drótok közé. A szakasz kapuját egy ilyen keskenyebb támoszlopköz képezte, amelynek az egyik oldalához oldhatóan, karóval lezárva csatlakozott a drótrendszer. Ezen a módon 20–50 ha méretű legelőszakaszokat is sikeresen üzemeltettek. A legeltetéshez az itatás is elengedhetetlen, a vízellátás lajtoskocsiból, vagy csőkútból történhet. Ne feledkezzünk meg a sózóvályúk, valamint „vakaródzó" alkalmatosságok kihelyezéséről sem.

Ma a bőrön élősködök elleni védelem akár gyógyszer befecskendezésével is megoldható, de az ehhez szükséges, hatékony szerek meglehetősen drágák. Az évi egyszeri fürösztés is a védekezés hatékony eszköze lehet, még ha munkaigényes feladat is. Jó megoldás viszont az állatok vonulásának útjában elhelyezett kapuszerű alkalmatosság, amelynek két oszlopát felül egy jutazsákban elhelyezett porozó köti össze, olyan magasságban, hogy az az alatta áthaladó tehén hátához dörzsölődjék. Az alkalmazott szereket illetően az állatorvos tanácsát kell kikérni.

A legelő kezelésének tárgyalása meghaladná e cikk lehetőségeit, erről csak annyit jegyezünk meg, hogy a szakszerű használat nagyon jó hatással van a legelőterületre. Ennek során a hozam néhány év alatt minden pótlólagos ráfordítás nélkül is növekszik, a gyep összetétele javul, nem galagonyásodik, nem veri fel a szinte kiirthatatlan csipkebogyó.

A húsmarha teleltetéséhez istálló vagy fedett tér egyáltalán nem szükséges. Telelőhelynek egy kisebb, a terület kiemelkedő pontján elhelyezkedő legelőszakaszt célszerű berendezni. Ha tetőre nincs is a komfortérzet biztosításához annál inkább szükség van szélárnyékos, száraz pihenőhelyre. Ha egy szélmentes féltetős szárnyék az állattartó rendelkezésre áll, persze célszerű használni, pontosabban: azt kell biztosítani, hogy az állat kedve szerint választhassa meg tartózkodási helyét.

Ha nincs tető, akkor az uralkodó szélirány útjába valamilyen palánkot kell építeni, olyan hosszan, hogy az árnyékos oldalon képzett, úgynevezett pihenődombon az egész állomány egyidőben pihenhessen. A palánk anyaga botfa, szőlőkaró vagy más hasonló jellegű tárgy lehet, de palánkunknak legalább 2,5 m magasnak, és statikailag biztonságosnak kell lennie. Az ilyen módon kialakított „szélvédő" tehát nem zárt, hanem a botfa között áttört falat képez, így nem képződhet mögötte hófúvás, és a szél nyomásától sem dől össze. A húsfajtáknál a természetes segítség nélküli ellés helye is ugyanitt van. Az újszülött borjú kezelése, azonosítása szintén itt történik.

A pihenődomb nem más, mint egy növekvő alom, vagyis a friss szalmát bálában, szétterítés nélkül (de a kötözést eltávolítva) kell otthagyni. Az állatok abból még fogyasztanak is, közben széjjelbontják, ráfekszenek, és tavaszra egy szép kis „kunhalomszerű" dombot építenek maguknak, amelynek a felülete így mindig száraz.

Abrakot csak katasztrófahelyzetben

A hústehénnek abrakot csak katasztrófahelyzetben szabad adni, mert ha erre kerül sor, az rendszerint hatalmas mértékű ráfizetéssel jár. Hogy ezt elkerüljük, nagyon fontos betartani a már említett 2 ha/tehén állatsűrűséget.

A legeltetés egyik legfőbb bizonytalansági tényezője Magyarország nagy részén a július közepétől augusztus végéig tartó gyakori aszály, amikor is a legelő „kisül". Ilyenkor valamilyen tömegtakarmánnyal, melléktermékkel kell segíteni az állatok táplálékhoz jutását. Erre a célra alkalmas az előző évi kukoricaszár-szilázs, a tejsavóval kezelt nedves répaszelet, vagy a különféle növények szalmája.

Ezt az időszakot követően a legelő rendszerint rendbe jön, és – megfelelő állatsűrűség mellett – télre az állat jó kondícióba kerül. Ilyenkor az átlagosnál magasabb súly elérése is indokolt, mert a mostoha teleken ekkor van miből „leadni", illetve mert szezonális szaporítás esetén a vemhesség végső szakasza is erre az időpontra esik. A nemzetközi szakirodalom szerint 20%-os súlycsökkenést károsodás nélkül elvisel az az állat, amelyik beteleléskor plusz kondícióval rendelkezik. Jól szolgálja az őszi állapotjavítást, ha van olyan kukoricatarló, amelyet a betakarítás és az őszi szántás között meg lehet legeltetni.

A téli takarmányozás akkor ideális, ha az az év közben a legelőről betakarított rétiszénával történik. Az említett állatsűrűség erre átlagos körülmények között megfelelő esélyt jelent. Az almozásra használt szalma legyen jó minőségű, hiszen az állat abból is szívesen fogyaszt. Kiegészítésül adható még nedves répaszelet vagy bármilyen, takarmányozásra alkalmas melléktermék.

Itt kell szólni a takarmányozáshoz szükséges berendezésekről, ugyanis ezeknek a léte, működése is tipikus téli probléma. Létszámtól függően állatonként kb. 0,8 métert számolva olyan hosszú térbetont vagy más szilárd burkolatot érdemes készíteni, amelynek két oldalához az összes állat egyszerre odafér. Ennek a hossztengelyében karámfából egy folyosót kell elkeríteni, a két végén nyitható módon, olyan szélességben, hogy azon a takarmányt szállító eszköz elférjen. A karám két hosszanti oldalát úgy kell kialakítani, hogy az állat ezen keresztül hozzáférjen a belül leterített takarmányhoz. Így a széna több napra is kiadagolható, és jól is hasznosul.

Ugyancsak a telelőkertben érdemes felállítani a kezelőegységet, ahol az egyedi vagy tömeges kezelések történnek. Erre a szakaszon belül a szélfogóhoz csatlakoztatott karámot célszerű kialakítani. A karám egyik oldalához egy, alaprajzában féloldalas tölcsér alakú zsúfolóegység tartozik, amely a karám mellett egy hosszú szorítófolyosóban folytatódik, végül pedig egy mérlegházban végződik.

A munka során a nagy karámon belül a zsúfolóegységbe kisebb csoportokat lehet beterelni, és a szorítófolyosóba irányítani. Jó szervezést feltételezve itt igen nagy hatásfokkal végezhető el minden állatorvosi kezelés, vemhességvizsgálat, azonosítás, füljelző-pótlás, akár a folyosó különböző pontjain egyszerre. Optimális esetben évente kétszer elegendő az állományt ebbe a részbe terelni.

A húsmarhatartás lényege a szaporítás és a borjúnevelés

A szaporítást úgy kell időzíteni, hogy az anyatehén minden évben borjút neveljen. Állományi szinten fontos mutató a két ellés között eltelt idő. Ha ez meghaladja a 400 napot, eredményes húsmarhatartásról már nem beszélhetünk. A nem vemhesült tehénről el kell dönteni, hogy nem járunk-e jobban, ha vágóállatként értékesítjük.

Az elletést már 20–30 tehén esetén is érdemes szezonálisra megszervezni. Az időszak megválasztása függ a tartás helyétől is, de a termékenyítést rendszerint május 18-a körül célszerű elindítani. Ebben az esetben ugyanis – 285 napos vemhességet számítva – március 1-jén születik az első borjú. Mire a boci legelészni kezd, már zsenge füvet talál. Az anyatehén tejtermelésére is jó hatással van a zsendülő legelő.

A borjak zöme márciusban és április első felében megszületik, és október végén elválasztható. Addig, fajtától is függően, lényegében kevés ráfordítással 220–300 kg-os választási súly is elérhető. Huszonöt-harmincnál több tehén esetében már a természetes fedeztetés jelentheti a takarékosabb megoldást, de a bikahasználatra nagy figyelmet kell fordítani. A bikát – főleg nagyobb állományok esetében – május 18-a után augusztus végéig a tehenek között célszerű tartani, de, főleg a hőségnapokon, 10 és 15 óra között nyugodt helyre kell vezetni, ahol abrakot fogyaszthat és pihenhet.

A vemhességvizsgálathoz kedvező időpont az október végi borjúválasztás. Az üresnek bizonyult egyedeket vagy selejtezzük, vagy pótszezont iktathatunk be, novemberi, decemberi fedeztetéssel. Meg kell azonban jegyezni, hogy a fedeztetés addigi sikertelenségének okait fel kell derítenünk.

A borjúnevelés ebben a technológiában az anyatehénhez kötődik, tehát alapvetően az anya tejelékenységétől függ.

Általában az 1500–2000 literes laktációs termelés már a borjú fejlődése és a tehén újratermékenyülése szempontjából is megfelelő mennyiség. A borjú természetesen legeléssel is egyre több táplálékot vesz fel, ami a tehén apasztását is elősegíti. Tapasztalatok igazolják, hogy már az ellésekkel egyidőben érdemes a legelőn „borjúóvodát" kijelölni. A növényfogyasztás aránya kezdetben nem jelentős, de a választások idejéig elérheti a 0,45 kg/nap átlagot is. Ennek eredményei a választási súly jelentős növekedésében, az anya újratermékenyülésére gyakorolt jótékony hatásában és a hízlalás kezdetének megkönnyítésében is egyaránt mérhetőek.

Az üszőnevelés és termelésbe állítás

Az előző év márciusában megszületett üszők a tárgyévi fedeztetési szezon második hónapjában 15 hónaposak. Ha előző őszi elválasztásuk után valamilyen mértékben is megkülönböztetett gondoskodásban részesülnek, tehát télen nem romlanak le, hanem gyarapodnak, akkor június végére elérhetik a tenyésztésbe vételhez szükséges kondíciót, és fedeztethetők.

A húsmarhatartással kapcsolatos ismeretek sorában fontos a fajtakérdés és a tenyésztési eljárások alkalmazása. Egy eredeti húsmarhafajta tisztavérű tartásával, tenyésztésével tennivalóink egyszerűsödnek, de tevékenységünk nem ekkor a legjövedelmezőbb.

Befejezésül még meg kell említeni, hogy a jó szaporodó- és borjúnevelő-képesség, valamint a kiváló vágóérték fiziológiailag ellentétes tulajdonságok, tehát ideális húsmarha nem létezik. Ezért lényeges a helyes tenyésztési eljárás megválasztása, amire későbbi lapszámunkban térünk vissza.