A honfoglaló magyarok minden bizonnyal lompos szőrű, nagytestű őrző kutyákat is hoztak a történelmi Magyarország területére. Az sem kizárt, hogy már ekkor éltek a Kárpát-medencében ilyen fajták, de egyes vélemények szerint a honfoglalást követően – később bevándorolt népcsoportok nagytestű pásztorkutyáinak hatására – konszolidálódott a fajta. A tatárjárást követően betelepített kun törzsek viszont szintén tartottak komondor jellegű pásztorkutyákat, ők ugyanis ázsiai őshazájuk szélsőséges időjárási viszonyait elviselő kutyákat tenyésztettek. A nyáj, a gulya és a ménes mellett őrzőszolgálatot teljesítő, gyakorta 70–80 cm marmagasságú, robusztus megjelenésű, dús szőrzetű fajtát gubancos magyar juhászkutyaként, selyemszőrű farkasebként, pusztai komondorként, lompos szőrű komondorként vagy röviden csak komondorként írták le. A név eredetét többféleképpen magyarázzák, a fajta ősi mivoltát azonban valamennyi kinológus elfogadja.

Őseink állatainak őrzésében vezérszerep jutott a komondornak. Hatalmas termete, tekintélyt parancsoló megjelenése, rendkívüli gyorsasága, erős szőrzete, fáradhatatlan küzdőkészsége a legkeményebb ellenség számára is veszélyt jelentett. A nomád pásztorkodó közösségek legféltettebb vagyona az állatállomány volt, ezt az értéket kellett a komondornak megvédenie.

A fajta kialakításához az ázsiai és európai füves puszták szélsőséges éghajlata mellett a pásztorok kemény és kíméletlen szelekciója is hozzájárult. Csak a legbátrabb, legszilárdabb egyedeket tenyésztették. A komondort a zord időjárás ellen legtöbbször csak saját szőrköntöse óvta. A kutyát, mint hűséges társat, a pásztorok nagy becsben tartották, igyekeztek megőrizni a fajta értékeit. Tavasszal, hasonlóan a juhokhoz, a komondort is megnyírták, így az hasonlíthatott a kuvaszhoz, ami némi elnevezésbeli keveredéshez is vezetett, tény azonban, hogy a két nagytestű magyar pásztorkutya fajtát a pásztorember sohasem keresztezte egymással. A komondor kifejezés írott nyelvi emlékként 1549-ben, Kákonyi Péter hercegszőlői református lelkész, énekszerző Astiages király történetét feldolgozó művében jelenik meg elsőként. „Pásztor nézi vele, gyermekét szoptatja egy fias komondor, és körül forogja.” – írja a szerző.

Treitschke 1840-ben megalkotta az első részletes komondor-fajtaleírást. Ezt Lónyai, Buzzi, Monostori majd Raitsits leírásai követik. A komondor akkor ritka fajtának számított; a magyar fajták első országos kiállítását 1899-ben Szegeden rendezték, s ezen csupán egyetlen komondort mutattak be. A kiállított példány az akkori legjobb tenyészetből származott, Kovásznay Zsigmond üllői gazdaságában nevelték. Ebből a tenyészetből kerültek a Hortobágyra és a Kiskunságra azok az egyedek, amelyeknek utódai alapjaiban meghatározták a fajta jellegének későbbi alakulását.

Lónyai Géza 1901-ben a következőképpen jellemzi a fajtát: „Egész testét hosszú, lompos, göndör szőr borítja, mely hosszú koloncokban csüng alá. Fejét és arcát is hosszú bozontos szőr fedi, orra mindig fekete. Az állat mogorva, büntetni nem lehet.”

Ez a rövid, de klasszikus leírás akár a mai komondorról is szólhatna, s fényesen bizonyítja a fajta „rögszilárdságát”. Buzzi Géza 1909-ben kihalófélben lévő, veszélyeztetett fajtának mondja a komondort. Az általa szemlézett 200 egyed közül csupán 17 volt tenyésztésre alkalmas.

1924-ben a komondorral foglalkozók – a magyar fajták tartói közül elsőként – önálló tenyésztőszervezetet alakítottak. 1935-ben, nagyrészt a tudatos munka eredményeképp, már 972 egyedet jegyeztek a fajta törzskönyvében. A komondor törzskönyvi rendszerének kialakításában Raitsits Emil elévülhetetlen érdemeket szerzett. A világháborúk a komondorpopulációt alaposan megtizedelték. A pusztítás évei után aztán a fajtával kapcsolatban egyéb, szemléletbeli változások is bekövetkeztek. Míg a század elején elsősorban az ősiség formai és funkcionális megőrzése vezérelte a tenyésztési irányt, a második világháborút követően a sporttenyésztés élénkült meg. Ez utóbbi a fajta esztétikai megjelenését is fontosnak tartotta. A nemezes, gubancos szőrzet ápolása korábban rendkívül munkaigényes művelet volt, a negyvenes évektől kezdve a szalagos, illetve még finomabb szerkezetű, zsinóros szőrzet kialakítására irányuló tenyésztői törekvés vált irányadóvá. Nőtt a marmagasság, a rámás, nagytestű egyedeket részesítették előnyben. Jellegzetesebbé vált a szőrzet fehér színe, a korábban gyakori krémszínű árnyalat visszaszorult, a bőrfelületek pigmentáltsága is javult. A tenyésztők természetesen a sporttenyésztés során is a fajta rendkívüli értékeinek megőrzésére törekedtek, és ez a cél máig változatlan.

A mezőgazdaság reformja során a komondor jelentősége, a többi magyar pásztorkutya fajtáéhoz hasonlóan, visszaszorult. A hatvanas évek végén államilag is próbálták segíteni a fajta tenyésztését, kevés sikerrel. Az utóbbi tíz évben évente átlagosan 6–800 komondor kölyök törzskönyvezésére kerül sor. A fajta törzskönyve zárt. A kiállításokon a komondort ma már kulturált körülmények között mutatják be, ami kedvez a népszerűsítésének. Gyakran a nagy kiállításokon is elnyeri a legszebb kutya címet. Hatalmas termete, harmonikus megjelenése, egyedisége sokakat lenyűgöz. Birtokőrzői feladatköre a magántulajdoni viszonyok újraéledésével napjainkban ismét előtérbe kerül.

A fajta különleges jellemzői és értékei

A komondor lenyűgöző méretei, tömege, hihetetlen gyorsasága folytán ma is tökéletesen alkalmas bármilyen vagyon biztonságos megőrzésére. Rendíthetetlenül bátor. Gazdáját és annak birtokát minden körülmények között megvédelmezi. Hűséges állat, a felnőttkori gazdaváltást nagyon nehezen viseli. A gyermekeket kedveli, tőlük mindent eltűr. Feleslegesen sohasem ugat. Méltóságteljes viselkedése is jelzi domináns egyéniségét. Nappal inkább félrehúzódik, éjszaka azonban fáradhatatlanul figyel. Támadása gyors, lehengerlő. Szilárd szervezetű, igénytelen, ellenálló fajta, egyedül a szőrzete igényel gondos ápolást. Viszonylag későn érik, teljes kifejlettségét három éves korára éri el. Valóban különleges megjelenésének köszönhetően a kiállítások sztárkutyái között is gyakran szerepel