Történet, előfordulás

A veszettséget már igen régóta ismeri az emberiség. Első leírása Babilonból i.e. 2300-ból származik. A korabeli írásokban Homérosz, Arisztotelész, Galenus, és Hippokratész is említést tesz róla. Mivel okát nem ismerték – ennél fogva védekezni sem tudtak ellene – a legrettegettebb betegségek közé tartozott. Úgy tartották, hogy a veszettség magától is kialakulhat, ha pl. a kutyát mostoha körülmények között tartják, vagy csak egyszerűen nagyon ráijesztenek.

Jóllehet Demokritosz és Arisztotelész írásaiban is történik utalás a kutyaharapással történő terjedésére, mégis a XIX. századig kellett várni, amikor is Zinke állapította meg először a fertőzés valódi útját. A kórokozó vírus Pasteur (1881) kutatásai nyomán vált ismertté. Ő hozta létre az első oltóanyagot is, melyet 1885. július 6-án próbáltak ki először emberen.

A betegség világszerte előfordul, de a brit szigetek, Skandinávia , az Ibériai félsziget, Olaszországnak az Alpoktól délre eső területei ill. Görögország kivételt képeznek.

Kóroktan

A betegséget a Lyssavirus nemzetségbe tartozó (innen betegség korábbi neve: lyssa) veszettségvírus okozza. A vírus maga gyenge ellenálló képességű: a szokásos fertőtlenítőszerek behatására ill. 56 Co-on pl. perceken belül elpusztul, de a külvilágra került nyálban is csak néhány napig él túl. A fertőzött állati tetemekben viszont hetekig túlélhet.

A vírus iránt tulajdonképpen az összes melegvérű élőlény fogékony, ennek mértékében vannak azonban különbségek: nagyon fogékony a róka, a macska, a sakál, a denevér és a szarvasmarha, kevésbé fogékonyak a kutya, a kiskérődzők és a ló. Az emlősök közül legkevésbé fogékony az ember és az oposszum. A madarak fogékonysága az emlősökhöz viszonyítva alárendelt.

Járványtan, kórfejlődés

A betegség terjesztésében vidékenként-földrészenként más-más állatfajoknak van szerepe. Eszerint lehet erdei (szilvatikus) és települési (urbánus) veszettségről beszélni.

A szilvatikus formát Európában és hazánkban is elsősorban a vörös róka tartja fenn. Ugyanezt a szerepet Afrikában a sakál, Ázsiában a farkas és a hiéna, Észak-Amerikában a róka mellett a prérifarkas, a mosómedve, a szkunk, Közép és Dél-Amerikában viszont a vérszívó denevérek töltik be. Az utóbbiakban tünetmentes vírushordozás is gyakori, úgyhogy az ottani szarvasmarha- és lóállományokban nagy veszteségeket okoznak. A háziállatok fertőzése mindenkor rókával való érintkezésre vezethető vissza. Előfordult már megbetegedés azonban borz, görény, vadmacska, őz és szarvas esetében is. A denevérekkel kapcsolatban kiderült, hogy a fertőzött denevérek barlangjainak levegőjében is megtalálható a vírus, így itt szájon át is fertőzhet.

Európában a II. Világháború előtt urbánus veszettségjárvány volt (az esetek 90 %-ban kutyák okozták), de köszönhetően a `30-as években bevezetett szigorú ebrendtartásnak (kötelező vakcinázás, a kóbor állatok kilövetése) ez a forma eltűnt. A mai szilvatikus járvány 1939-ban indult el a Balti-tenger és Volga felső folyásának vidékéről és egész Észak- és Közép-Európát átfertőzte. Az utóbbi években – a repülőgépről leszórt csalétekbe ágyazott fóliakapszuláknak köszönhetően – a megállapított esetek száma erőteljesen csökkent.

A veszettséget a fertőzött állatok terjesztik, leggyakrabban harapás útján. Ennek során az állat nyálával kerülnek a vírusok az okozott sebbe, ahol egy ideig csak szaporodnak, majd az idegek mentén a központi idegrendszerbe jutnak. Ennek sebességére jellemző, hogy a vírus óránként 2-5 mm-es sebességgel halad az agy ill. a gerincvelő felé. A harapást, fertőzést követően hosszabb-rövidebb lappangási idő következik. Ennek hossza attól függ, hogy a test melyik részén történt a harapás. Az minél közelebb van a fejhez, annál rövidebb az inkubációs idő. Jó tudni, hogy a veszettség tüneteinek kialakulása előtt néhány nappal már a fertőzött állat nyálában jelen lehet a vírus (de mindig azután, miután már az agyvelőbe is eljutott), tehát a még egészségesnek látszó állat is terjesztheti a betegséget. A vírus tehát a vérbe ritka kivételektől eltekintve nem jut be, nem találkozik a kórokozókat felismerni képes fehérvérsejtekkel csak a betegség legvégső, gyógyíthatatlan stádiumában. Mire tehát a szervezet – egyébként rendkívül hatékonyan – védekezni tudna, addigra már rendszerint késő.

Tünetek

Leggyakrabban 2-3 hét alatt alakulnak ki a tünetek (fejsebnél már 5-7 nap is elegendő). De előfordul, hogy a lappangási idő fél évig is elhúzódik.

A legfeltűnőbb jel a viselkedés megváltozása. A kutya és macska klasszikus ún. dühöngő veszettsége esetén a kezdeti félénkség, nyugtalanság, a hang megváltozása, rekedtté válása után olykor őrjöngésig fokozódó ingerlékenységi állapot következik. A beteg állatok ilyenkor egyik pillanatról a másikra támadóvá válnak, minden útjukba kerülő élőlényt megharapnak, esetleg emészthetetlen tárgyakat nyelnek le.

Ezután a fej, törzs, később a végtagok idegeinek bénulása miatt fokozatosan elerőtlenedve elfekszenek és elpusztulnak. Ilyenkor már nagyon jellemző az erőteljes nyálzás, kancsalság, az állkapocs lógása, a nyelés fájdalmassága ill. akadályozottsága. A veszett kutyák (idomított, lakásban tartott) egy részénél a dühöngési szakasz kimarad és a viselkedésváltozás rövid időn belül bénulásba megy át. Ez a forma az ún. csendes veszettség.

A vadon élő veszett állatok félénksége eltűnik, látszólag „barátságossá" válnak, azután hirtelen dühöngeni kezdenek, máskor furcsa hangot hallatnak vagy szokatlanul támadó, agresszív magatartást tanusítanak. A veszett denevérek nappal is repülnek, visító hangot adnak ki, és támadóvá válnak

Kórbonctan

Az elhullott állatokban semmiféle tipikus kórbonctani elváltozás nincs.

Gyógykezelés

A veszett állatok gyógykezelése kilátástalan és értelmetlen, sőt a hatályos állategészségügyi jogszabályok értelmében kifejezetten tilos is.

Védekezés, megelőzés

A veszettség szempontjából aggályos, veszettségre gyanús valamint veszett állatokkal való teendőket az állategészségügyi hatóság a vonatkozó jogszabályoknak megfelelően határozza meg és hajtja végre.

Az elütött vagy a természetben talált elhullott állatok tetemeinek mindig gyanút kell kelteniük. A szelíd, „barátkozó" vadak ugyancsak kerülendők.

A betegség legyengített és elölt kórokozót tartalmazó oltóanyagokkal hatékonyan megelőzhető, de ez a kutyák esetében Magyarországon kötelező is. A macskák ill.egyéb húsevő kedvencek vakcinázása nem kötelező ugyan, de ajánlott, hiszen az utóbbi néhány évtized statisztikája szerint az emberi fertőzések mintegy fele a macskák harapása nyomán következett be. A vakcinázások végrehajtására – mint egyébként bármilyen vakcinázás esetén is – a szakma szabályainak megfelelően, kizárólag a működési engedéllyel rendelkező állatorvosok jogosultak.

A szilvatikus veszettség visszaszorítására az eredményes módszer a vadon élő állatok (elsősorban rókák) csalétekkel szájon át történő vakcinázása. A csalétekbe (korábban csirkefej, újabban hús- vagy halpép) helyezett kapszulába betegítőképességében erősen legyengített, de immunválasz kiváltására képes olyan ártalmatlan vírustörzset tesznek, amely hőstabil és a természetben akár két hétig is életképes. Ezzel az évente kétszer elvégzett programmal a Dunántúlon máris nagymértékben csökkent a megállapított veszettségi esetek száma és remény van arra , hogy Svájchoz és Németországhoz hasonlóan nálunk is csak „hírből ismerjük" majd ezt a súlyos fertőző betegséget.

Közegészségügyi jelentőség

A veszettség zoonózis, azaz képes állatról az emberre is átterjedni, ennél fogva nem lehet eléggé komolyan venni. A világon évente mintegy 25000 ember hal bele a kórba és 22000 embert kell a betegség kialakulása előtt védőoltásban részesíteni. Bizonyos országokban (Törökország, Közel-Kelet, India, Észak–Afrika országai) ma is gyakori emberi megbetegedés. Jóllehet az ember az emlősök között kevésbé fogékony, mégis minden kutyaharapást komolyan kell venni. A fertőzés ugyan nem minden harapást követően ered meg (főleg a mély, roncsolt sebek veszélyesek), a betegség veszélyessége okán mégis minden esetet a megfelelő gondossággal kell ellátni. Szerencsére a vírus lassú szaporodása és terjedése miatt (ld. a Kórfejlődés c. részt!) – egyedül a vírusfertőzések között - lehetőség van a fertőződést követő sorozatoltásra, amely ma már veszélytelennek mondható. Ennek indokoltságáról a körülmények mérlegelése után a körzeti orvosok döntenek.

Ritka fertőzési mód a kéz sérülésein (veszett állatok nyúzása) át vagy belégzéssel (denevérek vizeletével ürített vírussal) történő kontaktus, de volt már eset, hogy az átültetett szaruhártya fertőzte meg a recipienst.

Emberben a lappangási idő 1 hét – 8 hónap. A legelső jel a harapás helyének fájdalmas, bizsergő, zsibbadása, viszketése majd általános rosszullét. Ezeket követik nyugtalanság, görcsök, dührohamok, túlérzékenység, hallucinációk, a nyelés fájdalmassága, majd akadályozottsága ill. emiatt az erős nyálzás. A bénulási szakaszt komatózus állapot, szívműködési zavarok, majd szinte mindig a halál követi.

Megemlíthető még, hogy egy másik vírusfertőzés, az Aujeszky-féle betegség (amely szarvasmarhában, kutyában, macskában úgyszintén következetesen halálra vezető agy- és gerincvelő-gyulladást okoz) is a veszettséghez nagyon hasonló tünetekkel járhat. Szerencsére ez az emberre egyáltalán nem jelent veszélyt. A két betegség elkülönítése a járványtani helyzet ismeretében állatorvosi feladat.