Már ott egyértelműen megfogalmazódtak azok a gondolatok, amelyek az országos demonstráción aztán a nyilvánosság előtt is elhangoztak. Mindenki tudja, hogy komoly átalakulás előtt áll az ország mezőgazdasága, hiszen évek óta a versenyhelyzetről, a felkészülésről beszél mindenki, no meg arról, hogy a gazdálkodók hány százalékának kell befejezni a tevékenységét. E tekintetben riasztó számokat hallani, ami a gazdálkodók minden rétegét megérinti. A miniszterelnök is megszólalt egy rózsadombi lakossági fórumon, és egy kérdésre válaszolva ott jelentette ki először, hogy a gazdák egy része biztosan tönkremegy, mert az állam képtelen túlélésüket finanszírozni. Nem a legjobb választás így (és onnan!) megüzenni a mezőgazdasági vállalkozásnak, hogy „kössék fel az alsót". Egyébként az érintettek tudták és tudják már, hogy nagyjából mire lehet számítani a közeli jövőben, ha a rózsadombiak nem is. A parasztembert azonban nem olyan fából faragták – állítják ők magukról –, hogy feladja az önként vállalt megélhetését. Sokkal nagyobb benne a becsvágy annál, mintsem azonnal kétségbe essen. Igaz, a „hét szűk esztendő" jó néhány éve tart már, ami miatt az elmélet persze hibádzik egy kicsit, de akkor is…

Milyen gazda az, aki nem tartalékol magának a nehéz időkre, aki nem gondoskodik a gazdasági udvarban az aprójószágról, a disznóról… Aki komolyan túl akarja élni a régóta beharangozott krízist, az lehetősége és felfogása szerint felkészült már gépekkel, ismeretekkel, technológiával. Biztosan sokat gondolkodott a megoldáson, ahogy apái, nagyapái tették a maguk idejében. Közel engedte magához a nála felkészültebb szaktanácsadókat, akiknek hajlandó volt az ismeretekért fizetni. Szövetkezett, vagy belépett a számára előnyös termelői csoportba, mert biztos túlélő akar lenni.

Akik mindenből kimaradtak, mert sehova sem akartak eddig sem tartozni, azoknak valóban van félnivalójuk. Ki kell mondani, hogy a gazdák egy része olyan félszakember, aki az iparból jött kényszervállalkozó, akinek csak a szülei vagy rokonai voltak/lehettek ízig-vérig parasztok. Hát persze, hogy nem mennek a dolgaik, mert nem érzik a gazdálkodás lényegét, másolják a munkákat, nem számolnak, rosszabb esetben mérhetetlenül eladósodnak, magamutogatóak, állandó késésben vannak, és másokra hagyatkozva akarnak boldogulni. Ez sajnos így valóban nem megy.

Egy sok vihart, megpróbáltatást megért idősebb gazda nagyon szimpatikus véleménye ragadott meg, amikor azt mondta: csak azért nem számolja fel a vegyesgazdaságát, mert azt mondják, hogy úgyis tönkremegy. Azt előbb meg kell tapasztalni, hogy valóban mennyire lesz nehéz a helyzet, mert olyan könnyen azért nem adja fel. Az egész élete a faluhoz, a földhöz, az állathoz, egyszóval a paraszti munkához kötődött eddig is. Nála lényegesen jobban, aligha csinálja ezt bárki – állítja. Mindig alkalmazkodni kellett valakihez vagy valamihez, és most sem lehet ez másképpen. Élemedett kora ellenére is fogékony az új dolgok iránt, a munka révén jó fizikumnak örvend, tiszteli a fiatalok elméleti tudását, de a saját gyakorlati tapasztalatai sem hagyták még cserben. Ezek összessége, ötvözete kell, hogy működjön a jövőben is, legfeljebb az arányok tolódnak el valamelyest. A gyerekekbe is beleivódott a paraszti munka iránti szeretet és tisztelet, ami szavatolja a folytonosságot. Az új szabályokat jól kell értelmezni, és be kell tartani, ha attól függ a siker, a támogatás, a boldogulás.

Állatok nélkül meg nem gazdaság a gazdaság, ezért a disznót is, a baromfit is levágják majd, a tehenet is megfejik az új „rendszerben" is, ameddig szükség lesz rá. Eddig is így volt, ezután is így lesz. Voltak már erőszakos, nehéz idők az ötvenes években – mondja –, és akkor volt megoldás mindenre egy kis rafinériával. Kérdésemre – hogy mit vár a közeljövőtől? – rezzenéstelen arccal válaszol. A kétségbeesés nem a parasztember sajátja, ezért úgy fogalmaz, hogy természetesen megpróbálja… Ez annyira magától értetődik, hogy magyarázatra sem szorul…

Lassan tavaszodik az idén, mintha az időjárás tovább akarná fokozni az egyébként is ideges, feszült légkört az agráriumban. Jó lenne már a pirkadó föld szagát mielőbb érezni, megkezdeni a munkát a határban, az nyugtatóan hat a gazdaemberre. Talán kevesebbet foglalkozik akkor a rázúdított intelmekkel, a „se füle, se farka" szakmainak nevezett sziporkákkal, amit nap mint nap a média zúdít rá. „Sok beszédnek sok az alja", sommázza a gazdaember, és alig várja, hogy azt tegye végre, ami a dolga, amihez igazán ért, ami a kenyerét jelenti.

„Megpróbáljuk" – így a gazda. De vajon értheti-e az ország nem mezőgazdaságból élő lakossága ennek a – fülemben állandóan visszhangzó – igének a valódi értelmét. Sejthetik-e, hogy mennyi elszántság, mennyi bizonyítási vágy szorul mögé, és hány család sorsa függ attól, hogy sikerül-e?!