Az őshonos állományokat a 18. század végétől erőteljesen teret hódító merinó juh szorította háttérbe, elsősorban kiváló gyapjútermelő-képességének köszönhetően. A régi vegyes hasznosítású fajták felett eljárt az idő, gazdasági jelentőségüket elvesztették, ezért egyedszámunk folyamatosan csökkent. Már-már a végleges eltűnés veszélye fenyegetette a hagyományos magyar fajtákat, amikor központi segítséggel, az állami génmegőrzési program keretében, ugyan kis létszámban, mégis sikerült a megmaradt állományt fenntartani, s így megmenteni a későbbi korok számára. Az alábbiakban bemutatott fajták hivatalos fenntartója ma az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet.

A racka

A racka fajtakörnek leginkább a hegyvidéki és alföldi változatát szoktuk megkülönböztetni. Az alföldi racka különleges szarvalakulása valószínűleg mutáció következménye, ami a középkor vége felé következhetett be. Ez a „v" alakban felálló pödrött szarvat eredményező változás később mint fajtajelleg maradt meg, és azóta is ez a racka egyik értékes, és a juhfaj esetében teljesen egyedülálló sajátossága. Mindkét ivar szarvalt, a kosok szarvai szűkebb szögben állnak.

A rackát két színváltozatban tenyésztik. Az állomány nagyobb része fehér, kisebb része fekete színű. A fehér változat pofája, lábvégei, valamint a gyapjúja is sárgásfehér, a szarvak és körmök viaszsárgák, a bőr kevésbé festenyzett. A fekete színváltozat rövidszőrei és gyapja egyaránt fényes fekete, a szaruanyagok és bőr sötéten pigmentáltak.

A racka feje finom, elkeskenyedő, viszonylag rövid, oldalt tartott fülkagylókkal. A szemek élénkek. A hát éles és keskeny, a mellkas mély és lapos. A csontozat erős, jellemző a túlnőtt far. Izomzata szívós. Természete élénk, sőt gyakran ideges.

A racka gyapja fürtös szerkezetű, hullámos lefutású. A gyapjúszálak durvák, sok köztük a felszőr, ezért a fajta kevertgyapjasnak tekinthető. A szálak éves növekedése eléri a 30 cm-t is. A rendement így 55–65%-os. Az anyák nyírósúlya 2, a kosoké 3 kg körül alakul. A kifejlett állatok gereznájából bunda, gyapjából szőnyeg, pokróc és suba készül. A pár hetes bárányok gereznája kucsma, gallér és bélés alapanyagának alkalmas.

A külterjesen tartott juhok súlya viszonylag csekély; az anyák 45, a kosok 60 kg körüliek. Húsformái gyengék, ugyanakkor a hús faggyúval kevésbé átszőtt. A faggyút a hasűrben és a fartájékon deponálja.

Mint ősi parlagi juh, a racka is többhasznosítású, leginkább azonban tejelő juhként tarthatjuk számon. Tejtermelése a báránytejen kívül körülbelül 50 liter.

Parlagi juhként csak ősszel párosodik és a tél végére elli bárányait. Az ikerellés 10–15%-ban fordul elő.

A racka számára téli szállásként akol, vagy három oldalról fedett fészer is elegendő. Az év zömében legel, a berregési idényben és télen széna- és abrak-kiegészítésben részesül.

A magyar juhot napjainkban főleg nemzeti parkok és magángazdák tartják. A fajta védelmére és megfelelő tenyésztésére már 1983-ban megalakult a Magyar Rackajuh-tenyésztő Egyesület.

A racka juhok csoportjába tartozik az Erdélyben kialakult gyimesi racka is. Ez az alföldi rackánál finomabb bundájú, de ugyancsak jó tejelő, vegyes hasznosítású juh. A kosok laza csigás, az anyák rövid, sarlóidomú szarvakat viselnek. Az állatok szinte teljesen fehérek, leszámítva a fejen – néha csak a szem körül – és lábvégen előforduló sötétbarna vagy fekete színű szabálytalan foltokat. A gyimesi rackát hazánkban is törzskönyvezik.

A cikta

A cikta juh hazánkba a török uralmat követő betelepítések nyomán érkező németajkú lakosságával került be.

A cikta tolna-baranyai sváb juh néven túlélte a divat és a politika hullámait, és megőrződött a jövő számára. Érdekes, hogy eredeti hazájában, Németországban kipusztult; a fajta ottani regenerálása hazai egyedek visszaszállításával vette kezdetét.

A cikta, a rackához hasonlóan, kisebb testű juh, az anyák 40, a kosok 60 kg körüliek. Az anyák szarvatlanok, a kosok egy része hord csak könnyű csigás szarvakat. Az állatok teljesen fehérek. A szaruanyag viaszsárga, bőrük pigmentmentes. Csontozatuk finom. A fej keskeny. A fül tölcsérszerűen sodrott, vékony, hegyes, vízszintesen álló. Farkuk a csánkig ér. A cikta kevertgyapjas juh, a gyapjúval való benőttség nem jellemző. A szálak éves növekedése körülbelül 20 cm. Ezért gyakran kétszer nyírják az állatokat. A nyírósúly az anyáknál gyenge 2, a kosoknál 3 kg körül alakul. A felszőrök jelenléte miatt a rendement magas, 65%-os.

A cikta nem csak ősszel, hanem tavasszal is üzekedik, tehát két fedeztetési ciklusban szaporodik. Hazánkban ma egyetlen üzemben, de több tenyészvonalban tartják fenn e fajtát.

A cigája

A cigája szintén régi, önálló juhfajta. A Balkánról Oláh- és Moldvaországon, Erdélyen át húzódott fel a Kárpátok északi hegyláncáig, került be a magyar Alföldre az 1700-as évek során. A hazai posztógyárak igénye és Brassó virágzó gyapjúkereskedelme ösztönözte arra az erdélyi gazdákat, hogy durva gyapjas curkán állományaikat a finomabb gyapjút termelő cigájára cseréljék le. E kifejezetten hármas hasznosítású és alapvetően a hegyi juhok csoportjában nyilvántartott fajta nagyon jól alkalmazkodott Magyarország eltérő földrajzi és éghajlati adottságaihoz. Állománya, vándornyájak csoportjában, télen egészen a Fekete-tengerig eljutott, és a következő év májusában már a bárányokkal megszaporodva legelt ismét otthon.

Az idegen tenyészállatok Erdélyből bemutatás és kipróbálás céljából, megrendelés eredményeképpen kerültek el az ország távolabbi vidékeire. A fajta a tenyészállat-kereskedelem révén később máshol, leginkább a Duna–Tisza közén is elterjedt. Az első világháborút követően a cigája tenyésztése itt – jobbára Bács-Bodrog és Csanád, kevésbé Pest vármegye déli részén – maradt meg, illetve fejlődött tovább. A két világháború között, kedvező tulajdonságai révén, a paraszti gazdaságokban mint fejősjuh is terjedni kezdett.

Manapság hazánkban alapvetően kétféle cigájaváltozatról beszélhetünk: az egyik az őshonos (ún. génrezerv, termelésre irányuló szelekció nélkül), míg a másik a tejtermelésre szelektált.

A cigájának országonként több színváltozata létezik. Így például a kovásznai változat barnás-vörhenyes (néha kifejezetten sárgás) pofájú és lábú. Más országokban a fajtának tarka és teljesen fehér változata is létezik. A hazai őshonos változat feje és a lába fekete, kávésbarna színű. A bárányok színe világosabb-sötétebb homokszürke (barkás), de a bunda később, rövidebb-hosszabb idő alatt, felveszi a fehér színt.

A kifejlett anyák súlya 50–55 kg, marmagasságuk 65–70, törzshosszuk 75 cm. A kosok nagyobbak és nehezebbek. Egy részük sötét, másfél körívet leíró, csigaszerű szarvakat visel, de suta kosok is akadnak. Az anyajuhok szarvatlanok, s csak kisebb részük hord satnya, sarló idomú szarvakat („kecskeszarv").

A középnagy, szikár fej többé-kevésbé domború profilvonalban határolódik: az orrhát az anyákon enyhén, a kosokon erősebben domború. A szemek nagyok, sötétek és igen élénkek. A fülek általában vastagabb húsúak, rövidek és vízszintesen hordottak. A nyak közepesen izmolt és ráncmentes. A vállak jó kötésűek, a mar közepesen széles és izmolt. A hát és az ágyék egyenes, aránylag hosszú és közepesen izmolt. A far enyhén lejtős, közepes hosszúságú, szélességű, izmoltságú, néha rövid, esetenként csapott. Csontozatuk erőteljes. A végtagok aránylag hosszúak és mérsékelten izmoltak. A tőgy jólfejlett. A cigája bőre, nyálkahártyája (fogíny) és a nyelve palaszürke, ilyenek a körmök is. A bunda alatt vagy hiányzik, vagy csak hígabb változatú pigment létezik. A cigáják bőre viszonylag vékony és rugalmas, gyengébb a curkánok és merinók bőrénél. A gyapjas cigájabőr juhászbunda, közönséges bőrbekecs, ködmön készítésére ennél fogva kevésbé alkalmas.

A gyapjú színe fehér, néha tűzdelt. A cigája bundáját bélállomány nélküli pehelyszálak alkotják. Ezek a szálak fodrosak, hullámosak, fürtös szerkezetűek; ez így finomabb harmadrendű posztógyapjúnak minősíthető. A gyapjúszál simulékony, néha lüszter fényű. A fürtmagasság az anyákon 5–8, a kosokon 6–10 cm. Az anyák nyírósúlya napjainkban 2,8 kg, a kosoké 3,5 kg. Az évi kétszeri nyíratás csak a Délvidékre volt jellemző. A jól kezelt hegyi cigája bundájának rendementje 36–60% között alakul. A fajta gyapjúval való benőttsége jó, a tömöttség viszont nem kielégítő.

A bárány gyapjúját a kalapgyárosok egykor szívesen vásárolták. Több feldolgozó a cigájagyapjú nemezülő-képességét is kiemelte.

A cigája sokak szerint elsősorban tejhasznú juh. Az anyákat hagyományosan a három hónapos szoptatást követően még négy hónapig naponta kétszer fejik. A kifejt tej anyánkénti átlagos mennyisége 40–60 liter. A tejhasznosítás az első világháborút követően még inkább előtérbe került. Nagyobb tejtermelésük révén ekkor váltak híressé a bánáti (zombori) cigáják.

Az újszülött bárányok nagyok, s anyjuk jó tejelése következtében – különösen eleinte – igen jól fejlődnek.

A cigája hízékonysága figyelemre méltó, ugyanis felülmúlja más parlagi juhok hízékonyságát. A fajta húsa nagyon finom, porhanyós, jó ízű, nem faggyúszagú.

A cigája rendkívül edzett, ellenálló fajta. Szaporodásával kapcsolatban fontos megemlíteni, hogy a rackához hasonlóan szintén csak ősszel üzekedik. A természetes fedeztetési idény augusztustól novemberig tart. Nem szapora fajta, szaporulati százaléka 120–130 között alakul, tehát az ikerbárány előfordulása viszonylag ritka. A fajtában az ürüztetés terjedt el.

Ellenőrzött őshonos cigájaállományunk most, az ezredfordulón hozzávetőlegesen ezer anyát és ötven kost számlál. Ezek az állatok – természetes környezetükkel szoros szimbiózisban élve – a Körös-Maros Nemzeti Park, valamint néhány gazdasági társaság és magántenyésztő állományát alkotják.

A tejelő cigáját a Magyar Juhtenyésző Szövetség – egyhasznú voltára (és esetlegesen idegen fajták vérhányadára) tekintettel – ma önálló fajtaként különíti el. Ez a fajta testméreteiben jelentősen meghaladja a jelenleg őshonosként kezelt állományt, és alkatában magán viseli a kimagasló tejtermelő-képesség külső jegyeit. A tejelőnél meghatározó a hosszú, lelógó fül és a hosszú fej, gyapjútól mentes homlokkal és domború orrháttal. Ennél a fajtánál az őshonosra jellemző bóbita (a homlok gyapjúkorongja) hiányzik, bárányai feketén jönnek a világra. A tejelő változat szaporább az őshonosnál. Az őshonos és a tejelő változat közötti különbség kimutatását szolgálta (az őshonos állomány fenntartásának rendszeres kontrollálása mellett) a fajta vércsoport- és fehérje-polimorfizmus rendszereinek vizsgálata is.