Az általános intézkedések azonban csak arra adnak lehetőséget, hogy a betegségek kórokozói távoltarthatók legyenek az állomány termelési helyétől, illetve, hogy az állattartás olyan technológiai és technikai feltételek között menjen végbe, amelyek kizárják, vagy minimálisra csökkentik az állatok ellenálló-képességének megtörését. Ismert azonban, hogy bármilyen szigorú járványvédelmi és állathigiéniai előírások megtartásával nevelik is a baromfiállományt, a különböző kórokozók ennek ellenére is bejuthatnak az állatok termelési helyére, a telepre, az istállóba. A kórokozók közt vannak olyanok, amelyeknek a kártétele ellen a későbbiekben gyógyszeres kezeléssel kell majd felvenni a harcot, mások kártétele viszont ezzel a módszerrel nem csökkenthető, ellenük csak az állatok aktív immunizálásával, vagyis a specifikus kórokozó ellen specifikus védekezés alkalmazásával lehet fellépni.

Amikor az intenzív baromfitartás körülményei között állategészségügyi biztonságról beszélünk, tudatában kell lennünk annak, hogy ez a biztonság semmilyen körülmények között sem lehet teljes, viszont az általános és specifikus védekezés elemeinek szakszerű alkalmazásával az elérhető maximális biztonságot meg lehet közelíteni. Ennek a megközelítését célozza az állományok aktív immunizálása.

A statisztikai adatokból kiderül, hogy az elhullások döntő többsége az általános védekezés hiányosságaira vezethető vissza, és az ebből fakadó kiesések nagymértékben csökkentik a termelés gazdaságosságát, de ezek a károk többnyire csak az érintett termelési egységben jelentkeznek. A kifejezetten fertőző betegségek által okozott kiesések sem kisebb mértékűek, de jelentőségük mégis sokkal nagyobb, hiszen a kórokozók más telepek és termelési egységek termelési biztonságát is nagymértékben veszélyeztetik, mert telepről telepre, régióról régióra, esetleg országról országra terjednek, és kisebb-nagyobb járványok alakulhatnak ki. Ezen túlmenően, ha az érintett baromfiállományban sok fertőző betegség jár nagy kiesést okozó szövődménnyel, és a betegségek terjedésének megállítására számos olyan intézkedést kell hozni, ami tovább fokozza a károkat (pl. állományok kiirtása, megsemmisítése, a termelőhely fertőtlenítése, stb.), a járványok felszámolására irányuló intézkedések költségei is tetemesek. Ha a fertőző betegségek által okozott közvetlen és következményes károkat együtt vesszük figyelembe, kitűnik, hogy az ezek ellen történő védekezés alapvető kérdés a baromfiágazatban.

Mindezek indokolják, hogy az iparszerű méretekben előállított baromfiállományokat bizonyos betegségek ellen aktív immunizálásban kell részesíteni, és az immunizálást a termelési integrációban mindenképpen előre tervezett programok szerint kell elvégezni.

Az aktív immunizálás alapja, hogy az élő szervezetbe jutó fehérjetermészetű anyagokkal, pl. vírusokkal, baktériumokkal szemben ellenanyagok termelődnek, amelyek meggátolják a kórokozók további szaporodását, esetleg elpusztítják őket, sőt, a szervezetből való eltávolításukban, vagyis ártalmatlanításukban is segítenek. A szervezet azonban az immunrendszer speciális működése következtében ezen túlmenően emlékezni képes arra, hogy a kórokozók első támadását milyen mechanizmusok mozgósításával küzdötte le, így a második és a következő támadás esetén mozgósítja ezeket a mechanizmusokat, amelyek nyomban aktívan működésbe lépnek. A szervezetnek ez a képessége teszi lehetővé, hogy az aktív immunizálást, mint a baromfiállományok egészségvédelmének nagyon hatékony eszközét, igénybe lehessen venni.

Az aktív immunizálás jelentősége az integrált baromfitermelésben

A baromfitermékek előállítása korunk gazdasági viszonyai között többnyire integrált formában történik, mert a termelési integrációban lehet csak a termelési biztonság feltételeit, ezek között az állategészségügyi biztonság feltételeit – beleértve az aktív immunizálást is – hatékonyan és gazdaságosan megteremteni.

A termelési integrációban az állategészségügyi biztonság érdekében a tenyészállományoknál olyan egységes immunizálási programot szükséges végrehajtani, amely biztosítékot nyújt arra, hogy a forgalomba hozott végtermék azonos, vagy közel azonos immunbiológiai háttérrel rendelkezzék. Ebből az következik, hogy az utódállományok védettsége közel azonos, és így felnevelése állategészségügyi szempontból többé-kevésbé biztonságos és sikeres lehet. Több olyan betegség van ugyanis, amelynél nagy jelentősége van annak, hogy a tenyész-tojóállomány utódai milyen szíkimmunitással rendelkeznek, minthogy ennek mértéke és tartama határozza meg azt az időpontot, amikor az utódokat az adott betegség ellen immunizálni kell, vagy lehet. (Pl. fertőző bursitis, csirkeanemia, haemorrhagiás enteritis, stb.) Más betegségek esetén a szikimmunitásnak kicsi a jelentősége, viszont magának a tenyészállatnak a védettsége az adott betegség ellen meghatározó tényező a termelés színvonala és a szülőállomány termelésének állategészségügyi biztonsága tekintetében. (Pl.: fertőző bronchitis, baromfipestis, vírusarthritis, stb.).

Bizonyos betegségek ellen azért szükséges immunizálni, mert a kórokozó germinatív, illetve horizontális terjedését szükséges megakadályozni. (Pl. csibék fertőző agy- és gerincvelő gyulladása, szalmonellozis, stb.)

Az integrált termelés rendszerében természetesen a végtermékállományokat is immunizálni kell.

Ki lehet tehát mondani, hogy a tenyészbaromfi-állományok immunizálása egyaránt szolgálja a tenyészegyedek aktív védelmét jól meghatározott kórokozók ellen, és bizonyos betegségek esetében, illetve több vonatkozásban utódaik védelmét, illetve megvédésének lehetőségét, módját is biztosítja.

A végtermékállományok immunizálása azonban csupán magának a végtermékállománynak a védelmét szolgálja.

Fontos szempont az is, hogy az immunizált és ezáltal védett állományban egy esetleges fertőzés enyhe formában zajlik le, és a termelést a fertőzés nem vagy alig rontja, sőt, a fertőző anyag nem szaporodik el az állományban, így a környezetében termelő baromfiállományok megfertőződésének lehetősége a minimumra csökken. Bármennyire is hatékony a betegségek elleni védekezésben az aktív immunizálás, minden kórokozó ellen nem lehetséges ezzel a módszerrel felvenni a harcot, számos vírus és baktérium ellen ugyanis nem fejlesztettek ki oltóanyagot. Bizonyos esetekben ma még biológiai nehézségekbe ütközik az oltóanyagok előállítása bizonyos kórokozókból, más esetekben a vakcina csak nagyon rövid időre ad védettséget, ismét más kórokozók ellen az általános védekezés módszereivel hatékonyabban lehet védekezni. Fontos azt is figyelembe venni, hogy az egyes immunizálások között hosszabb-rövidebb időnek, általában 7-10 napnak el kell telnie, és azt is, hogy a tenyészállatok termelése idején történő immunizálás a termelés szintjére káros következményekkel járhat. Ebből következik, hogy az immunizálásokat a növendék korban be kell fejezni, és a termelésbe már immunbiológiailag stabil, a szükséges betegségek ellen megfelelően védett állatokat kell állítani. Ez azt is jelenti, hogy a növendék kor néhány hete alatt csak bizonyos számú betegség elleni immunizálást lehet elvégezni. A tudomány fejlődése ma már lehetőséget ad arra, hogy bizonyos élő és ún. inaktivált oltóanyagokat egyazon időpontban, vagy ugyanabban az oltóanyagdózisban juttassanak a szervezetbe, sőt, arra is, hogy bizonyos kórokozókba géntechnológiai úton más kórokozóknak az aktív immunitás kialakításáért felelős egységeit ültessék be, és így több betegség elleni immunizálást lehet elvégezni egyetlen alkalommal. Arra is mód van már, hogy néhány betegség ellen a baromfit embrionális korában immunizálni lehessen. Ezek a tudományos eredmények részben a gyakorlatban is alkalmazást nyertek. Mégis az a helyzet, hogy korlátozni szükséges azoknak a betegségeknek a számát, amelyek ellen a növendék korban immunizálják a tenyészbaromfi-állományt.

Ebből is következik, hogy az állatorvos-tudomány mai fejlettsége mellett sem lehet a baromfiállományok állategészségügyi biztonságát kizárólag az aktív védekezésre alapozni, hanem azt együtt kell alkalmazni az általános védekezés módszereivel. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy az aktív immunizálás a betegségek elleni védekezésnek igen hatékony eszköze, de a védekezés csak akkor lehet sikeres, ha az állattartók sem túlozzák el a jelentőségét és az általa nyújtott biztonságot, illetve ha az általános védekezés előírásait is szigorúan megtartják.

A baromfiállományok aktív immunizálásának korlátai

Az integrált baromfitermelés körülményei között egy légtérben, istállóban, telepen azonos korú és nagy létszámú állományokat tartanak. Ennél fogva az immunizálás, amelyet programozottan, az állomány meghatározott életkorában kell elvégezni, a jól képzett telepi dolgozók számára is gyakran megfeszített ütemű munkát, a vezetők részéről pedig jelentős szervezést kíván. Emellett a telepnek rendelkeznie kell minden olyan technikai feltétellel, amely lehetővé teszi ennek a tömeges munkának a szakszerű elvégzését.

A vakcinákat általában a vakcina tulajdonságai és a benne foglalt gyengített vagy elölt kórokozó tulajdonságaitól függően durva vagy kisebb szemcsenagyságú spray, esetleg aerosol, itatás vagy injekció formájában juttatják az állatok szervezetébe. A fenti módszerek közül a spray formában történő alkalmazás, beleértve az aerosolt is, valamint az itatás alkalmazható a legkönnyebben a nagy létszámú baromfiállományokban, az injekció formájában történő alkalmazás, minthogy ez egyedi végrehajtást kíván, nehézkesen és csak precíz munkaszervezés mellett hajtható végre. Bizonyos oltóanyagokat azonban csak ezzel a módszerrel lehet a baromfi szervezetébe juttatni.

Az immunizálás módszereinek pontosan előírt feltételei vannak, amelyeket az állatorvos ismer, s amelyek feltételeit az állattartónak kell biztosítania.

Az immunizálás módszerei közül a vakcinának az injekció formájában történő alkalmazása biztosítja, hogy az adott légtérben élő állatok legnagyobb része védetté válik. Pontosabban mindazok az állatok védetté lesznek, amelyek az oltóanyagot megfelelő dózisban és az oltás műveletét helyesen végezve megkapták, illetve a védettség kialakulását az állat egyedi tulajdonságai vagy pillanatnyi biológiai állapota nem csökkenti vagy nem akadályozza meg.

A spray útján történő immunizálás alkalmával védettséget szereznek mindazok az egyedek, amelyek érintkezésbe kerülnek a rájuk fecskendezett vagy belélegzett, esetleg szájon át felvett, a gyengített kórokozót tartalmazó, megfelelő mennyiségű cseppecskével. Az egyedi tulajdonságok, a pillanatnyi biológiai állapot ennél a módszernél is szerepet játszik.

Az itatásos immunizálás alkalmával védettségre tesznek szert az állománynak azok az a meghatározott ideig szomjaztatott egyedei, amelyek bizonyos időtartamon belül hozzájutnak a koruk szerint előírt mennyiségű vakcinatartalmú ivóvízhez.

A vakcinázás itatásos módszere alkalmas a nagy létszámú állományok immunizálására.

Bár e cikk keretei között nincsen mód kitérni a vakcinázási hibák mindegyikére, a fentiekből mégis bizonyára kitűnik, hogy minden immunizálási módszer alkalmazása során nagy szerepet játszik az emberi tényező, a precizitás és az alkalmazás feltételeinek pontos ismerete.

Minthogy tömegmunkáról van szó, emberi hibák előfordulhatnak, sőt, elő is fordulnak, így nem lehet azt állítani, hogy birtokában vagyunk olyan gyakorlati módszernek, amely egy nagy létszámú állomány minden egyes egyedében azonos szintű védettséget eredményez.

Minthogy az állattartó kötelessége, hogy az immunizálás feltételeit biztosítsa, ezért az ő felelőssége, hogy az immunizálások eredményét befolyásoló emberi hibák minél kisebb mértékben forduljanak elő. (A baromfiállományok hatékony immunizálásának feltételeit egy következő cikkben kívánjuk ismertetni.)

A helyesen végrehajtott immunizálás után is számolni kell azzal, hogy idővel csökken az egyedek ellenanyagszintje és esetleg védettségük mértéke is. Emiatt az immunizálásokat bizonyos esetekben meg kell és meg lehet ismételni. Mód van arra is, hogy egyes betegségek ellen élő, gyengített és elölt, olajadjuváns oltóanyagok megfelelő kombinációjával a tenyészállományoknál a termelési ciklus végéig csökkenő mértékű, de kielégítő szintű védettséget biztosítsanak. Ezeknek a módszereknek az alkalmazása ellenére sem szabad viszont a baromfitelepen az általános védekezés intenzitását enyhíteni.

A szigorú telepi zártság ellenére is bejuthatnak a környezetből az állományba olyan kórokozók, amelyek nagy virulenciájuk következtében áttörhetik az immunizált állomány védettségét. Az immunizálást követően az állatok védettsége néhány hét leforgása alatt elér egy bizonyos maximumot, ezt követően viszont csökken. Tudni kell azt is, hogy közvetlenül a vakcinázása után az állat ellenálló-képessége néhány nap, az ún. negatív fázis tartamára csökken. A kórokozó virulenciájának és az állat védettségének mértéke határozza meg, hogy az állatok termelési helyére behurcolt kórokozó áttöri-e az állomány védettségét vagy nem. Az ún. negatív fázis időszakában az egyedek könnyen esnek áldozatul egy behurcolt fertőzésnek, sőt, ebben az időszakban a tartás során felmerülő minden stressztényezőtől fokozottan óvni kell őket. A legkisebb veszélynek az az állomány van kitéve, amelynek a vakcinás védettsége a csúcsán van. Az idősebb állományok veszélyeztetettsége a korral, ahogy a vakcinás védettség csökken, úgy növekszik.

Az aktív immunizálással tehát megfelelő szintű védettség alakítható ki. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy nagy virulenciájú kórokozó nem fertőzheti meg az állományt. Azt azonban jelenti, hogy a fertőzés következménye nem lesz súlyos, semmiképpen sem olyan súlyos, mint ha vakcinázatlan állományt ért volna a fertőzés. Ez az öszszefüggés húzza alá leginkább azt a tényt, hogy a vakcinázás nem teljes mértékű állategészségügyi biztonságot, hanem csak jó védelmet nyújt az adott kórokozóval történő fertőzés ellen. Az immunizált állomány fertőződése után rövid ideig kialakulhatnak a betegségre jellemző enyhe tünetek, előfordulhat az elhullások kismértékű emelkedése, a termelési szint enyhe csökkenése, de a fertőzést az állomány tulajdonképpen könynyen és kis veszteséggel túléli, sőt, védettségének szintje megnövekszik.

Különös figyelmet kell fordítani a napos állatokra. Ezek szüleik korától, vakcinázásának módjától, a náluk alkalmazott vakcina milyenségétől és védettségétől függő mértékű szikimmunitással kelnek ki, és minthogy nagylétszámú állományok utódai, szikimmunitásuk csak bizonyos határok között azonos szintű.

Az a tenyésztojó, amely valamely betegségen átesett vagy valamilyen betegség ellen immunizálták, tojásainak szíkállományába a szóbanforgó betegség ellen ható ellenanyagokat rak. Ilyenformán a napos állatok több kórokozó által kiváltott ellenanyaggal rendelkeznek, és ki lehet mondani, hogy passzív immunitásuk van, aminek az lenne a hivatása, hogy a napos állatokat életük első néhány napja alatt megvédje a fertőzésektől. A szíkellenanyagok azonban a betegségek többsége ellen alig jelentenek védelmet, mert részint mennyiségük már a kelés pillanatában sem elegendő arra, hogy a napos állatot a fertőzéstől megóvják (pl. fertőző bronchitis, baromfipestis, vírusarthritis, stb.), másrészt többségük menynyisége néhány nap alatt olyan alacsony szintre csökken, hogy csak erre az időre nyújt érdemleges szintű védettséget (pl. fertőző bursitis, csirkeanémia, hemorrhagiás enteritis, stb.). Természetes, hogy a szülőállományok immunizálására olyan programot kell kialakítani, hogy utódaik minél magasabb szintű szíkimmunitással keljenek ki, különösen azoknak a betegségeknek a vonatkozásáéban, amelyeknél a szíkimmunitás megfelelő szintje az állatoknak érdemleges védettséget nyújt.

Mindebből az következik, hogy bár a megfelelő program szerint és módon immunizált tenyészbaromfi-állományok utódai rendelkeznek szíkimmunitással, annak hatékonyságára csak egyes betegségek vonatkozásában és korlátozottan lehet számítani, a végtermékállományok ezért csak akkor védhetők meg hatékonyan, ha azokat is szakszerűen összeállított program szerint immunizálják.

Az immunizálás további korlátja, hogy csak egészséges állományt szabad vakcinázni. A betegség ideje alatt az állatok ellenálló-képessége alacsony szinten van, és minden további stresszhatásra, így a vakcinázással járó fizikai megerőltetésre, valamint a szervezetébe jutott vakcinákra is fokozottan érzékeny. A vakcinázások után kialakuló negatív fázisról már esett szó. A beteg állatot ért negatív hatások összegeződnek, ezek hatására könnyen alakulnak ki olyan szövődmények, amelyek az állat elhullását okozzák, emellett a túlélő egyedek túlterhelt immunrendszere nem teszi lehetővé megfelelő szintű áthangolódás, védettség kialakulását az adott vakcina hatásaként. Ennek megfelelően csak immunbiológiailag nagy reakcióképességű állományt szabad immunizálni. A nagy reakcióképességet a tartási és takarmányozási feltételek optimális szintje biztosítja. Ezért az állattartónak gondoskodnia kell arról, hogy a vakcinázásokat megelőző és az azt követő néhány nap idején az állományt ne érje semmiféle stresszhatás, és hogy a beavatkozás előtt az állatorvos vizsgálja meg az állatokat abból a szempontból, hogy a tervezett immunizálás végrehajtható-e.

Bizonyos mértékű korlátozottságot jelent, hogy az állományok immunizálását mindig az adott oltóanyag alkalmazására a gyártó által előírt, a biológiailag optimális életkorban kell elvégezni. Ez azt jelenti, hogy az immunizálásokat programozni kell. Például a Marek-féle betegség ellen már napos korban vagy a keltetés 18. napján kell immunizálni a baromfit, mert a fertőződés többnyire a telepítés helyén történik meg, és amennyiben a fertőződés idején az állat még olyan csekély szintű védettséggel sem rendelkezik, ami a kelés és a telepítés közötti időben kialakulhat, a betegség az állományban jelentkezni fog. A fertőző bronchitis ellen úgy kell védekezni, hogy az esetleges fertőződés olyan állapotban érje a fiatal állatot, amikor a légzőszervek hámsejtjei már bizonyos lokális védettséggel rendelkeznek. Ha nem, akkor a fiatal állatokban súlyos, szövődményekkel és elhullással járó megbetegedés alakul ki. Növendék korban a tenyészállatok megfelelő védettséggel kell hogy rendelkezzenek, mert ha ez nem így történik, egy esetleges fertőzés súlyosan károsítja a jérce ivarszerveit, aminek következtében tyúkkorban csökken az állomány termelése és a tojások keltethetősége. A fertőző bursitis esetében pedig a végtermékállományt abban az életkorban kell immunizálni a betegség ellen, amikor a maternalis ellenanyagszint már olyan alacsony, hogy az aktív védettség kialakulását nem gátolja.

Ezek a példák bizonyára eléggé meggyőzőek ahhoz, hogy bárki belássa; az immunizálások időpontját nem célszerű önkényesen meghatározni.

Az immunizálást követően bizonyos időnek el kell telnie, míg az egyedek védettsége kialakul. Ez oltóanyagonként és az alkalmazás módjától függően más és más, élő, gyengített kórokozót tartalmazó oltóanyagok esetében általában 7-10 nap, a gyakorlatban eredményesen használt ún. inaktivált olajadjuváns oltóanyagok alkalmazása után 4-6 hét. Ez magyarázza azt is, hogy az immunizálások között hoszszabb-rövidebb időt kell hagyni az állománynak, amely alatt az immunrendszer újabb ingerléséről le kell mondani.

Ebből következik, hogy az immunizálások után nem lehet azonnal védettséget várni, és az immunizálások eredményét korlátozó tényezők figyelembe vételével az általános védekezés előírásait folyamatosan és állandóan alkalmazni kell a baromfitelepen.

Az immunizálási program kialakítása

A baromfitartó akkor jár el helyesen, ha az állományait kezelő állatorvossal együtt alakítja ki az immunizálási programot. Amennyiben integráció keretében folytat termelést, tanácsos, ha az integrátor állategészségügyi szakemberének tanácsait is figyelembe veszik, mert, mint már korábban említettük, fontos, hogy az integráció azonos állategészségügyi elvek és gyakorlat alapján működjék. Az integráció meg tudja adni azokat a kereteket, amelyeket ebből a szempontból fontosnak tart, az állományt kezelő állatorvos pedig ismeri a helyi körülményeket és tudja, hogy mely szempontokra, immunizálásokra szükséges hangsúlyt helyezni. Az immunizálási programot mint a komplex állategészségügyi program részét kell tekinteni.

Napjainkban már elkezdődött a baromfitermelés minőségbiztosításának kialakítása a HACCP-program rendszerében. Az immunizálási programot ebbe a rendszerbe szükséges beilleszteni.

Általában azok ellen a betegségek ellen kell a baromfiállományokat immunizálni, amelyekről hatósági intézkedések így rendelkeznek, amelyek a legnagyobb kárt okozhatják, amelyek az adott területen nagy valószínűséggel előfordulnak vagy előfordulásukra számítani kell, illetve amelyeknél nagy jelentősége van az utódok szíkimmunitásának.

Az immunizálási program kialakításában mindig figyelembe kell venni, hogy milyen hosszú idő áll rendelkezésre az adott program végrehajtására, tekintettel arra, hogy az immunizálások közötti idő ne legyen túl rövid. Fontos szempont, hogy a program öszszeállításánál éljünk azzal a lehetőséggel, hogy bizonyos oltóanyagok szimultán (ugyanabban az időben ugyanolyan vagy más módon adott több oltóanyag) is adhatók, hogy ezzel is csökkenjen a beavatkozások száma. Ki kell használni a több antigént tartalmazó olajadjuváns vakcinák kedvező lehetőségeit ebből a szempontból is.

Az immunizálások költséges beavatkozások. Az oltóanyagok ára sem kicsi, és ehhez adódik a nagytömegű állattartás során a munkaerőköltség. Mindamellett azt kell javasolni az állattartóknak, hogy az immunizálási programot mindig a szakmai megfontolások alapján határozzák meg, és döntésüket semmiképpen ne befolyásolja a végrehajtás költsége. Nem biztos ugyanis, hogy egy-egy vakcina alkalmazásának az elmulasztása, az ismételt immunizálás elhagyása vagy a költségek más módon történő csökkentése nem fog a megtakarítás összegét sokszorosan meghaladó veszteséget okozni.

Az immunizálási program kialakítása előtt tájékozódni kell arról, hogy az állattartási hely környezetében termelő más állományokat milyen betegségek ellen immunizálják, és arról is, hogy a saját állomány származási állományát milyen program szerint immunizálták, illetve ajánlja-e az integrátor valamilyen speciális beavatkozás végrehajtását, valamint, hogy egységes, szórt és megfelelően magas-e a napos broilerek fertőző bursitis elleni ellenanyagszintje.

A vakcinázás orvosi beavatkozás, így azt vagy maga az állatorvos kell hogy végezze, vagy jól kiképzett embereknek kell végrehajtaniuk, az állatorvos felügyelete mellett. Az állatorvosnak kell képesítése alapján megítélnie az immunizálandó állomány egészségi állapotát, hogy végrehajtsa az oltóanyagok szakszerű előkészítését és alkalmazását, ennek figyelmen kívül hagyása esetén ugyanis a betegségek elleni specifikus védekezés hiányos lehet, és az állattartókat jelentős veszteségek érhetik.