A biomódszerek mellett elkötelezett gazdálkodók 1983-ban indították el mozgalmukat, amelyből továbbfejlődve 1987-ben megalakult a Magyar Biokultúra Egyesület, a biogazdálkodók, környezetkímélők és egészségvédők fóruma és érdekképviseleti szervezete.

A biogazdálkodás először a kertészeti, majd a szántóföldi növénytermesztés eljárásai között jelent meg, később a gombatermesztésben is létjogosultságot nyert, sőt, hamarosan az állattenyésztés egyes ágazataira is jelentős hatást gyakorolt. A módszer a méhészettel foglakozók körében viszont csak később tudott elterjedni, mert azt az ágazat szakemberei közül sokan inkább a hegyvidékeken (Börzsöny), vagy csupán egyes növényekre vonatkozóan (átállt gyógynövénytermesztés) képzelték megvalósíthatónak.

A biorendszerű méhészkedésre szóló felhívásra először az egész országban két termelő jelentkezett, ehhez képest manapság a méhészek 2%-a bioméhész.

A mostani arány eléréséhez előbb ki kellett alakítani a méhészkedés ökológiai formáinak a kereteit. Néhány kisebb terjedelmű ismertető után jelent meg a Biogazda Kiskönyvtár-sorozat első tagjaként a Bioméhészet című könyv, amelynek további kiadásai 2000-ben és 2001-ben jelentek meg. A bioméhészkedés évről évre ismertebb lett, a magángazdálkodók sorra hozták létre saját szakcsoportjaikat.

Mi a bioméhészet?

Az ökológiai szemléletet és gyakorlatot a méhészkedésben is meg lehet valósítani. Ezt egyesek szükségtelennek tartják, szerintük ugyanis minden méz bio minőségű, mert tisztán növényi eredetű, és fogyasztásra kerüléséig semmiféle vegyipari kezelésre nem kerül sor. Más vélemény szerint sehol semmiféle növényi termék nem lehet tiszta, a savas esők globális hatása miatt. A mértékadó források egyik véleményt sem tartják szakmailag helytállónak.

A mai méhegészségügyi helyzetben a méhészeknek feltétlenül vegyi védelemben is részesíteniük kell az állományukat. Ha a mézelő növények soha semmiféle kezelést nem kapnak, de a méhész a kaptáron belül füstöl, poroz, permetez, a méz vegyszermentessége már akkor is veszélybe kerül. A globális szinten jelentkező savas esők károsak ugyan, de hatásuk nem egyformán érvényesül minden évben és minden területen. Ezen kívül a zárt szirmok alatt található nektár bizonyos mértékben védett a savas esők közvetlen hatásától. A fogyasztók egészségére viszont sokkal inkább hatással lehetnek a méhészek többsége által használt lipofill (viaszban oldódó) atkaellenes (akaricid) szerek.

Mindezekből az következik, hogy valóban jelentős az igény a szermaradékoktól mentes, tiszta, egészséges mézet előállító bioméhészetek termékeire.

A bioméhészetben az alapvető cél valóban az emberi egészségre ártalmas vegyszerek nem mérgező szerekkel történő kiváltása, de mégsem csupán ez az egyetlen feladat. Feltétlenül szükség van a méhek viselkedésének (etológiájának) alapos ismerete alapján a termeléstechnológia kíméletessé tételére, a méhlegelő figyelmes megválasztására, a bioméhészkedés ugyanis az eljárás sokoldalú igényrendszerének teljes megvalósítását követeli a bioméhészektől. Ha ezeket az igényeket nem is teljesítheti minden méhész, de mindegyiküknek érdeke ebből annyit megvalósítani, amennyit az adott körülmények között lehetséges.

A bioméhészet jövője

A jövő feladatait számba véve a bioméhészek arra törekszenek, hogy egyre szorosabb, biztonságosabb, hatékonyabb szervezeteket hozzanak létre. Az egyes méhészek előbb szakcsoportokat alakítottak, majd szövetkezetekbe tömörültek és megalakították a szövetkezetek szövetségét. A Biokultúra Egyesülethez a Méhészeti Szakosztály elnökén és helyettesén keresztül kapcsolódnak.

A bioméhészet a mezőgazdasági tevékenységek közül mára olyan mértékben vonzó ágazattá vált, hogy a méhek ellátásához a természetvédelmi területek nyújtotta méhlegelők már nem bizonyulnak elegendőnek, az igények gyorsabban növekszenek, mint az ökológikus művelés alatt álló növénytermesztési területek nagysága. Fokozza a feszültséget, hogy a bionapraforgóra, vagy biorepcére a nem biomódszereket használó méhészek is nagy előszeretettel települnek, ők viszont így sem tudnak szermentes mézet előállítani, hiszen náluk nincsenek meg azok az előfeltételek, amelyeket a bioméhészek biztosítanak.

Annak érdekében, hogy a bioméhészek létszáma tovább nőjön, és tevékenységük eredményeképpen újabb sikereket könyvelhessenek el, meg kell keresni azokat a lehetőségeket, amelyekkel a még nem teljesen átállt, vagy csak az utóbbi időkre jellemző, ipari jelleggel működő növénytermesztés körülményei mellett is lehet biomézet termelni.

A bioméhészkedés összességében kifizetődő tevékenység. Kiadásaihoz sorolható a családonként 130 forintba kerülő ellenőrzés díja, a készletre jelentésnél pedig a várható bevétel 1%-át fizetik be a termelők a certifikációért. Ehhez képest a másik oldalon viszont mindig biztosított a biotermék átvétele, méghozzá a hagyományos mézhez képest átlagosan 20%-kal magasabb áron.

A bioméhészet módszerének bevezetése mellett több érv is szól: legfontosabb vonzereje az a meggyőződés, amely szerint a termelő biotermék előállításával járul hozzá a fogyasztók egészségének, illetve a termőhely ökológiai egyensúlyának fenntartásához. Emellett természetesen ugyanilyen fontos szempont a gazdaságosság. Ezzel együtt – bevételük növelése érdekében – a bioméhészeknél is észlelhető a mennyiségi szemlélet térhódítása, ami elsősorban az egyre több méhcsalád termelésbe állításán mérhető. Ez természetesen nem fokozható a végtelenségig. Jelenleg viszont a mennyiségi korlátok még messze nem szűkítik be a növekedés lehetőségeit, a magyar bioméhészkedés tehát biztató fejlődési pálya előtt áll.