Állati élősködők (paraziták) azok az élőlények, amelyek egy más fajú állaton vagy állatban élősködnek, azon ideiglenesen vagy állandóan, táplálékszerzés céljából tartózkodnak, és az állatot károsítják. A parazitákat aszerint, hogy milyen gazdán vagy gazdában élősködnek, három csoportra oszthatjuk: orvosi (emberen), állatorvosi (háziállaton) és vadegészségügyi (vadgazdasági haszonállaton élősködő) paraziták. Kissé egyszerű csoportosítással, a gazdaállatban történő „elhelyezkedésük" és kártételük alapján a paraziták lehetnek külső paraziták (ektoparaziták, pl. bolhák, rühatkák, tetvek) és belső paraziták (endoparaziták, pl. orsóférgek).

A paraziták kártétele közvetlen vagy közvetett lehet. Közvetlen kártétel a táplálékelvonás (pl. a sertés orsóférge, vagy közismertebb elnevezéssel: giliszta, gyomorférgek), vérszívás (pl. sertéstetű, bolha, kullancs), mechanikai hatás (pl. orsóféreglárvák károsítják a májat), toxikus hatás (pl. a belső élősködők anyagcseretermékei), kórokozók beoltása (pl. kullancsok). Közvetett kártételként a gyulladásos elváltozások okozását nevezhetjük meg, ilyen például a bolhák okozta allergiás bőrgyulladás.

Az élősködők a szervezet működését gyengítik, az ellenálló-képességet csökkentik, számos szövődő betegség forrásává válhatnak. Rontják az állattartás gazdaságosságát, ezért védekezni kell ellenük, különös tekintettel arra, hogy egyes paraziták az emberre is átterjedhetnek, így közegészségügyi jelentőségük is van. Egészséges és töretlen fejlődést, megfelelő élőtömeg-gyarapodást, kellő időre történő ivarérettséget, a genetikai adottságok realizálását csak parazitamentes állatoktól várhatjuk el.

Vizsgáljuk meg először a sertés belső élősködőit!

A sertés legelterjedtebb és az egyik legnagyobb kárt okozó belső élősködője az orsóféreg.

A kárt egyrészt a kifejlett féreg okozta, másrészt a tüdőben és a májban vándorló lárvák, amelyek roncsolják azokat a szöveteket, amelyeken áthaladnak. A bélben élő kifejlett férgek ingerlik a bél és a gyomor nyálkahártyáját, ezzel s az általuk termelt méreganyagokkal nyálkás hasmenést, ritkábban hányást okoznak. A méreganyagok fontos tulajdonsága, hogy csökkentik a kalcium beépülését a csontokba. A kártétel a fentiekből következik: a máj vágóhídi elkobzása és a hízékonyság romlása okoz veszteséget. Szakirodalmi adatok szerint a súlyos fertőzés a sertésorbánc lappangási idejét is lerövidíti, és a betegség súlyosabb formája alakul ki.

A kifejlett férgek 6-18 cm hosszúak, szabad szemmel is jól láthatók a bélsárban vagy a hányadékban. Ha a bélsarat megvizsgáljuk, és rövidebb alakokat találunk, az súlyos fertőződésre, nagy mennyiségű féregre utal, míg a hosszabb egyedek esetén általában kevesebb a férgek száma.

A hatékony védekezéshez ismernünk kell az orsóféreg fejlődését. A kifejlett férgek vastag burkú, nagyon ellenálló petéket ürítenek, amelyeket a hagyományos fertőtlenítő szerek nehezen pusztítanak el. A fertőzés egyik lehetősége, hogy a sertés szájon át ilyen petéket vesz fel, de így fertőződhet az ember is. A szervezetbe jutott pete burkából kikelve először lárva alakot vesz fel. A lárvák a szervezetben mindenfelé szétszóródnak, vándorolnak. Így eljutnak a májba és a tüdőbe is, ahol károsítják azok szöveteit. A károsult szövetek ellenálló-képessége csökken, tüdőgyulladás, a máj károsodása az anyagcsere-folyamatok zavara és az általános ellenálló-képesség hiánya jelentkezhet. A vándorló lárva végső célpontja a bél, ahol a kifejlett féreg él.

Az orsóférgeken kívül a sertésben még gyomorférgek, vastagbélférgek, ostorférgek, veseférgek is élősködnek. Ezek gyakorlati jelentősége azonban kisebb.

A sertés külső élősködői

A külső élősködők káros hatásaikat többféle módon fejthetik ki, így pl. a sertés vérének szívásával vérveszteséget okoznak, az állat nyugtalanításával az élőtömeg-gyarapodás rontják, a sertés bőrét károsítva ipari bőrkárt okoznak, valamint kórokozókat, így például a sertéshimlő vírusát is terjesztik.

A külső élősködők közül legelőször a legtöbb kárt okozó külső parazitózis, a rühösség említendő. A kórokozó egy ízeltlábú. A rühatkák a bőr felületén található elszarusodott hámsejtekből, izzadmányrészecskékből, szövetnedvekből táplálkoznak. A bőrt elsősorban erőművi úton, nagyobb mértékben mérgező anyagaikkal károsítják. A bőr állapotának súlyosbításához hozzájárul a bőrrészek vakarása is. Rühatkával a sertések többsége tünetmentesen fertőzött, a komolyabb kártételhez az állat szervezetét gyengítő tényezők – pl. nem megfelelő takarmányozás, szennyezett ól, nem kellően tisztántartott környezet, stb. – szükségesek. A rühös állat erőbeli állapota romlik, részben a viszketésből adódó állandó nyugtalankodás, részben az atkák által kiválasztott mérgező anyagok felszívódása, részben a bőr élettani működésének hiányosságai miatt. Súlyos rühösség esetén senyvesség fejlődik ki. Amennyiben a sertéseket beoltják rühösség ellen, úgy az élőtömeg-gyarapodás akár 10%-kal is javulhat, az állatok a hízlalás végére kevesebb takarmányból 5-7 kg-mal nagyobb testtömeget érthetnek el.

A sertés kisebb jelentőségű, de gyakori külső élősködője a bolha. A bolha nem csak mozgásával, szúrásával okoz viszketést és vérveszteséget, hanem nyálának anyagai allergiás, azaz túlérzékenységi reakciót okoznak, amelyhez a vakarás okozta sérülés társul. Itt talán érdemes megjegyezni, hogy a falusi kutyák súlyos bolhaekcémáját gyakran gyógyíthatatlan rühösségnek fogják fel.

Kullancsok csípése esetén a csípés körül – főleg, ha a fej bentszakad – kialakulhat kellemetlen, elvakart gyulladás. Ha a kullancs fertőzött volt a Lyme-boreliosis nevű betegség kórokozójával, úgy – akárcsak az embernél – „vándorló" vörös foltok jelenhetnek meg, a betegség más fontos tüneteivel, így lázzal és később ízületi fájdalommal.

A mai állatorvoslás számtalan módszert, sok kiváló antiparazitikumot kínál a paraziták gyérítésére, a fertőzések megelőzésére. Lemosó szerek, szájon át adható tabletták, injekciós készítmények, spray-k, hintőporok, az állat hátára cseppenthető készítmények, stb. Minden esetben gondolni kell a gyógyszeres kezelés után megjelenő férgek elpusztítására, a környezet tisztántartásra, fertőtlenítésére, az újrafertőződés lehetőségének kivédésére.

A külső parazitás fertőzöttség esetén a gyógyszert lemosással, permetezéssel, fürösztéssel vihetjük fel az állatra. Mindezek munkaigényes, az állat törésével járó, kellő munkaszervezést igénylő folyamatok, amelyek körültekintés és szakszerűség nélkül alkalmazva vegyszerrel terhelhetik a környezetet. Ezeknek a módszereknek további hátránya, hogy a téli időszakban fennáll a növendék állatok meghűlésének veszélye. Korszerűbbek azok a szerek, amelyeket egy csíkban kell az állat hátára juttatni, és innen a bőrön át felszívódva jutnak be a vérkeringésbe.

A belső élősködők ellen a népiesen „gilisztaporok"-nak nevezett készítményekkel lehet viszonylag jól védekezni, amelyeket a takarmányba vagy az ivóvízbe kell bekeverni. A porok hátránya, hogy hatásuk általában rövid, ezért a kezelést gyakran meg kell ismételni. A takarmányba kevert porok másik hátránya, hogy az állatok a gyógyszert a táplálékkal veszik fel, így a rangsorban előrébb álló, jobb étvágyú egyedek többet fogyasztanak belőle, míg a rangsorban hátrább elhelyezkedő, kevésbé éhes, esetleg beteg egyedek szervezetébe nem jut elegendő gyógyszer.

Korszerűbb lehetőség az injekciós készítmények, gyógypremixek alkalmazása, amelyek a külső és a belső élősködőktől egyaránt megszabadítják sertéseinket. Az injekciós készítmények előnye a szükséges és elégséges hatóanyag biztos bejutása az állatba, a hosszú hatástartam (5-6 hónap), a könnyű alkalmazhatóság, valamint az, hogy az összes parazitát elpusztítják.

A kezelést minden esetben egyeztessük az állatorvossal, kérdezzük ki arról, hogy milyen módszert és készítményt javasol, milyen adagban alkalmazzuk a gyógyszert, és mikor kell ismételni a kezelést.