E termelési tulajdonságokat a `60-as években többféle keresztezéssel próbálták meg javítani. A skót ayshire fajta bevonásától például a tejtermelés növelését, a gépi fejhetőség javítását remélték. Hasonló céllal történt keresztezés a dánvörös fajtával és a vörös-tarka lapállyal is.

A hereforddal és az aberdeen-angus-szal való keresztezés az olcsó és gazdaságosabb hústermelést volt hivatva elősegíteni. 1971-től a szarvasmarha specializáció programba kerülésével megjelent a holstein-fríz fajta, a finn ayshire és az egyhasznú húsmarha fajták közül a charolais, a limousin, a kanadai és USA-beli hereford, stb…

A felsorolt fajtákkal zömében a magyar tarkát keresztezték, ezáltal sikerült ezek tulajdonságait jelentős részben átörökíteni.

Az új fajták megjelenésével és a keresztezések hatására jelentős változások történtek a hústermelési tulajdonságok alakulásában. A változások elsősorban a hímivarúak hústermelésében jelentkeztek, mivel a nőivarúak zömében továbbtenyésztési célokat szolgáltak. A legelterjedtebb fajták, ill. keresztezések, valamint a kísérletbe vont egyedek száma az alábbi:

magyar tarka 408

magyar tarka × charolais 77

magyar tarka × limousin 151

hereford 259

magyar tarka × hereford 106

holstein-fríz 141

magyar tarka × holstein-fríz 327

hungarofríz 122

Kisebb létszámban még előfordultak magyar szürke, lincoln red (szentesi vörös), aberdeen-angus, fehér-kék belga, dánvörös, finn ayshire fajták és ezek keresztezései. Ezekről azonban nem állt rendelkezésre elegendő részletes információ, amelyek alapján határozott következtetéseket lehetne levonni.

A fent nevezett fajtákkal, ill. genotípusokkal az évtizedek során többféle hízlalási kísérlet történt takarmányozási, tartási és vágási tulajdonságok megállapítása céljából. Mivel a hústermelési tulajdonságokról az állatok vágásával nyerhetők konkrét információk, ezért nagyszámú kísérleti vágást végeztünk a hústermelési értékmérők meghatározásához, ill. ezek összehasonlítására.

A hústermelést közvetlenül jellemző tulajdonságok a következők voltak:

1. Élősúly; nagysága meghatározza a hasított féltestek tömegét. Minél kisebb élősúly kell hasonló nagyságú csontoshús előállításához, annál gazdaságosabb a termelés.

2. Hasított féltestek tömege; a színhústartalom legközvetlenebb meghatározója.

3. Vágási százalék; tulajdonképpen az előző kettőből számított mutató, amennyiben a hasított féltestek arányát mutatja az élősúly százalékában. Hiányossága bizonytalanságában rejlik.

4. Színhúsmennyiség; a kitermelhető színhúsmennyiség a vágóállat-termelés egyik legjelentősebb mutatója, amely megmutatja a különböző fajták, típusok hústermelési kapacitása közötti különbséget.

5. Színhúsarány; a hústermelés egyik legfontosabb minőségi mutatója. Tükrözi a hasonló nagyságú csontos húsokban előforduló színhús arányát és a mellékterméknek tekinthető kivágott faggyú és csont aránya közötti differenciát.

6. Faggyúmennyiség; a hasított testekből kivágott faggyú mennyiségét meghatározza a fajta és típus, valamint a takarmányozás intenzitása.

7. Faggyúszázalék; a kivágott faggyú aránya a hús minőségére vonatkozóan is jelentőséggel bír. Az átlagtól jelentősen eltérő faggyúarány negatív hatású.

8. Csontmennyiség; a csont súlya a hasított féltestek nagyságától függ.

9. Csontszázalék; a csont arányát elsősorban a fajta határozza meg. A hasított féltestek tömegének növekedésével aránya fokozatosan csökken. Az átlagtól nagyobb mértékű eltérés leromlott kondícióra utal.

Az összes kísérleti vágásra és csontozásra került egyedek száma 1824 volt. Ezekből 1691 képezte részletes vizsgálat tárgyát, ami a már említett 8 fajtára, ill. genotípusra vonatkozott. Ezek átlagos vágási tulajdonságai találhatók meg az 1. táblázatban. Miután e konstrukciók igen eltérő mennyiségi és minőségi tulajdonságokkal rendelkeznek, ezért célszerűnek látszott elsősorban mennyiségi tulajdonságaik alapján kategorizálni őket. Az állat élősúlya tűnt ehhez a legkézenfekvőbbnek, miután ez a többi tulajdonságot is meghatározza. A gyakorlat azonban azt bizonyítja, hogy az élősúly megállapítás végeredménye a vágómarha esetében nem egy pontosan meghatározható szám.

Ezért az osztályozás alapjául a pontosan mért, a színhúst közvetlenül is tartalmazó hasított féltestek szolgáltak. Az átlag és a szórás értékek figyelembevételével 3 kategóriát képeztünk, amelyek fajtánkénti megoszlása a 2. táblázatban látható. Az így képzett kategóriákban néztük meg fajtánként és tulajdonságonként az eredmények alakulását.

Magyartarka. Az élősúly felhasználás tekintetében 330 kg-ig a hasított felek előállításához viszonylag nagy élősúly szükségeltetik, amely az 5-6. helyet jelenti a fajták között, de az ennél nagyobb hasított felek előállításához relatíve lényegesen kevesebb (600 kg körüli) élősúly is elég lehet. Ez a tény a magyartarka nagyobb hústermelő kapacitására utal. A vágási százalék tekintetében a fajta közepes értékeket (56-60%) mutat.

A színhús kitermelés tekintetében a magyartarka a második legtöbb húst adó fajta. Ennek megfelelően színhúsaránya is a legjobbak közé tartozik (73-74%).

Faggyúsodási hajlama is igen jónak mondható, mivel mindhárom kategóriában a legkevesebb faggyút termeli, és a kivágott faggyú aránya is a legjobb (8-10%). A hasított féltestekben levő csont mennyisége és aránya közepes értékeket képvisel.

Magyartarka × charolais. A hasított féltestek előállításához szükséges élősúly tekintetében a harmadik legjobb. Elsősorban nagyobb tömegű hízlalásra alkalmas. A vágási arány kitűnő, 60-63% között mozog. Nagy tömegre való hízlalhatósága a legtöbb színhúst eredményezi, és ennek igen jó az aránya (73-75%). A genotípus kiváló hústermelő kapacitását igazolja.

A hasított féltestekből kivágható faggyú mennyisége mérsékelt, aránya optimális (9-10%). A csont tömege közepesnek mondható, különösen az állatok nagyságát figyelembe véve. Hasonlóak a jellemzői a csont arányának is.

Magyartarka × limousin. Ezen típusú növendék bikák 270 kg feletti hasított féltestjeinek előállításához szükséges a legkisebb élősúly (480-600 kg). A vágási százaléka hasonlóan magas, mint a magyartarka × charolais keresztezetteké (60-63%).

Az előállított színhús mennyisége közepes mértékű, a 3-4. helyhez elegendő. A színhús aránya jónak mondható, 73% körüli.

A hasított féltestekből kivágott faggyú mennyisége és aránya a közepesnél gyengébb, viszont a közepesnél jobbnak mondható a limousin típusú bikák csontmennyisége (50 kg) és csontaránya is (15%).

Hereford. A kisebb testtömegű hereford fajta 330 kg alatti hasított féltestek előállításához kiváló, és ehhez legfeljebb 500 kg élősúly szükséges. Vágási százaléka közepes értékű, 57-60%. A kitermelhető színhús menynyisége, miután alapjában kistestű fajta, közepes, 160-200 kg között váltakozik. A színhús aránya 270 kg alatti hasított féltestek esetében 72% körüli, ami a nagyobb súlyú egyedek esetében 70% körülire redukálódik.

A viszonylag kis testtömeg ellenére a faggyú mennyiségében és arányában is a leggyengébb értékeket mutatja (10-16%). Mennyiségében és arányában is a hereford fajta rendelkezik a legkevesebb csonttal.

A magyartarka × hereford genotípusú növendék bikák élősúly felvétele közepes mértékű. Vágási százalékuk 330 kg-os hasított féltestsúlyig jónak tekinthető, ám efölött, nagyobb élősúlyban vágva gyenge értékeket mutat. A kitermelhető színhús menynyisége és aránya alapján a középmezőnyben található, alig marad el például a magyartarkától.

A faggyú 30-40 kg-os mennyisége soknak tekinthető, amit a 12%-os arány is bizonyít.

A hereford fajtára jellemző alacsony csontmenynyiség és csontszázalék ebben a genotípusban is megmutatkozik.

Holstein-fríz. Ez a fajta – miután elsősorban tejtermelésre specializálódott – a csontoshús előállításához viszonylag nagyobb élősúlyt használ fel.

Vágási aránya így gyengébb értékeket mutat, 57% körül. Ezzel összhangban van a színhús mennyisége is, amely 10-20 kg-mal mutat kevesebbet a hústermelő fajták hasonló értékénél. Ez megmutatkozik a 2-3%-kal kisebb húsarányban is.

A kivágott faggyú menynyiségében és arányában a fajta közepes értékeket mutat. Jellemző rá a nagy tömegű csont (50-60 kg) és a 20% körüli csontarány. Ezek az ismertetett fajtákat tekintve a leggyengébb mutatók.

Magyartarka × holstein-fríz. A hasított féltestek élőállításához közepes tömegű élősúly szükséges. Az 56-59%-os vágási arány a fajták sorrendjében a hatodik. A kitermelhető színhús mennyiségében hasonló helyen áll, ez 10 kg-mal kevesebb, mint a magyartarkáé, ami arányában 70-72%-ot jelent.

A kivágott faggyú 25-30 kg-os mennyisége a hozzá tartozó 10% körüli értékkel jónak mondható. Az 50-60 kg körüli csontmennyiség viszont sok, és az ehhez tartozó 18%-os csontarány sem kedvező.

Hungarofríz. A tejelő típusú, viszonylag kisebb tömegre hízlalható fajta csontos húsának előállításához szükséges a legnagyobb élőtömeg. Ennek megfelelően 56%-os vágási aránya is a leggyengébb. Húskibocsátása valamivel jobb a leggyengébb holstein-fríz hasonló kategóriájához képest. Húsaránya 70-71% körüli.

Faggyúkitermelése kis súlyban, 270 kg alatti hasított féltestek esetében optimális, 9% körüli. 271-330 kg közötti hasított féltestek előállítása esetében azonban ugrásszerűen megnövekszik, 30-37 kg-ra, illetve 11-12%-ra.

A hasított féltestek csontmennyisége 50 kg körüli, aránya 18-20% között alakul.

Az egy állatból kitermelhető színhúsmennyiség a legfontosabb értékmeghatározó. Összességében nézve az a fajta vagy típus gazdaságos, amely egységnyi mennyiségű színhús kitermeléséhez minél kevesebb élősúlyt használ föl. Ezt a szempontot figyelembe véve az alábbiakban a 100 kg hús előállításához felhasznált élősúlytömeg látható, emelkedő sorrendben.

A jelzett sorrendet mutatják fordított arányban az élősúly arányában számított hússzázalékok is.

A feltüntetett értékek általában igazolják a húsmarhák fölényét a tejelőkkel szemben, amennyiben 20-30 kg-mal kevesebb a 100 kg színhús előállításához felhasznált élőtömeg.

Figyelembe véve, hogy a vágómarhák színhúsát közvetlenül a hasított féltestek tartalmazzák, a faggyúval és a csonttal együtt megnéztük, hogy 100 kg kitermelt húshoz mennyi faggyú és csont csatlakozik.

Az adatok szerint a magyartarkához és a nagyobb súlyú húsmarhákhoz mérsékelt mennyiségű faggyú tartozik, míg a hereford típusúaknál ez 3-5 kg-mal több.

A csont mennyisége a magyartarkák és a tejelő típusúak esetében 3-6 kg-mal nagyobb, mint a hústípusúakénál. Különösen kedvező a csontmennyiség alakulása a magyartarka × limousin-nál, illetve a hereford fajtánál (21 kg).

Az ismertetett anyag a múlt század második felében Magyarországon leggyakrabban tartott szarvasmarhafajták hústermelő képességét mutatja. A fajtaösszetétel lényegében napjainkban is hasonló. Az a néhány új fajta, amelyik időközben megjelent, nem okozott az arányokban lényeges változást.

Sajnálatos módon, napjaink marhahústermelésének zömét a tejelő fajták adják. A minőségi különbség azt indokolja, hogy a hústípusú fajták előtérbe helyezésével ez az arány változzon.