Riportalanyunkat nevezték már „Somló Szepsy-jének", hasonlították orgonamesterhez, aki megszólította a Somló bazaltsípjait; dongóhoz, amely testéhez képest kicsiny szárnyaival mozog; egyhelyütt pedig az aprócska föld aprócska hercegének titulálták.

Kitalálhatunk bármiféle érdekes képet, amihez hasonlítjuk, a tény mindenképp az, hogy mindösszesen egy hektáron műveli feleségével a szőlőt, maga készíti a bort, nincsenek hipermodern feldolgozóeszközei, sem külön marketing-tanácsadója, még a címkét is két kezével illeszti a palackokra. Mégis – a borásztársadalom és a legkiválóbb borok kedvelői mindenütt a világon ismerik Györgykovács Imre borait.

Igen, a borait – mert ő maga olyannyira szerény, hogy személyét borain keresztül ismeri a legtöbb „rajongója". Megtiszteltetés volt hát számunkra, hogy fogadott minket. Somlóvásárhelyen, a hegyre vezető nyárfasor végén várt bennünket – nem messze a pincéjétől. Mintha egy kis mesevilágba csöppentünk volna – takaros házikó, kicsi ültetvény, néhány hordós pince… Rengeteg kérdés merült fel bennem, de egy magába foglal mindent: HOGYAN?

Hogy lehetséges ma ekkora területen nemhogy megélni, de a jók között a legjobbnak lenni? Mi a technológia, mik a fajták, milyen a reklám… Mi a titok, mert biztosan rejteget valamit, amit csak ő tud. A beszélgetés végére rájöttem: nincs sem mese, sem titok, sem csoda…

– Mióta foglalkozik szőlőtermesztéssel-borászattal?

– Már a dédnagyapám is foglalkozott a borral, az 1910-es években a zirci apátság vincellérjeként. Édesapám szintén szőlész-borász végzettségű volt. A Balatonfüredi Pincegazdaság tulajdonában lévő devecseri kastély pincészetében dolgozott, ő vásárolta fel Somlón a mustot és a bort. Egy kisebb területen családunk maga is termesztett szőlőt, amiből aztán édesapám a megszokott kemény, savas somlói helyett egész más jellegű, harmonikus borokat készített. Gyerekkoromtól fogva a szőlő közelségében nőttem fel, majd 1968-ban Kőszegen kertésztechnikusi képesítést szereztem. Az iskolát követően levezettem egy szüretet a devecseri TSZ-nél, ahol a minőség helyett a mennyiségre fektettek nagyobb hangsúlyt, meg esetleg arra, hogy jó savasak legyenek a borok. Szerencsémre édesapám nem hagyta, hogy magam is ebben a szellemben dolgozzam. Mindig is a minőséget tekintette elsődlegesnek – és erre nevelt engem is. Tőle örököltem mai szőlőterületeim egy részét – ami akkor még nem került olyan sok pénzbe, mint ma –, de nem ez az igazán nagy érték, hanem az a szakmai tudás és belső emberi tulajdonság, amit nem lehet megvásárolni semmi pénzért.

Ifjúságom dackorszakába érve beiratkoztam egy híradástechnikai iskolába. Mindig is érdekelt ez a szakma, és egy ideig a Videoton gyárnál dolgoztam, kezdetben anyagmozgatóként, majd feltornászva magam a ranglétrán, 600 ember munkáját irányítottam. Az alapok nem különböznek egyetlen területen sem: mindenben pontos, precíz munkát adok csak ki a kezemből.

Aztán elérkezett az idő, mikor lépnem kellett. Az 1980-as évek elejétől édesapámmal közösen szőlőt telepítettünk, borászkodtunk. 1993-tól foglalkozom kizárólag a szőlővel és a borral.

– Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy teljes mértékben feladva addigi munkáját csak a bornak szentelje életét. Mi segített abban, hogy meghozza ezt a döntést?

– Az áttörést az 1993-as Budapesti Borfesztivál hozta. Úgy mondják, „Ekkor bújtam elő a palackból." Itt figyelt fel a boraimra Dávid Gyula ügyvéd, aki később felkeresett egy nem mindennapi ajánlattal. Ő szponzorált, pincét vásárolt, és anyagilag támogatott engem – cserébe nem kért mást, csak a boraimból néhány palackot. Így az ügyvédi irodájának vincellérje lettem. Részéről nemes gesztus, hogy egy kisembert támogat, és rajtam keresztül a magyar borkultúra fejlődését is. A legnagyobb elismerés számomra, hogy teljesen ismeretlenül, csupán a boromat kóstolva döntött így. Az anyagi biztonságot megkaptam tőle, és az ő bíztatására hagytam ott a munkahelyem, és foglalkozom máig is kizárólag a szőlővel és borral. Egy dolog bánt csupán, az, hogy mindezt édesapám már nem érhette meg.

– Milyen fajtákat termesztenek és milyen irányelvet követnek a művelés folyamán?

– Összesen egy hektár ültetvényünk van, de a Somló más-más részén. A Hárslevelű fajta sok nedvességet igényel, így a hegy alsó felén telepítettük, a Furmint a hegytetőhöz közel, közvetlenül a bazaltsípok alatt terem. Emellett Olasz rizlinget és Traminit termesztünk. Feleségemmel közösen oltunk, neveljük az oltványokat, ketten ássuk a gödröket és ültetünk. Minden műveletet magunk végzünk, minden tőkét ismerünk „gyerekkorától fogva". Tudjuk, mikor volt esetleg beteg, mikor örült, adott jó termést, mikor kell babusgatni és mikor szigorúbbnak lenni. Ernyő-művelésmódban, ívelt vesszőkön hoznak termést a szőlőtőkék, terhelésük a tőke állapotától függ. Sokan esküsznek a tőkénkénti 2-3 fürtös mennyiségi korlátozás minőségi javító hatására – én nem ezt a szemléletet követem. Ha a környezeti feltételek úgy engedik, ha a tőke kondíciója olyan, akár több fürtöt is fel tud nevelni, mindenféle minőségi, egészségbeni romlás nélkül.

– Van valami titok abban, ahogy a szőlőt feldolgozza, és a bort készíti? Mitől lesz egy Györgykovács-bor igazi különlegesség?

– Titok? Látnak itt pneumatikus prést, hűthető-szabályozható-saválló tartályt, szűrőberendezést vagy palackozógépsort? A filozófiám nem titok: mindig úgy cselekedni, ahogy a szőlő akarja. Nem beavatkozni semmibe, de biztosítani minden feltételt. Alapvető fontosságú a tisztaság, s nem csupán a feldolgozás folyamán. Az ember jelleme, felfogása, hozzáállása is ugyanilyen tiszta kell hogy legyen – máskülönben a piszok a munkáján is nyomot hagy.

A régi gazdálkodók maguk is mindenféle berendezés nélkül, ösztönösen tudták, mikor milyen munkálatot és hogyan kell elvégezni.

Szeptember közepén érik a Tramini, majd egészen október vége-november elejéig folyamatosan szüretelünk. Sohasem a refraktométer alapján döntjük el a szüret időpontját, hanem kóstolással. A hajnali órákban szedjük a szőlőt, így 10-12 C°-os hőmérséklettel kerül a bogyózóba. Áztatunk is, hogy a zamatanyagoknak legyen elég idejük kioldódni. A préselést hagyományos, kézi préssel végezzük; az erjesztés pedig 500 l-es hordókban megy végbe. Nincs irányított erjesztés a pincénkben. A hőmérséklet lent 15 C°, és mivel kicsi hordókban erjesztünk, relatív nagy felület érintkezik ezzel az alacsony hőmérséklettel, kevés a tömeg, nem fullad be a must. Nem használunk fajélesztőt, amely elvenné a somlói bor jellegét és szűrőberendezést sem, egyszerűen mert nincs rájuk szükség. A somlói bor éréséhez idő kell. Az érleléshez rendelkezésünkre áll egy 1828-ban épült boltíves pince. (Ide is felgyalogoltunk a hatalmas hóban. Gyönyörű kilátás, a pincében többszáz palackos bor – még címkézetlenül. A falak téglával kirakva, köztük néhol felvillan a fekete bazalt.) A palackozást bérmunkában végeztetjük, de a címkét minden egyes palackra kézzel ragasztjuk fel.

– Évente hány palack bort adnak el, és milyen kereskedelmi csatornákon keresztül?

– Évjárattól függően 6-7000 palack jut el a vevőinkhez. Kereskedelmi csatornánk egyedül a Budapest Bortársaság, de az igazság az, hogy én sosem kerestem a vevőt – ők keresik fel a pincénket. Mindig megfigyelem, hová kerül a borunk. Az igazi megmérettetés, ha „a jók" között is tetszik a bor. Franciaországba, Németországba, Svájcba, Japánba is exportálunk kisebb menynyiségben. Gyakran szerepelnek boraink neves borárveréseken. 2002-ben a Magyar Országház épületének jubileumán kiválasztották az ország 10 borászának 10-10 palack borát, és azt a Parlament alatt lévő pincében ünnepélyes körülmények között elhelyezték – köztük volt a mi borunk is. Több somlói és országos borversenyen nyertek aranyérmet a boraink, de az igazi mérce a fogyasztó. Sokan megfordultak már itt. Akinek tetszett, az visszatért a barátaival is, és bevallom, izgultam, hogy nehogy csalódást okozzak számukra.

– Ekkora siker mellett miért nem foglalkozik a terület bővítésével, a termelés növelésével?

– Nagyobb terület esetén nélkülözhetetlen a megfelelő technológia; ez az egyik ok. A másik, hogy nem találok igazán olyan embert, aki olyan odafigyeléssel, filozófiával, felfogással dolgozna, mint mi a feleségemmel. Épp azt veszíteném el, amitől az lettem, aki vagyok. Az egyediséget.

Talán majd a lányaim továbbviszik a hagyományokat, egyikük Münchenben a vendéglátásban dolgozik, másikuk pedig vendéglátóipari főiskolára jár.

– Hogyan látja a Somlói Borvidék jövőjét?

– Minden rajtunk múlik. Egyszer egy borász kolléga felkérte Ásvány Ákost (aki akkor a Borminősítő Intézet igazgatója volt), írassanak cikkeket a Somlói Borvidékről. A válasz az volt: írni bármikor lehet és bármit, de mi értelme, ha nincs mögötte az a bor, amiről írhatnának. Sokan az összefogást tartják megoldásnak, de szerintem először mindenkinek a saját portáján kell rendet tenni, aztán jöhet a közösség. A Nászéjszakák bora címen a bikavérhez hasonló védett márkát akarnak létrehozni. Rendben, de először nevezzük meg, mi a „Nászéjszakák bora". Nincs értelme úgy létrehozni bármit is, hogy a papír legyen a kezünkben, de azt sem tudjuk, konkrétan mire. Kicsit talán különcnek tartanak az itteniek, de hiszem, hogy az elveimből semmit nem szabad feladnom a különféle érdekek miatt. Van viszont egy alapelvem, ami a közös munkára vonatkozik: Élni és élni hagyni. Az üzletben is; a másik ember és saját magam érdekében.

Györgykovács Imre búcsúzáskor megajándékozott bennünket egy palack 2001-es Traminivel, amit disznóöléskor sütött friss pecsenyéhez ajánl. Hát… ehhez még egy évet várnunk kell, talán „kitart" addig a bor.

Györgykovács Imre borai bejárták a nagyvilágot, szinte az összes exkluzív szálloda borkínálatában szerepelnek. Mindemellett egy egyszerű, szerény, talán kicsit félénk, és jó értelemben vett naiv ember, aki génjeiben hordozza a szőlőtermesztést. Tudja, mikor kell megállni, ismeri a határokat. Precíz, pontos, tiszta lelkű ember, akinek nem a „felhajtás" a fontos, hanem egyetlenegy dolog: szép szőlőből, odafigyeléssel, rendben és tisztaságban finom borokat készíteni.