A 2003. év a búzatermesztés és -értékesítés tekintetében a termelők számára ismét sok tanulsággal szolgált. Első hallásra meghökkentő, de tény, hogy a búza kereskedelme még jelenleg is javában zajlik, ebben a folyamatban azonban a termelő már csak olyan külső szemlélő, aki nagyon sok mindent nem ért. Elsősorban azt nem, hogy a malmi búza ára hogy lehet ma kétszerese a nyárvéginek, továbbá hogy a „jó gazda gondossága" szemlélet miért nem érvényesül akkor, amikor az ország kenyeréről van szó. Józan paraszti ésszel elképzelhetetlen az, hogy ősszel eladjuk a mennyiségileg pontosan be sem határolt országos búzatermés jelentős részét – 576 ezer tonnát, december végéig –, majd tavasszal, jóval magasabb áron vásárolunk a tengerentúlról. Nos, erről a feloldhatatlan ellentmondásról és a közeljövő hazai búzatermesztéséről kérdeztük Makay Györgyöt, a Magyar Gabona-feldolgozók, Takarmánygyártók és -kereskedők Szövetsége főtitkárát.

– Főtitkár úr! Indokolja-e valamilyen szakmai érv azt, ami a búzakereskedelemben ma történik? Valóban szükséges-e ilyen izgalmaknak kitenni az ország közvéleményét, hiszen a mostanihoz hasonlóan ésszerűtlennek tűnő tranzakcióra nem volt még példa a hazai gyakorlatban.

– Aki ma ezt a kérdést ebben a formában felveti, az nem egészen „piacban" gondolkodik. Az ország nem egy állami nagyvállalat, amelyet, mint tudjuk, ellátási kötelezettség terhelt. Az export persze – ami az ősz során történt – joggal nevezhető piacgazdasági hibának. A vevő gyakorlatilag azt tesz, amit akar, az eladó pedig szinte semmit sem tehet a saját védelme érdekében. Ez vezetett oda, hogy a koncentrálódó kereskedelem korlátlan hatalmat gyakorolt a búzapiac felett. A búza ára már az aratás végén is magasabb volt, mint a korábbi évben, majd lineárisan emelkedett. Az üzletláncok, a kereskedelem – a két érdekszféra közé beszorultak a pékek – viszont nem akarták elismerni a költségek emelkedését. A malmok ennek következtében nem vásárolták a szokásos ütemben a búzát, hiszen az állandóan növekvő búza- és lisztár mellett féltek attól, hogy költségeiket nem tudják majd érvényesíteni termékeik árában. A vevők az áremelési kísérletek bejelentését azonnal „megkontrázták". Ezért nem vásároltak fel a korábbi gyakorlat szerint elegendő búzát. A termés viszont több volt, mint az országos szükséglet, ezért volt export árualap.

Összegezve, ha a magyar belső piac tudomásul vette volna a növekvő árakat – mint azt a környező országokban láthattuk –, akkor a kereskedők nem tudták volna külföldre eladni a búzát. Hiszen ők jutottak hozzá nagy mennyiségekhez, a versenyképtelen molnárok helyett. Májustól megszűnik az állami beavatkozás, nem lesz semmilyen tiltás, a szabad kereskedelem jegyében zajlik az áru mozgása, ami alapvetően új helyzetet teremt.

– Hallatszott olyan állásfoglalás, amely szerint azért nem avatkozott be az állam a búzakivitel korlátozásába, mert csatlakozásunk előtt ez hallgatólagos elvárásként fogalmazódott meg az EU részéről.

– Ilyen elvárás fel sem merülhetett, hiszen az EU – a nagyon gyenge termések ellenére – ma is rendelkezik intervenciós készletekkel. Egyértelműen és kizárólag csak a szabadkereskedelmi elv fogalmazódik meg a részükről, beavatkozás csak akkor történhet, ha az elengedhetetlenül szükséges. A januári magyar intézkedés viszont – amely a további kivitelt 11.000 Ft/t kiegyenlítő befizetés mellett teszi lehetővé – éppen ezért részben szabálytalan. Az agrárpiaci rendtartás rendelkezése szerint akkor lehet ilyen illetéket kivetni, ha az export ár jelentősen meghalad egy korábban jogszabályban meghatározott árat. Mivel ilyen nincs, ezért az intézkedés jogi szempontból nem áll meg, sőt jogbizonytalansági kérdéseket vet fel.

Gyakorlatiasan nézve ez azt jelenti, hogy van egy rossz piaci struktúra, ami mentén az ágazat sodródik. A szociális demagógia pedig tovább rontja a helyzetet, hiszen a kenyér ára körüli vita mindig nagyon hangos és botrányos, ugyanakkor a naponta változó üzemanyagárakat a társadalom is hajlandó „agyonhallgatni". Pedig a benzinár ugyanúgy beépül az emberek mindennapjaiba, az energiaárakba, a termékek árába.

– Az import búza honnan kerül majd Magyarországra, hiszen a környező országokban aligha van kínálat, de Európa más országaiban sincsenek eladásra váró készletek?

– Minden bizonnyal az Egyesült Államok lesz a boldog és szerencsés exportőr, mégpedig meglehetősen magas áron. A BÁT árai – hazai készletek hiányában – már egy ideje sugallják, hogy mennyi az ún. „visszapótlási érték", amellyel az import búza megjelenik majd a magyar piacon. Ez nem kevesebb, mint 50-51.000 Ft/t, amely erősen „elméleti érték", s arra szolgál, hogy irányt mutasson, valamint a belső piacot felkészítse az import áru fogadására. A malmok ezen az áron persze továbbra sem mernek vásárolni, sőt, ha észreveszik azt, hogy nem lehet a lisztet kivinni, akkor továbbra is ellenállnak az áremelésnek, s ez lesz a „záloga" annak a lehetőségnek, hogy igenis, előfordulhat az országban liszthiány. Az import azonban elkerülhetetlen, hiszen már most nem elegendő a belföldi készlet, a gazdák pedig még spekulációs céllal sem rejtegetnek még kisebb készleteket sem. A dolog tanulsága, hogy a magyar hatóságok bizony megint íróasztal mellől óhajtották kormányozni a dolgok folyását, s nem kommunikáltak a piaci szereplőkkel. Ez a jövőben sem a járható út, jóllehet a búzapiac az idei évtől jelentős változások elé néz.

– A jelenleg mintegy 1,15 millió ha vetésterülettel rendelkező magyar búzatermelők milyen piaci változásokra számíthatnak az uniós csatlakozásunk után?

– Egy biztos információval szolgálhatok e tekintetben, mégpedig azzal, hogy a ma érvényben lévő rendkívül magas árakat nyugodtan el lehet felejteni. Egyelőre a magyar és az európai búzavetések általános állapota is egyaránt jó, tehát normális termésszintek várhatók, amelyek nem bolydítják meg a piacot. Az új szezonban az EU intervenciós ára lép életbe – ez minden magyar árutulajdonosra vonatkozik majd –, amely az árfolyammozgásokat is figyelembe véve 26.500-27.000 Ft/t-os felvásárlási árat jelent a malmi III. minőségi kategóriában. Ez a termelő számára biztonságot és tervezhetőséget jelent, ami egyelőre szokatlan a magyar gyakorlatban. Ugyanakkor nem jelenti azt, hogy nem lehet ennél magasabb árakat elérni a minőség és a megtermett összes mennyiség függvényében! A szélsőségesen magas ár gondolata azonban a továbbiakban minden realitást nélkülöz.

– A kedvező évjáratokban közismerten jó minőségi paraméterekkel rendelkező magyar búza milyen érvényesülési esélyekkel indul az uniós piacon? Milyen praktikák segíthetik majd az áru piacra jutását?

– Az intervenciós ár a malmi III. – nem túl szerencsés magyar szóhasználattal „euro" – minőségű búzára vonatkozik. Ez már előrevetíti azt, hogy az ennél jobb minőség áremelkedést indukálhat, nem szabad azonban túlmisztifikálni a magyar búza jelentőségét. Legendája az utóbbi évtizedekben erősen megkopott, ahogyan azt az exportőrök gyakran tapasztalhatták. Ma a jó tésztaképző tulajdonság dominál a piacon, erre van valódi kereslet, hiszen a nyugat-európai adottságok a gyengébb sütőipari értéket képviselő búzák termelési lehetőségét kínálják. Ezért jó stratégia lehet az, ha a magyar termelők a minőség irányába mozdulnak el. Ez azonban nem feltétlenül a magas sikér- vagy fehérjetartalmat jelenti. Egyre több minőségi paraméterrel jellemzik ma Európa-szerte az árut, aminek egy részét képezik az alveográfos vizsgálatok, amelyek a tésztaképző tulajdonságokra vonatkozó sajátosságot – pl. nyújthatóság – mutatják ki. Mást igényel az olasz, a német vagy éppen a francia vevő, amire nyilván jó oka van. Ezért az ottani pékek megmondják, hogy milyen vízfelvevő képességű lisztet kívánnak átvenni. A jövőben tehát a termelőknek azt kell tudomásul venniük, hogy a vevők minőségi követelményei piaconként eltérőek, és ezeknek kell megfelelni. A kereskedők feladata pedig az lesz, hogy a szakmai párbeszédet ez ügyben lefolytassák. Nem feltétlenül újabb kereskedelmi fogásról lesz tehát szó – erre előre felhívnám a figyelmet, mielőtt bárki gyanakodni kezdene!

– A köztermesztésben lévő búzafajták mennyire képesek megfelelni a fent felsorolt elvárásoknak? Számolt-e a hazai nemesítés a most előtérbe kerülő igényekkel, lesz-e elegendő magyar búzafajta, vagy külföldi fajták további bevonására lesz szükség?

– A nemzetközi búzakereskedelemre egy jó ideje már nem az abszolút hiány a jellemző. Sokkal inkább a minőségi áru kereskedelme folyik, s ebbe kellene a magyar piacnak mielőbb bekapcsolódnia. A magyar fajtakínálat ma rendkívül gazdag, meghaladja a 130-at. Ez bőven elegendő, ugyanakkor óvva intenék az ún. „divatfajták" mértéktelen használatától. Ezek divatja becsapós, és egyáltalán nem biztos, hogy a fajták a megrendelők igényeihez igazodó paramétereket nyújtják. A jövőben a fajtát is a vevő igényéhez mérten kell megválasztani, ami alapos igényfelmérésre, kommunikációra és szakszerű tervekre alapozva sikerülhet. A magyar termelőknél már szereplő külföldi fajták minőségre szelektáltak, és sokkal több paraméternek képesek megfelelni, éppen ezért népszerűek. Lehet, hogy a magyar fajták egy része is tudja ezeket, csak nem úgy jellemzik őket. Ezért halaszthatatlan, hogy a búzatermelők minél hamarabb megismerkedjenek a „búzaminőségi térképpel", amelyben a vizsgálati módszereket, a vizsgált paraméterek összességét, néhány fajta minőségi jellemzőit egy helyen megtalálhatják, és megértik ezek fontosságát.

– A malmok fajtaigénye és a nemesítők elképzelései vajon találkoznak-e az új, szabad búzakereskedelmi gyakorlatban? Felkészültek-e a nemesítők évekkel korábban erre az új, de kiszámítható szituációra?

– A malmok szándéka már korábban megfogalmazódott, miszerint igényeiket egy fajtalistában összegezték. Lehet, hogy ez megkeseríti a nemesítők életét, ha fajtáik nem szerepelnek a listán, és ez egyelőre egy nagyon érzékeny kérdés. A verseny azonban e téren is megkezdődik, ahogyan az iparban – pl. az autógyártásban – már régóta tart. Azt a fajtát vásárolja majd a vevő, ami számára a leginkább elősegíti a piacra jutást. Biztos vagyok abban, hogy a nemesítő intézetek érzik ezt a versenyt, és a nemesítés hosszú, kockázatos, vizionáló gyakorlatával készültek is rá. A fajtahasználat azonban minden bizonnyal beszűkül, sőt lesznek olyan – ma még népszerű, de nem jó tésztaképző tulajdonságú – fajták, amelyek rövid időn belül eltűnnek a piacról. A nemesítők munkájának kockázata viszont alaposan megnő. Egy új, jónak ítélt fajta felszaporítása után már nem derülhet ki, hogy azt mégsem fogadja el a piac, hiszen akkor több éves nemesítői munka mehet veszendőbe. A „befutó" fajták felkarolása viszont még fontosabb feladat lesz számukra, hiszen ha azt a piac elfogadta, akkor tisztességesen meg is fizeti.

– Prognosztizálhatóak-e a következő évek búzatermesztésének méretbeli változásai a jelenlegi ismeretek birtokában?

– Számítani lehet arra is, hogy megszűnik az ún. bizalmi-elv, ami eddig a vevő és a termelő akár több évtizedes együttműködését garantálta. Az újonnan előálló bonyolult értékesítési láncolatok már nem tartják nyilván ezt a korábbi rendezőelvet, hiszen a termékpálya szereplői gyakran nem is ismerik egymást. Ezért az áru minőségét igazolni kell, hogy a láncolat végén álló bizalmatlan fogyasztó meggyőzhető legyen, és visszatérő vásárlóvá váljon. Garancia, márka-védjegy, tanúsítvány – ezekkel és egyéb kifejezésekkel kell megbarátkozni, és rendelkezni is kell a felsoroltakkal. Nem elég a technológiai fázisokat pontosan betartani, a növényvédőszer-használatot precízen végezni, ezt bizonyítani is kell, mert így dokumentálható, hogy az áru egészséges!

A búza hazai termesztését óvatosan szabad prognosztizálni. Egyelőre egy strukturális változás valószínűsége körvonalazódhat a következő években, területi növekedés nem. Sőt, az EU intervenciós árrendszere minden gabonafélére egyformán érvényes, ami valószínűsítheti a kukorica felé történő területi elmozdulást, hiszen ott jobb nyereségtartam érhető el. Az is szempont, hogy a minőségi mérce sem olyan magas, és termesztése még a kukoricabogár terjedése ellenére is biztonságosabb piaci hátteret rejt magában. A kérdés humán oldala pedig az, hogy a kisebb ellenállás irányába szívesebben mozdul el – az egyébként sem túl jól kondicionált – magyar termelő.

– Végezetül, mit ajánlana még a magyar búzatermelők figyelmébe, ami hasznos útmutatás lehet az elkövetkező időszakban?

– Nyugati példák igazolják, hogy egy-egy család eltartását egyre növekvő terület képes csak biztosítani. Ezért a hazai viszonyok között is nagyon komoly földterület-koncentrációnak kell bekövetkeznie, különben a versenyképesség tovább romlik. Ez ügyben meglehetősen szkeptikus vagyok, hiszen a verseny már a támogatások tekintetében is egyenlőtlen. Míg a társ 90.000 Ft/ha-t kap, addig a magyar már lassan 36.000 Ft/ha-t sem. A különbség önmagában is nagyon nagy. Ennyivel nem jobb a termőhely idehaza, és a nap sem süt jobban. Emellett pedig van lemaradás szakmai és pályázati felkészültségben, ismeretekben, stb., ami arra figyelmeztet, hogy nagyon nehéz időszak elé nézünk. Kétségtelen, hogy sokaknak be kell fejezniük a gazdálkodást, de egyelőre nem lehet kijelölni, hogy kik ezek a termelők. Aki józanul tud gondolkodni, úgyis megérzi, hogy mikor jön el a szomorú pillanat.

Tanácsot is nehéz adni a gazdáknak, egyet azonban vegyenek nagyon komolyan: minden tekintetben a vevő az úr, s ez az elv érvényesül a teljes termékpályán! Gondolkodjanak fogyasztóként, és a saját fogyasztói igényeiket fogalmazzák meg a termékeikkel szemben is. Eszerint termeljenek, amihez egyre magasabb szintű tudásra lesz szükség. Barátkozzanak meg minél intenzívebb ütemben a papírmunkákkal! Végérvényesen elmúlt a kalendáriumba jegyzetelés időszaka, egyre nagyobb tiszta asztalfelületre lesz szükség a nyomtatványok, szakmai anyagok, nyilvántartások elhelyezéséhez. Vonják be iskoláztatott, számítástechnikában, informatikában jártas gyerekeiket a munka technikai, értelmezési részébe, hiszen Nyugaton és az USA-ban sincs ez másként. A metropoliszban brókerként dolgozó fiatal is hazamegy szabadságra, amikor indul farmjukon a betakarítás, és beül a kombájnba vagy a teherautóba, hogy segítsen a munkacsúcsok idején. Idehaza is ezt kell tenni, akinek van módja rá, a mind eredményesebb gazdálkodás és a felzárkózás érdekében.