Az éghajlat és a talajművelés kapcsolata

Az összefüggés rendkívül szoros. Ez az éghajlatnak a talaj állapotára gyakorolt hatásával magyarázható. Az éghajlat befolyásolja:

– a talajművelés célját,

– a talajművelés munkaműveleteit,

– a talajművelés idejét, elvégezhetőségének időtartamát,

– a talajművelés eszközeit.

Azaz a talajművelési rendszer nagymértékben az időjárás függvénye is. Szárazabb, csapadékban szegény területeken hazánk területének nagy részén a talajművelés egyik alapvető célja a csapadékkal való jobb gazdálkodás. Ennek érdekében olyan talajművelést kell folytatni, amely elősegíti a lehulló csapadék (hó, eső) gyors beszivárgását, megőrzi a talaj nedvességkészletét, elősegíti az őszi-téli csapadék tárolását a tenyészidőszakra, és megóvja talajainkat a felesleges szellőzéstől. Csapadékos területeken viszont a felesleges víz elpárologtatását, a talaj gyorsabb felmelegedéséhez kell elősegíteni. Itt a gyakoribb, mélyebb beavatkozás vezet eredményre. Az őszi mélyszántás mindkét esetben fontos, ugyanis az első esetben a hólé mélyebbre szivárgását segítjük vele elő, a másik pedig az őszi szellőztetés miatt indokolt.

A talajművelés célja különböző talajművelési munkafolyamatok útján valósul meg. Csapadékban szegény területen a nyári időszak alatti talajmunkákban ezért általánosabb a forgatás nélküli, viszonylag sekélyebb talajművelés. Ilyen körülmények között különösen fontos a talaj gyors lezárása hengerrel. A tarlóhántás gyors elvégzése is ezeken a területeken indokolt elsősorban. A szárazabb területeken gyakran várni kell egyes talajmunkák elvégzésével, ha el akarjuk kerülni a rögös szántást. A talajművelés optimális ideje itt tehát jóval rövidebb. Ezért egyrészt több talajművelő gép szükséges, másrészt az eszközök összetétele is eltérő lesz. Előtérbe kerülnek a már említett hengerek mellett a tárcsás talajművelő eszközök. Ezek aprító-, szeletelő munkája rögmentesebb talajállapotot alakít ki. A kedvezőbb csapadékellátottságú területeken viszont kultivátor használata általánosabb.

Az éghajlat és a trágyázás kapcsolata

A talaj tápanyagainak a feltáródása a talajlakó szervezetek tevékenységének eredménye. A tevékenységet viszont a tápanyag és a levegő mellett a hőmérséklet és a víz alapvetően befolyásolja. A tápanyag-feltáródás ott a legkedvezőbb, ahol ez a két feltétel viszonylag leghosszabb ideig egyidejűleg optimális szinten jelen van. Ilyen termesztési feltételek között viszonylag kevesebb műtrágya adagolásával is kedvezőbb terméseredmények érhetők el. Azokon a területeken viszont, ahol sok a csapadék, a feltáródott tápanyagnak az a része, amelyet a növény nem vesz fel, vagy a talajkolloidok felületén nem tud megkötni, kilúgzódik.

Az éghajlat és a vetés kapcsolata

Az összefüggés szintén igen jelentős. Ez megnyilvánul a vetés idejében, a tőszámban, a vetés mélységében, a vetőmagmennyiségben, valamint a magtakarásban. A korábban felmelegedő területeken a vetés 6-10 nappal korábban kezdhető. Sokszor 2-3 hét különbség is van egy-egy kora tavaszi növény vetésideje között különböző évjáratokban, valamint az ország déli és északi része között. A késő tavaszi vetésűeknél ez a különbség már jobban elmosódik, de egyhetes eltérés még itt is általános. A kora tavaszi vetés különösen jelentős az aszályra hajló területeken, továbbá a viszonylag hosszabb tenyészidejű növények esetében. Az éghajlat tehát a mi körülményeink között alapvetően megszabja az egyes növények vetésidejét.

Minden tavaszi növényt akkor kell vetni, amikor a talaj hőmérséklete a kikelést, a levegő hőmérséklete pedig a kikelt állomány továbbfejlődését lehetővé teszi. A növények a hőigényt figyelembe véve eltérőek lehetnek. Így szaporíthatók szabadföldi magvetéssel (kisebb hőigényűek, vagy a hőigényesebb, de rövid tenyészidejűek, pl. vöröshagyma, zöldbaba, zöldborsó) vagy palántaneveléssel és kész palánták kiültetésével (a hosszabb tenyészidejű hőigényes növények, pl. paprika, paradicsom, dohány). A szabadföldi magvetésűek között

– kora tavaszi vetésidejű (mák, árpa, zab, cukorrépa),

– tavaszi vetésidejű (burgonya, kukorica, napraforgó) és

– késő tavaszi vetésidejű (pl. bab) növényeket különböztethetünk meg.

Ha ősszel vetünk, a növény kezdeti fejlődési szakaszához az őszi időszakban kell a feltételeket megteremteni. Ez határozza meg, hogy augusztus végén vagy október közepén vessünk-e. Az őszi vetésre sor kerülhet nyár végén (pl. káposztarepce), ősz elején (pl. rozs, őszi árpa) vagy ősszel (pl. őszi búza).

A tőszámra alapvetően a terület csapadékviszonyai hatnak. Jobb csapadékellátottságú területeken a tőszám 20-30%-kal is nagyobb lehet (a növényfaj és fajtától függően). Különösen nagy lehet a különbség a kapás sortávolságú növényeknél.

A vetés mélységét a hőmérséklet és a csapadék befolyásolja. Hidegebb talajba sekélyebben, melegebben mélyebbre vethetünk. Csapadékban szegény területeken a mélyebbre vetés indokolt. A télen hidegebb vidékeken az őszieket is mindig mélyebbre kell vetni.

A vetőmagmenyiség a feltételek kedvező vagy kedvezőtlenebb voltával van összefüggésben (természetesen adott tőszámon belül). Alacsonyabb hőmérséklet, csapadékszegény körülmények között több (10-15%-kal) vetőmag kivetése indokolt.

A magtakarást a csapadékviszonyok befolyásolják. Csapadékszegény körülmények között a henger tömörítő munkájára mindig szükség van. Széljárta vidékeken ugyanakkor a gyűrűs henger előnyösebb a simahengernél.

A éghajlat és a növényápolás kapcsolata

A következő munkálatok során van nagy jelentősége:

– a fagyra érzékeny kultúrák fagyvédelmi munkájában,

– a növényvédelmi munkákban,

– az öntözés szükségességében, idejében, a kijuttatandó víz mennyiségében és részben az öntözés módjában.

Hazánkban május 1-10. közötti fagypont alatti hőmérséklet gyakorisága 35% körüli. Ezt az időszakot rendszerint egy rövidebb-hosszabb ideig tartó meleg periódus előzi meg. A melegigényes kultúrák védelme tehát 10 évből 3-4 évben válhat szükségessé. A szántóföldi növények közül a korai burgonya, esetleg a korán kiültetett, melegágyban előnevelt palánták védelme indokolt.

A kultúrnövények között élő rovarkártevők, baktériumok, gombák és vírusok életműködéséhez meghatározott éghajlati feltételek is szükségesek. Az élő szervezetek az éghajlati elemek különböző értékei esetén eltérően viselkednek. Az adott körülmény: optimális, tűrhető, veszélyes és pusztulást előidéző lehet számukra. A különböző károsítók éghajlati feltételeinek megismerése segít az ellenük való védekezésben.

A rovarok élettevékenységére legnagyobb mértékben a fény és a léghőmérséklet hat. A fénykedvelés alapján fénycsapdával a rovarok egy része öszszegyűjthető és ennek alapján rovarprognózis készíthető. A léghőmérséklet a rovarok bioritmusára hat, megszabja nemzedékeik számát. Valamely rovar fejlődési hőösszegigényét ismerve, a léghőmérséklet összegzésével megállapítható, hogy az adott tenyészidőszakban hány nemzedékkel számolhatunk.

A téli időszak hőmérséklete a rovarok áttelelését befolyásolja. Enyhébb tél esetén a következő tenyészidőben mindig nagyobb a kártétel, a kemény, hideg tél viszont sokkal több kártevőt pusztít el.

A gombák esetében a hőmérséklet és a légnedvesség szerepe a meghatározó. Vannak gombák, amelyek párás, mások viszont páraszegény közegben növekednek és fejlődnek jól. Gyakoribb az első eset. Ha a magas (80% feletti) páratartalom 20-27°C hőmérséklettel is párosul, akkor igen sok gomba (p. peronoszpóra) növekedése és fejlődése felgyorsul. Vannak gombák ezzel szemben, amelyek hőmérsékleti optimuma 20°C alatti (pl. lisztharmat). Az adott gomba éghajlati feltételeinek ismeretében, ha az éghajlati elemek értékeit mérjük, megjelenésük valószínűsíthető. Így a preventív védekezés tudományos alapra helyezhető.

Az éghajlat elemei a növényvédelmi munkákra is nagymértékben hatnak. A csapadék a növényvédő szert lemossa a növény felületéről. Ilyen esetben a védekezés nem hatékony. Gyökérherbicidek esetében viszont 10-20 mm közötti csapadék – a vegyszer kijuttatása után 1-2 héten belül – elősegíti a kezdeti érvényesülést. A borult időjárás akkor kedvezőtlen, ha levélherbicideket permetezünk ki. Ugyanis borult időben a növény élettevékenysége mérsékeltebb és az kedvezőtlenül hat a vegyszer felszívódására is.

A hőmérséklet szerepe a legtöbb növényvédő szer esetében alapvető, mert a hőmérséklet hatással van a vegyszer lebomlásának ütemére, a növény élettevékenységére, s ezen keresztül a készítmény felszívódására. A magasabb hőmérséklet rendszerint a vegyszer gyorsabb lebomlását okozza. Ez csak meghatározott ütemig kedvező. Alacsony hőmérséklet esetén (10°C alatt) a növény élettevékenysége olyan minimális, hogy alig van felszívódás, s így a várt hatás elmarad. Túl magas hőmérsékleten pedig az intenzív élettevékenység a vegyszer gyors felszívódásához vezet a kultúrnövénynél is, s ezért perzselés, levél- és lombkárosodás jelentkezik.

A szél a vegyszer elszállításával egyrészt csökkenti a védekezés hatékonyságát, s a szomszéd területeken kárt okozhat. Megfigyelés szerint a növény mintegy 180 napos tenyészidejéből csak 85 alkalmas növényvédelmi munkára. Az időjárás még egy napon belül is jelentősen változhat. A légáramlás, pl. a hajnali, kora délelőtti és késő délutáni időszakban a legkisebb. Helyes műszakbeosztással ezek a lehetőségek kihasználhatók.

Hazánk területének nagy részén a csapadék évi mennyisége, annak rendszertelen eloszlása, valamint az egyéb éghajlati tényezők (hőmérséklet, szél stb.) párolgásfokozó szerepe következtében vízhiánynyal számolhatunk. Ezen legtermészetesebben öntözéssel segíthetünk. Ez az aszály elleni küzdelem legrégibb módja, amelyről sok szubtrópusi, szárazságra hajló területnek az ókorban virágzó öntözéses termelése is tanúskodik (pl. Egyiptom, Mezopotámia).

A mezőgazdaság mai anyagi-műszaki ellátottsága mellett az öntözés célja olyan mesterséges vízellátás, amely a növény igényét az összes többi tényezővel összhangban (tápanyag, fajta, stb.) a lehető legtökéletesebben elégíti ki. Az öntözéssel tehát nem a pusztulástól védjük meg a növényt, hanem a maximális terméshez szükséges vízről gondoskodunk.

A növény biológiai vízigénye fajonként, fajtánként a termés mennyiségétől és az éghajlati elemektől függően változik. A vízigény megismerésének általános módja a párolgás és párologtatás nagyságának ún. evapotranszspirométerekben való mérése. A termés mennyiségével növekszik az elpárologtatott víz mennyisége is, azonban ez a növekedés lényegesen alatta marad a termésemelkedés dinamikájának. Azaz a nagyobb terméshez viszonylag kevesebb vizet használ fel a növény. Az éghajlati elemek közül a hőmérséklet, a csapadék, a légnedvesség ismerete és szerepe alapvető.

Az öntözés a vízpótlás mellett befolyásolja a talaj hőmérsékletét és a levegő páratartalmát is, azaz csökkenti a talaj hőmérsékletét és növeli a levegő relatív humiditását. Az öntözés ezen hatásai részben kedvezőek, részben hátrányosak a termelésre. A korai öntözés talajhőmérséklet csökkentő hatása a kezdeti fejlődést lassítja, tehát hátrányos. A nyári hőségben ugyanez a hatás azonban előnyös.

A párásabb klímában a növény kevesebbet párologtat – ami előny – ugyanakkor elősegíti a gombák elszaporodását is, ami káros. Öntözés esetén tehát fokozott növényvédelemre van szükség.

Az öntözés alapját képező evapotranszspirációnak éves és napi menete van. Az éves menetben a csúcsfogyasztás természetesen a nyári hónapokra esik. Ennek pontos időszaka a növény tenyészidejének függvénye is. A hosszabb tenyészidejűeknél ez a VI-VIII. hónap (pl. kukorica), a burgonyánál rendszerint a VI-VII. vagy a VII-VIII. hónap, a folyamatos növekedésű évelő takarmányoknál (lucerna, gyep) pedig az V-VIII. hónap, a kalászos gabonaféléknél az V-VI. hónap. A csúcsfogyasztáson belül is az egyes hónapok vízfogyasztása kiemelkedhet. Ez a növekedési dinamikától és az éghajlati elemek értékétől függően a VI., ill. a VII. hónap lehet. Az intenzív fajták kezdeti, viszonylag gyors növekedése következtében az egyes hónapok evapotranszspirációs vízigényei viszonylag közelebb állnak egymáshoz. A csúcsfogyasztás ismerete különösen fontos lehet az öntözésre való felkészüléshez.