MezőHír :: Független Agrárinformációs Szaklap

MezőHír :: Független Agrárinformációs Szaklap
76/496-182 :: 30/9-439-158 :: info@mezohir.hu

Az Ezerjó hazája – a Móri Borvidék

2004-05
[ tartalomjegyzék ]

 

A Móri Borvidék története

Mint ahogy már több ismertetett borvidéknél, a mai Mór környéki területeken is a római Probus császár (276-282) intézkedésének eredménye a szőlő növény elterjedése. Mellette Maximianus és Constantinus császár is szorgalmazta a szőlőtelepítést Pannóniában, mellyel a provincia önállóságát kívánták biztosítani.

A honfoglalás idején Mór már lakott hely volt, a környéken több kis település volt ismeretes. Árpád fejedelem is ezen a vidéken telepedett le, Fejér megye Szent István megkoronázása után az első királyi vármegyénk, Székesfehérvár pedig a XVI. századig magyar koronázóváros volt.

Akkoriban a vidék fontos kereskedelmi csomópont volt, ugyanis a táci, győri és ószőnyi utak itt futottak össze.

A szőlőtermesztésre utaló első írásos emlék egy a XII. századból fennmaradt adományozó levél.

A tatárjárás és a török hódoltság idején a környék hatalmas károkat szenvedett. A Győrt Székesfehérvárral összekötő hadi útvonal errefelé haladt el és a csókakői várban is török helyőrség állomásozott. (A csókakői várat 1229-ben építtette a Csák nemzetség, melyhez Károly Róbert 1327-ben hozzácsatolta a móri birtokokat.)

A megszállás idején elpusztul a szőlőültetvények nagy része, a bortermelés lehanyatlott az országban, a bor mennyisége lecsökkent, így a kevés bor felértékelődött. Megjelentek viszont a török kincstár adószedői, a defterek is, akik a pillanatnyi előrelépést vissza is vetették. A török sereg kivonulásakor mindent szó szerint „felégetett maga után". Mór és a szőlőültetvények is kipusztultak.

A szőlő- és borkultúra talpraállásának fontos szakasza a török kiűzésétől a szatmári békéig tartó mozgalmas időszak. A csókakői várat 60.000 rendes forintért 1691-ben megvásárolta Haas János, akinek fia már tervezte Mór fejlesztését és neki köszönhető, hogy megépült a kapucinus templom és zárda, és megtelepedtek a szerzetesek. A kapucinus barátok tokaji rend-társaiktól telepítés céljára Bakator, Fehérszőlő, Gohér, Ökörszemű, Járdovány, Furmint vesszőket kaptak és ezzel az alappal, valamint mindösszesen 17 jobbágy családdal újraindult a szőlőtermesztés Móron.

A Rákóczi-szabadságharc sem kedvezett a vidéknek, Mór a kuruc és labanc csapatok közti harcok központja lett.

A XVIII. század elején a lakosság pótlására német telepeseket költöztettek Mórra és környékére, akik hazájukból magukkal hozták a szőlész-borász tudományukat is. Egy érdekes adat a lakosság összetételére vonatkozóan 1732-ből 176 német adózó család mellett 56 magyar család élt Móron. A szerzeteseknek és a telepeseknek köszönhetően a század végére a szőlőtermesztés újból felvirágzott. Erre utal Mór város pecsétje is 1758-ból, mely egyik oldalán gyümölcsfát, szőlőtőkét és fürtöt ábrázol.

A XIX. század elejére Mór jelentős vásárvárossá fejlődött. Tovább folyt a szőlők telepítése és annak művelésére és a borkezelésre is egyre nagyobb gondot fordítottak.

1880-ban az alábbiak szerint alakult a borok ára:

Hely 1880-ban

Eger 13-17 Ft

Gyöngyös 14-17 Ft

Mór 20-25 Ft

Pécs 13-16 Ft

Forrás: Dr. Kiss Árpád

A korabeli dűlők közül érdemes néhányat megemlíteni, ritkán hallani ma már ilyen szép magyar neveket:

Pityer-hegy, Paraszt pagony, Sárkány tó, Cseres domb, Móri szép makkfa, János völgy; de ma is találkozunk még a Csóka- és Aranyheggyel, a Vénheggyel, a Gránással vagy a Pohár-heggyel.

A fejlődés 1884-ben torpant meg, mikor is megjelent a környéken a filoxéra. A kár óriási, mint mindenütt az országban. „Egy jó nagy, szérű nagyságú területen a szőlőtőkék igen gyanúsak és beteges állapotban találtattak" jelentette egy szőlőtermesztő 1885-ben. A Földmívelés- ipar- és kereskedelmi Miniszter elrendelte az „ojtási tanfolyamok" szervezését és új alanyok használatát (hazai Riparia souvage, francia Viala és amerikai alanyfajták). A szőlők pusztulása gazdasági katasztrófát okozott, ugyanis „a lakosságnak úgyszólván egyedüli jövedelmi forrása a bortermelés". Néhány év múlva azonban kiderült, hogy a telepített új szőlőfajok és -fajták (Izabella, Fehér és Piros Delaware, Noah, Elvira, Concord, York-Madeira) zömükben a helyi talajviszonyokat sem tudták elviselni. Amikor a gazdák erre ráébredtek, bizalmatlanságuk csak fokozódott az új próbálkozások iránt. Ezzel magyarázható, hogy az amerikai szőlőfajok Móron és környékén nem terjedtek el. Szénkénegezéssel és árasztásos módszerrel is harcoltak a filoxéra ellen. Az alanyfajtákat megismerve később ráeszméltek, hogy nem csupán a filoxéra-ellenállóság, de a meszes talajok iránti tűrőképesség is döntő a fajták kiválasztásánál.

„Az oltványoké a jövő, mely a kopárodó hegyekenújra virul majd."

A filoxéra pusztításából épphogy újraéledt ültetvényekre a peronoszpóra jelentette a következő veszélyt. Szent Dontátot a környékbeliek a szőlőtermesztők védőszentjének tekintik, az ő tiszteletére szentelték fel 1772-ben Csókakő templomát, remélve, hogy ő majd megvédi szőlőiket a jégesőtől, máskor pedig a harangok megszólaltatásával a pusztító zivatart próbálták eltéríteni.

Mór először a Neszmélyi Borvidékhez tartozott (1893), majd 1901-ben kérvényezte önállóságát Mór képviselőtestülete, ez azonban csak 1928-ban következett be.

A XX. század elején Mór határában 1333 ha szőlőültetvényt műveltek. Az oltványokat angol nyelves párosítással készítették, saját szőlőalany nevelő anyatelepeket hoztak létre. A szőlőtermesztők érdekeit a hatóság rendszabályokkal védte. Megakadályozták, hogy a térségbe idegen bort szállítsanak a kereskedők és azt „móri bor" néven hozzák forgalomba. A borok nyilvántartását a hatóság a termés menynyiségének feljegyzésével nyilvántartotta, sőt, propagálta is a borokat bel-és külföldön egyaránt. A borkereskedelmet a „boralkuszok" bonyolították.

A szőlőtermesztők megalakították a hegyközségeket. (Árpád-, Csókakő-, Orond-, stb. Hegyközség). A hegyközségek élén a hegybíró állt, a szolgaszemélyzet tagjai a hegyőrök voltak. Utóbbi feladata: büntetés kártevés esetén, felügyelet a hegyközség vagyonára, a szőlőhegyen lévő utak, kapuk karbantartása, stb. A hegyközségeket kerítéssel választották el egymástól, meghatározták a permetezések idejét, számát, a szőlőmunkákat és a munkabért is. A szőlőmunkások magasabb bér ellenében sem hagyhatták el a munkaadót! Szüret idejére szőlőpásztort fogadtak fel.

A gazdasági fejlődést a hegyközségi önszerveződésű egységek nagyban elősegítették. A szőlőtulajdonosok különleges érdekkapcsolatba kerültek egymással. Saját képviselettel rendelkeztek, sőt, hatósági jogokat is gyakoroltak. A szőlőhegy bizonyos védett önállóságot élvezett, más jogi elbírálás alá esett, mint egyéb földek.

Talán soha nem volt annyi kádármester Móron, mint a század első évtizedeiben. A termés évről-évre növekedett. A borászati technológiában is fejlődés mutatkozott: a szőlő taposását felváltja a „csomoszoló" használata (a szőlődaráló őse), a must kénezése általánossá vált, a lopótök helyett gyakori a bádoglopó, vagy „hébér", de megjelent az üveglopó is.

A fellendülés aztán ismét megtorpant – a világháborúk következtében. A pénz inflálódott, az adóterhek és a munkanélküliség egyre nőtt. A szőlőültetvényeket a jégeső, a boreladást a kiviteli vámok sújtották. Mivel a gazdasági életben a szőlőtermelés volt meghatározó, így a vidéken az országos átlaghoz képest is mélyebb volt a válság. A szőlőtermő területek csökkentek, a lakosság egy része elvándorolt.

A gazdasági válság elmúltával viszonylag gyorsan újratelepítették az elhagyott szőlőket és vincellériskolát alapítottak (ma kórház működik a helyén). 1936-ban egy FM rendelet alapján a borvidéken csak az Ezerjó fajta telepítése volt engedélyezett.

A II. világháború után a sváb családokat visszatelepítették, ezzel egyidőben zajlott a magyar-csehszlovák lakosságcsere is. A folyamat 1948-ig tartott.

1945-ben a nagybirtokrendszer megszűntetésével országosan a 29.411 ha szőlő 100.000 termelő kezébe került. A hibás gazdaságpolitika, a gazdasági nehézségek, a szakértelem, eszköz, felszerelés hiánya, beszerzési nehézségek, pénztelenség mind-mind a szőlőültetvények gyors pusztulásához vezetett. 10 év alatt 44.100 ha ültetvény pusztult ki az országban.

1949 végén megalakult a Móri Állami Gazdaság, 1950-ben pedig a Szőlészeti Kutatóintézet. Feltételezték, hogy ez által a paraszti munkát megkönnyítik, a termelést növelik. Az erőltetett kollektivizálás hatására azonban a mezőgazdasági fellendülés sokáig váratott magára. Különböző szakcsoportok, szakszövetkezetek alakultak a szőlőtermesztés és boreladás fellendítése érdekében.

Az eddig hagyományos fejművelés helyett magas művelésmódban új fajtákat telepítettek a Móri Állami Gazdaságban. Az elv: „a szőlőt a géphez". 1970-ben a császári körzet is a borvidék része lett, majd 1977-ben kis kitérő után a móri borvidék újra önálló lett. A gazdaság óriási integrátorrá fejlődött, Alag és Gyöngyös környékéről is vásárolt fel szőlőt, illetve a helyi TSZ-ek, termelőcsoportok, szőlősgazdák termését is feldolgozta. 87%-ban export útján értékesítette a borokat.

A termesztett fő szőlőfajták az 1980-as 1990-es években: a Chardonnay, Cserszegi fűszeres, Ezerfürtű, Ezerjó, Irsai Olivér, Leányka, Olaszrizling, Rizlingszilváni, Zengő, Zenit, stb.

A privatizáció során az állami gazdaság jogutód nélkül megszűnt, a helyi „kényszervállalkozók" között feldarabolódott a szőlőterület. Az ültetvények is megsínylették ezt az időszakot. A Jövedéki Törvény ráadásul azoknak kedvezett, akiknek a területe 400 m2 alatt volt, illetve 1000 liter alatt készítettek csupán bort. Ez a birtokok elaprózódását eredményezte; 0,4 ha-on nem lehet csak háztáji gazdálkodást folytatni és a szőlőtelepítés is értelmét vesztette ezáltal.

A Móri Borvidék napjainkban

Napjainkban szőlészettel-borászattal kb. 2000 termelő foglalkozik. Egy részük a szőlőt értékesíti részben helyi, részben pedig más borvidékek (pl. Ászár-Neszmélyi Borvidék) borászatainak, de vannak olyanok is, akik itt helyben dolgozzák fel a szőlőt. A tulajdonviszonyok rendeződtek, kialakult az a réteg, akik a borvidék „zászlósaiként" összefogják a környék szőlészeti-borászati hagyományát és a jelenlegi és jövőbeni arculat kialakításában döntően részt vesznek. 2002-ben megalakult a Móri Ezerjó Borút Egyesület, melynek tagjai az ide látogató vendégek számára bemutatják a táj látványosságait, kulturális örökségét és megismertetik a móri borokat és hagyományokat.

Terület – hegyek védelmében

A Móri Borvidék Magyarország nyugati részén, a festői Móri-árokban fekszik, amely a Bakony és Vértes hegyvonulatait választja el egymástól. Szőlőhegyei a dombvidék déli-délnyugati lejtőinek lábánál, Pusztavámtól Móron, Csókakőn és Csákberényen át Zámolyig terülnek el.

A vidék éghajlata az országos átlagra jellemzően mérsékelten hűvös-száraz. 600-650 mm csapadék hull évente, az uralkodó szélirány É-ÉNy-i. A már említett Móri-árok helyenként kedvező mikroklíma kialakulását eredményezi és véd a téli-kora tavaszi fagyoktól is.

Talaja – a mész jótékony hatása

A szőlőterületek termőtalaját elsősorban laza üledékrétegek, homokos lösz, homokos mészkő és agyag alkotják. A relatív magasabb mésztartalom és a viszonylag hűvös klíma a fehér szőlő- és bortermelésnek kedvez.

Szőlészet-borászat – „legényeknek való"

A termesztett fajták közül a vidék legkarakterisztikusabb borát az Ezerjó adja. Kiválóan alkalmas fejművelésre, de nagyobb felületeken található a 80-as évek telepítései nyomán Lens-Moser, egyes függöny, GDC, illetve Sylvoz és Guyot művelésben. Természetesen ez esetekben széles soros művelésmódot alkalmaznak (3 m).

A borászati technológiát illetően gyakoribb a fahordós érlelés, egyes helyeken pedig a reduktív és a hagyományos borkészítési eljárás elemeit ötvözik. A móri bor kemény, általában magas alkoholtartalmú, tüzes, lassan öregedő, savas jellegű de testes, igazi „legényeknek való" ital. Azért a hölgyeknek is kedvez a helyi környezeti adottság és az Ezerjó, ugyanis kivételes esztendőkben az aranysárga fürtökben aszúbogyók is érnek. Gyakran töppednek a szőlőszemek, belőlük késői szüretelésű és jégbor készül.

Különlegességek a móri borvidékről

A kopaszmetszéses fejművelés – „Kacor, bagolyszem, gica és gyomlálás"

A filoxéravész előtt a szőlőket gyakran szabálytalanul és sűrűn ültették, 15.000-20.000 db-ot hektáronként. A karós támasszal vagy anélkül nevelt ültetvényeken így olyan módszerre volt szükség, mely minimális terhelést biztosít. Ez volta kopaszmetszés. Régen a műveletet ún. kacorral végezték. Az ilyen módon metszett tőkéknél a fürtök közel kerülnek a talajhoz, annak melege visszaverődik rájuk és könnyebben érnek, jobb minőségben szüretelhetők. A bagolyszemes (vagy kopasz) metszés a fejművelés egy módja, melynél az első évben kihajtott és beérett vesszőket sárszemre metszik vissza, vagy maradéktalanul eltávolítják, a tőkén így világos rügyek alig maradnak. A tőke így a rejtett rügyekből is hajtásokat fejleszt (az Ezerjó fajta erre különösen alkalmas), mely gyomlálás, azaz válogatás nélkül túl zsúfolttá válna. Ezzel egyben termésszabályozást, és a fürtterhelést is beállították. A szőlő kötözésére zsúpszalma köteget, vagyis gicát használtak. Ma már csak háztáji magántermelők ültetvényeiben találkozhatunk vele.

Termésbetakarítás – „kaláka, apájcolás, bálványprés"

A XIX. században érvényben lévő hegyrendelet értelmében október 15. előtt (Teréz napja) senkinek nem volt szabad elkezdeni a szüretet. Különös ünnepi alkalom volt ez, mikor is összegyűlt az egész rokonság kalákába és szedték puttonyokba a szőlőt. A termést a szőlő végében elhelyezett kádba helyben ledarálták, és a cefrét szállították lovaskocsikon a pincékhez. A színlevet tőtikével töltötték a hordókba. A kevésbé lédús cefrét bálványprésekkel préselték. A hatalmas monstrumokat 2-3 ember mozgatta, nevét onnan kapta, hogy gerendája gyakran bálványfából készült. Móron ezt a prést „Rákóczi-présként" is említik. Az elöregedett borokat apájcolták, vagyis a friss mustot kierjesztés után egybe fejtették vele.

A régi móri pincék

Móron a falu szélén utcasorokat alkottak a pincék (Pincesor utca, Ezerjó utca, Vénhegyi utca). A pincéket vagy a löszbe vájták és kőből dongahajtásos boltíveket alakítottak ki, vagy földdel borították 1,5–2 m vastag szigetelő talajréteggel. A pince földje homok volt, a hordók pedig vastag „csántérfákon" sorakoztak.

Hagyományok – Szent Orbán és Szent Márton

Márton napján tartották a hegypásztorok mulatságát, a szüret végén pedig Szent Orbánnak adtak hálát, hogy megmentette a szőlőt a fagyos szentektől. A hagyomány szerint ha nem fagy le a szőlő, a szüret utáni újborral meg kell locsolni annak földjét, mondván, hogy „igyál Orbán". A vasárnapi mise után a férfiak gyakran a pince felé vették útjukat és kóstolásokkal próbálták eldönteni, kié is a legjobb Ezerjó.

Mikóczy NárciszPhD hallgatóNYME-Kertészeti Tanszék