Ezek egyike az, hogy a tejtermeléssel keletkező jövedelmek legalább egyharmadát nem a piaci szereplők teremtették elő, hanem rendszeresen olyan állami támogatásokból származott, amelyekre az EU-csatlakozás után aligha számíthatunk (más támogatási formákra persze remélhetően igen!).

A mezőgazdasági termékek felvásárlási árának növekedési üteme a 90-es évtizedben jóval elmaradt a termelésben felhasznált iparcikkek árdinamikája mögött. Érvényes ez a tej felvásárlási áraira is, de ismét hozzá kell tenni: a „tejtermelés árollója" a többi termékéhez képest kíméletesebb volt. Más szóval a tej felvásárlási ára majdnem követte a költségek emelkedését, amivel egyszerre növekedtek meg a termelők lehetőségei a korszerűbb újratermelés esélyére; viszont a piacról való kiszorulásuk kockázata is ezzel együtt emelkedett. Az árversenyben elért gyors felzárkózás ugyanis egyre több versenytársat hozhat abba a kísértésbe, hogy betörjön a magyar piacra. A 90-es évtized elején a tej hazai felvásárlási ára (euróban) még csak 60%-a volt az EU átlagos árának, ma azonban ez az arány már 85% körülire tehető.

A „kísértést" és persze a kockázatot is megsokszorozza a hazai termelői mezőny erős differenciáltsága. Ez a megállapítás egyaránt vonatkozik a szakmai paraméterekre, a tejminőségre, a tej önköltségére és nyilvánvalóan halmozottan a jövedelmezőségre is. Az EU-ban várható versenyt aligha lesznek képesek állni azok a gazdálkodó szervezetek, amelyek önköltsége 10-15 Ft/l-rel magasabb az országos átlagnál. Ha ezek a termelők nem tudnak gyors hatékonyságjavulást elérni, akkor menthetetlenül kiesnek a piaci rostán. S ez a veszély – a minőségjavítás költségeivel együtt – az 5-10 tehenes kisgazdaságok esetében még fenyegetőbb.

A tejvertikum versenyképessége leginkább a szervezettségen, a feldolgozási és az elosztási rendszer színvonalán múlik. A tejszektor – minden vita és minden hiányosság ellenére! – ebből a szempontból is élenjáró terület. A szakmai munka és az érdekek egyeztetésében, a vertikum szereplőinek együttműködésében itt jutottak legtöbb eredményre. A megtermelt tej döntő hányadát (80%-át) a tejipari vállalatok dolgozzák fel. Törzstőkéjüknek 62%-a külföldi tulajdonban van. Működésüket, piaci stratégiájukat és üzletpolitikájukat az EU-csatlakozásra, az egységes piacon való helytállásra való felkészülés jellemzi. Realizált profitjukból dinamikusan növelik beruházásaikat. Fejlesztéseiket a fogyasztói igények differenciált kielégítése, illetve az erőteljes szakosodás jellemzi. A hazai feldolgozó vállalatok nemzetközi összevetésben annak ellenére is kicsik, hogy a vállalatok száma évről évre csökken, a piaci koncentráció gyorsan emelkedik. Míg 1995-ben a 4 legnagyobb vállalat piaci részesedése csak 26-27%-os, addig 1999-ben közel 50%-os volt. Mivel a jelenlegi fogyasztási és tejtermelési színvonal mellett feldolgozói kapacitásfelesleg mutatkozik, a hazai piacért való verseny tovább erősödik. Ettől remélhetőleg a fogyasztók járnak legjobban, de a termelők és a feldolgozók jövedelemszerzési esélyei is kiegyensúlyozottak maradnak. (Sajnos a kereskedők jövedelemviszonyairól nincsenek hozzáférhető információk.)

A tej és tejtermékek piacra jutatását Magyarországon többségében korszerű, jól szervezett elosztó (disztribúciós) rendszer biztosítja. A feldolgozáshoz hasonlóan az elavult élelmiszer-kereskedelmi hálózatot is a viharos gyorsasággal teret nyerő külföldi befektetők vették birtokba és korszerűsítették. Piaci részesedésük jelenleg már jóval 50% fölött van. Töretlen, túlzottan gyors, s számos negatív kísérő jelenséggel terhes az a koncentrációs folyamat is, amelynek során egyre több kiskereskedelmi egység szűnik meg, mert vevőiket az árverseny eszközeivel inkább élni tudó szuper- és hipermarketek hódítják el. A 4 legnagyobb cég piaci részesedése már 1998-ban 40% feletti volt. A 3 legnagyobb magyar tulajdonú cég piaci részesedése 22% körüli. Ezek az arányok feltehetően a tej és a tejtermékek kereskedelmére vonatkozóan is mérvadóak.

A versenyesélyek javítása

A magyar tejvertikum versenyképessége és így fejlesztési lehetőségei is szilárd versenyelőnyökre épülnek, s mivel alapvetően a hazai igények kielégítésére hivatott, az elsőszámú plusz lehetőség a piac közelségéből, (szállítás, elosztás) a hazai fogyasztók megnyerhetőségéből (marketing) származik. Hosszú távon is érdemes számolni a hazai gabona- és olajosnövény-termelés ténylegesen realizálható komparatív előnyeivel. Sajnos legalább középtávon az is biztosra vehető, hogy a magyar bérek még sokáig jóval (jelenleg 70-75%-kal!) elmaradnak a legnagyobb európai versenytársak béreitől. Mindezek alapján a célok kitűzésekor nem lehetünk kishitűek! Reális esélyeink vannak arra, hogy a hazai piac mintegy 90%-át tartósan megőrizzük, s a célzott és az időszakos exportot is figyelembe véve 105-108%-os önellátási fokra rendezkedjünk be. Nem reménytelen kilátás, hogy a hazai fogyasztás 5-6 év alatt eléri az eddigi legnagyobb hazai fejenkénti fogyasztást, s fokozatosan közelít az EU jelenlegi fogyasztási színvonalához. Előbbi vízió 2500 ezer literes, utóbbi pedig 3000 ezer liter körüli tejtermelést feltételez.

Természetesen mindez csak akkor valósítható meg, és csak akkor kerülhető el a jelenlegi alacsony termelésre és fogyasztásra hivatkozó termelési kvóta, illetve a távlatos piacvesztés veszélye, ha nemcsak a bővülő vertikum hatékonysága lesz európai, hanem ha néhány kritikus ponton a jelenlegi versenyképesség is javulni fog. Mivel ezekkel önálló előadások külön-külön is foglalkoznak, ezúttal csak utalásokra szorítkozok.

Az EU-csatlakozás előtti teendők

A szakmai munka színvonalát még az EU-csatlakozás előtt – most már erőltetett ütemben – jobb szervezéssel, alaposabb továbbképzéssel és nem utolsósorban államilag támogatott beruházásokkal javítani kell. Különösen vonatkozik ez a tenyésztési munkára, az azt tükröző szaporodásbiológiai és takarmányhasznosítási mutatókra. Mindez persze nem hajtható végre a kapcsolódó területeken tapasztalható hiányosságok felszámolása nélkül. A szakosított telepek jó része világszínvonalon dolgozik, de a telepek legalább egyharmadánál elavult a tartási és a fejési rendszer, hiányosak a takarmánytárolás és a takarmánykiosztás műszaki feltételei is. A felzárkózáshoz pedig pénz is kell! A legelőhasználat és a tömegtakarmány-termelés, -betakarítás és -tárolás általában is régóta fejlesztésre szorul.

Rövidesen akut gondot fog jelenteni a kistermelőktől begyűjtött tej minősége. A sok helyen alkalmazott, nem megfelelő fejési technológia, a tejkezelés, a hűtés, a tejcsarnokok sorsának megoldatlansága mintegy 50 ezer tehén termelésben tartását kérdőjelezheti meg, s 20 ezer család megélhetőségét áshatja alá!

A versenyesélyek megszilárdítása nemcsak a tenyésztők és a szakmai szervezetek, hanem az állami irányítás részéről is további, sürgető lépések megtételét várja el. Az állami ösztönzés (támogatás) és ellenőrzés célirányosabbá tételén túlmenően leginkább az EU-konform piacszabályozásra való felkészülés igényel új intézkedéseket. Minél gyorsabban állunk át az EU mechanizmusaira, annál sikeresebb lehet az „éles" alkalmazkodás. Elsősorban a közösségi garancia nélküli irányár, illetve a vajra és a soványtejporra épülő intervenciós rendszer bevezetését, a kvótaszabályozást és az ezzel összefüggő jövedelempótló támogatások igénybevételét lehetővé tevő intézmények létrehozása követel jó és gyors döntéseket. A tejvertikum versenyesélye, a piac megőrzése nem kis mértékben e lépések sikerén is múlik!