Az értékesítési időszak félidejében éppen ezért tehát érdemes objektív értékelést végezni arról, hogyan is állunk, milyen következményei, kihatásai vannak/lesznek – „védőernyővel" ellátott uniós tagságunk ellenére – egy valóban nagy gabonatermésnek. Az elemzésre, lapunk felkérésére Makay György, a Magyar Gabonafeldolgozók, Takarmánygyártók és -kereskedők Szövetségének főtitkára vállalkozott.

– Főtitkár Úr! Ne szépítsük a dolgot, messze az elvárások alatt működik az annyira várt és sokak számára „életmentő" intervenciós felvásárlás. Mi ennek az oka?

– Úgy tűnik, hogy Magyarország – a valóban óriási mennyiségű gabona birtokában – nem tud élni az EU agrárrendtartása által biztosított intervenciós felvásárlással. Eddig a termelők, kereskedők és feldolgozók összesen 3,5 millió tonna gabonát – aminek fele kukorica – ajánlottak fel, de a raktárak mindössze 130.000 tonnát vettek át az eltelt 2 és fél hónap alatt. Ez minden várakozást alulmúlt, és a kellemetlen következmények mind tisztábban kezdenek kirajzolódni. A 25.000 Ft/t intervenciós ár reménye nagyon lefékezte a korábban működő piaci mechanizmusokat. A kereskedők, miután nem tudtak versenyképes áron áruhoz jutni – így a nemzetközi piacon nem tudtak értékesíteni –, egy idő után szintén átsodródtak az árufelajánlók oldalára. Emiatt viszont nem működhetnek a szabadpiaci mechanizmusok. Az utóbbi egy évben már a magyar árutőzsde is jelezte, hogy gabonapiaci zavar van, hiszen folyamatosan csökkent a kukorica ára és a búza ártrendje is esett. Kezd a piac szembesülni azzal, hogy hiába létezik egy árvédő intézmény, ha azt nem tudjuk működtetni. Az ágazat szereplői ezért egyre kevésbé hisznek az intervenció sikerében, nem beszélve arról, hogy – az aratástól számítva – fél év elteltével nem jutnak hozzá az áru ellenértékéhez, amiből további bajok származnak.

– Valóban olyan égetően nagyok a raktározási gondok az országban, mint ahogy arról hallani lehetett?

– Egyszer már helyeztek el a magyar raktárakban 16,5 millió tonna árut, talán hat évvel ezelőtt, tehát nem igaz, hogy nincsen raktárkapacitás. Most is minden mennyiség tető alatt van, igaz, a tárolás nem mindenhol szakszerű. Ha a felajánlók februárban vagy utána intervencióba mégis beviszik a mintegy 3 millió tonna árut, akkor viszont az biztosan ott fog maradni a legjobb raktárakban, az új termésig. Nincs az a felvevőpiac és szállítási kapacitás, amely erre képes lenne a jelen helyzetben. Ha nem viszik be, akkor nagyon komoly árprobléma jelentkezhet a hatalmas kínálat következtében a hazai piacon. A július pedig – a jelenlegi kilátások szerint – jó terméssel köszönthet be, ami már valóban elhelyezési és természetesen további piaci gondokat generál majd.

– Megítélése szerint átvészelheti-e az agrárium a gabonadömpingből és a támogatások egyre kínosabb kifizetési csúszásából eredő likviditási nehézségeket?

– Magas beosztású politikusok megítélése szerint soha nem volt ennyi pénz az agrárágazatban, mint ahogy ilyen nagy termés sem volt mostanában. Ez matematikai fejtegetés, hiszen a termés 50%-kal nőtt, az árak pedig nominálisan, és a kettő szorzata valóban fényes számokat mutat. Csak éppen az áru nincs eladva, legkevésbé az így kiszámolt áron. Ha ehhez a támogatásokat is hozzáadjuk – amik ténylegesen járnának, de egyelőre nem mindenki számára hozzáférhetőek – együttesen álomösszegek jönnek ki a mezőgazdaságban. Ebből azonban a termelői szféra nem így részesedik, mert ennyi pénz egyszerűen nincs. Míg a tavaszi munkák nem indulnak el, addig látszólagos nyugalom van, és a gabonahelyzet egyáltalán nincs napirenden a súlyának megfelelően. Ezzel szemben a kereskedelmi bankok már egyre kevésbé nyugodtak, hiszen komoly pénzeket fektettek az EU-s agrárrendtartásba. Úgy gondolkodtak, hogy ha a meglévő nagy tömegű árut megfinanszírozzák, és azért 101 €/t ár kapható, akkor abban nincs kockázat. Csak arra nem számítottak, hogy létezik egy olyan államapparátus, amely – egyedüliként az EU-ban – megteszi esetleg azt a csúfságot, hogy nem hajtja végre az intervenciót. Még volna persze idő ezen dolgozni, de nagyon nagy a csend. Üzenni kellene a felajánlóknak, hogy szállítsák be végre az árut, mert megy az idő, nem lesz pénz, és nem ürülnek majd ki júniusra a magtárak. A kamatok egyre erősebben terhelik az otthon őrizgetett árut, amelyet a tulajdonosok – egyéb piac hiányában – nyilvánvalóan már intervencióban kényszerülnek értékesíteni. A bankok türelme pedig lassan fogytán lesz, mert a kamatok és a kockázatok egyaránt növekednek. Ahogy halad előre az idő, és az intervencióra felajánlott áru nem mozog, mind nagyobb gondok körvonalazódnak. Az önmarcangolás nem segít, az intervenciót végre kell hajtani!

– Az EU intervenciós gyakorlata és a magyar fél gyakorlatlansága milyen kölcsönhatásban van egymással?

– Az EU döntéshozóinak a magatartása is csalódás, hiszen más eszköz is volna a rendtartásban az áru piacra juttatására. Ilyen az export visszatérítés, amely megelőző eszköz, és a külpiacra kerülést ösztönözné. Így kevesebb kerülne az intervencióba, ami nem lehet végcél. Ezeket a felvetéseket minden évben elutasítják, és nem csak a magyar kérés esetében. Egyébként sincsenek egyedi intézkedések, így a magyar kérés is egy eleve holt ötlet volt, hiszen más tagállamok szempontjából ez diszkriminatív hatású lehet. A fent vázolt magyar kényelmesség és az uniós mulasztás között összefüggést lehet találni, hiszen az intervenciós felajánlásból még nem következik az, hogy a felajánló az árut beszállítja. Egy dinamikus piacon ugyanis – a hazai ma nem nevezhető annak – közben jöhet egy jó vételi ajánlat, és meghiúsulhat a felajánlást. Ez a lehetőség technikailag adott, csak jelenleg üzleti mozgás nincs mögötte. Egy jó hivatalnok azt könyvelheti el, amit beszállítottak a raktárba, és jelenleg ezek a tényszámok hiányoznak. A kihasználatlan magyar intervenciós felvásárlás pedig az EU szempontjából olyan megítélés alá esik, mintha valóban nem lenne rá nagyobb igény, holott a magyar szituáció merőben más. Ha már legalább 1,5 millió tonnát beszállítottak volna az intervenciós raktárakba, akkor az EU komolyan venné a jelenséget, hisz a „védőernyős" felvásárlás dotálása nagyon sok pénzébe kerülne.

– Az intervenciós felvásárlás beszállítási érdektelensége milyen következményekkel jár? Mitől eshetnek el a magyar termelők, kereskedők?

– Egy tonna áru egy havi intervenciós tárolása 359 Ft, amit az unió fizet. Minden tonna át nem vett áru esetében ennyit dobunk ki az ablakon, meglehetősen nagyvonalúan. Csak 1,5 millió tonna áru esetében ez több, mint 500 millió Ft/hó lehívható összeg lenne. A másik a kamatveszteség, hiszen a jegybanki alapkamat és az €-kamat különbségének felét az unió fizeti. Durván 3,5% térülne meg, 25.000 Ft/t-ás ár után, ami 875 Ft/t, és ezt felszorozva a mennyiséggel, az eredmény hatalmas összegre rúg. Egy olyan országban, ahol újsághír, hogy van-e 40 millió Ft egy orvosi műszerre, talán nem kellene napi 50-70 millió Ft-ot ilyen hanyag eleganciával veszni hagyni. Ezek a teljesen helytálló számok pedig nap, nap után növekednek, és nem történik hathatós cselekvés. Nem élünk a pénzügyi és tevőleges lehetőségeinkkel, ezáltal növeljük a piaci kockázatokat és az új termés piaci esélyeit is.

– Milyen lehetőségek kínálkoznak a belföldi felvevőpiacon a gabona egy részének értékesítésére?

– A hazai felhasználás is stagnál, csupán az abrakfelhasználás körüli támogatási vita zajlik fennhangon, hoszszú ideje. Az éves támogatást az abrakfogyasztó ágazatok az utolsó negyedévben már nem kapták meg. A következmény a sertésállomány számának zuhanása, és a baromfiágazat is a legjobb úton halad ebbe az irányba. Miközben a gabona interveniálását nem tudjuk megoldani, sajnálatos, hogy a gabonafogyasztó ágazatok problémái is aggasztóak. A kissé lesajnált Lengyelország példáját lenne érdemes figyelni, mert ott nem hezitálnak, kihasználnak minden nemzeti lehetőséget az ágazatok segítésére.

– Milyen törekvések figyelhetők meg a belső gabonapiac védelme tekintetében, illetve működik-e az agrárrendtartásban megfogalmazott beszerzési ár alatti értékesítés tilalma az élelmiszerláncok esetében?

– Az uniós gabonatermelésben nagy pénz van, és ebbe az irányba ösztönzés is megnyilvánul, ami nem fog csökkenni. A hazai felhasználás ugyanakkor rendezetlen, a belső piacvédelem pedig szinte nem létezik. Hozzánk a szerény minőségű nyugati áru – a bóvli – ellenőrizetlenül áramlik be, és nem élünk a minőségi kontroll lehetőségével, pedig a szabályok betartása mellett ezt mi is megtehetnénk. Velünk szemben azonban keményen alkalmazzák a távolabbi partnereink és a szomszédaink is. Hova vezet az, ha egy üzletláncban már az áfát is magába foglaló 37 Ft/kg-os áron lehet lisztet kapni? Aki ezt megveszi, vajon tisztában van-e azzal, hogy a vertikumban résztvevők közül valaki – a malom, a termelő vagy a szállító – nem kap pénzt a munkájáért. A megoldás abban rejlik, hogy tudatosan nem szabadna az embereket – a vásárlókat – kísértésbe hozni, s a jelenség ellen szigorúan fel kellene lépni. Az üzletláncok ma már szinte mindent megtehetnek, mert egyetlen felügyeleti szerv sem emeli fel szavát vagy szankcionáltat a beszerzési ár alatti értékesítés ellen. Ez ellen a szállítóknak kellene feljelentést tenni, de egyik sem teszi ezt a vevőjével szemben, mert tart annak szigorától és a további tartós mellőzéstől. Franciaországban ilyen nem fordulhat elő, mert a beszerzési ár alatti értékesítés kérdése tárgyalási alapot képez, és a felek az ár 1-2%-áról vitatkoznak. Nálunk pedig kiírnak olyat, hogy 46% árelőny! A jól szervezett és számon kérő francia államapparátus, illetve piac mellett a multinacionális cégeknek sem lehet bármit megtenniük. Sajnos, magyar viszonyok között ez még nem így van.

– A visszahúzódó, kissé rafinált magyar termelői mentalitás meddig tartható fenn, hiszen már most is sok kár származik belőle. Nem kellene-e a közös gondolkodásra összpontosítani, és tenni is valamit a kölcsönös előnyökért?

– A magyar termelő és feldolgozó szinte sehol nem tag, nem vállal semmit az azonos tevékenységet folytatók közös érdekérvényesítési munkájában, s nem vesz részt a szakmai munkában sem. Arra vár, hogy valaki kitapossa az utat, kitalálja a jogszabályt – hogy az használható, érdekeket védő és működőképes legyen –, de költeni nem akar rá. Ennek természetesen az a következménye, amit most tapasztalunk. Az egységes szemlélet hiányában hibázik minden szereplő, a malomipar, a kereskedelem és a termelő is, és persze a világméretű élelmiszerlánc-koncentráció is egyre nagyobb gondokat okoz. Talán úgy lehet ezt a jelenséget jellemezni, hogy ha már csak 4 Ft egy zsemlye darabja, ott mindenki tönkre megy, aki az előállításában részt vesz!

Magyarországon megszűnt a gabona terméktanács, aminek komoly üzenete van. Az ágazat feladta a közös gondolkodás és cselekvés lehetőségét, a minimális kohéziót sem igényelte. Ne akarjon mindenki mindig konkurálni valakivel, mert a kapitalizmus nem feltétlen egyéni, sőt, nagyon gyakran csapatverseny. A csoportos cselekvés, csoportos költség és kockázatmegosztás visz előre. Magyar viszonyok között vita tárgyát képezte a 80 t-ás intervenciós minimum, amit úgy lehetett volna áthidalni, hogy két kistermelő összeáll. Erre a válasz az volt: ilyet nem lehet csinálni, mert a két fél egymás terméke és személye iránt is bizalmatlan. Ez bizony messze van még attól a szemlélettől, ami a kölcsönös előnyökön alapuló szövetkezéshez vezet. A piaci ügyekben külön úton járogatás is pénzbe kerül, csakúgy, mint az információhoz jutás, a hatékonyság figyelmen kívül hagyása pedig már gazdasági károkozás.

– Magyarország gabonaexport-hányada irritálóan magas. Valóban nem lehet ezzel az előélettel hatékonyabban kezdeni valamit az EU-viszonyok között?

– Az EU-tagországok közül Magyarország gabonaexport-hányada messze a legmagasabb, hiszen eléri a 40%-ot, de erről nem az újságokból kellene értesülni, hanem ennek tudatában kellene minden gabonapiaci ügyletet szervezni. Az EU átlagos gabonaexport-hányada 16-17%, aminek a magyar több mint a kétszerese, s ez nem csak lehetőség, de úgy tűnik, gond is. Mert ha rosszul kezeljük a gabonatermés ügyét, ha nem élünk a lehetőségekkel – lásd intervenció –, akkor ezt bajként éljük meg.

Ha továbbra is azonos marad Magyarországon a gabona vetésterülete, akkor a termés – ha átlagos mennyiség vagy annál több terem – biztonságos értékesítése a jövőben is nehézségekbe ütközhet. Ezért részben az egyszerűsített támogatási rendszer is hibáztatható, hiszen lemondtunk a területpihentetés, az ugaroltatás lehetőségéről. Ezzel elveszett egy európai minta szerint alkalmazható kompenzációs lehetőség, a szabályozható termelésé. A gyengébb adottságú területek – ahol egyébként is gazdaságtalan és minőségileg gyenge termés várható – kieshettek volna a gabonatermelés érdekköréből. Jobb 90%-ot eladni magasabb áron – ami profitot hordozó bevételt jelent –, mint kockáztatni az egészet, amely elmélet megint csak a közös gondolkodás mielőbbi megteremtését igényelné.

– Talán a sokat emlegetett minőség jelenthet kitörési pontot. Vajon elég-e ehhez a szemléletváltás, a nyugati gyakorlathoz való alkalmazkodás vagy a biológiai alapokban is szükség van a változtatásra?

– A minőségi gabonatermesztéssel kapcsolatban nem elég a szakmai buzgalmat és hosszú távú gondolkodást emlegetni. Az EU intervenciós rendszerének minőségi követelményei nagyon alacsonyak, ami az olcsó tömegáru-termelés irányába ösztönöz. Ez rossz üzenet a minőség szempontjából, mert a nagy termőképességű, de szerényebb paraméterekkel rendelkező fajták előtérbe kerülését segíti. Egy erősebb szakmai kör biztosan felismeri a minőség fontosságát, amellett, hogy az intervenciós védőhálót is jegyzi, mint utolsó lehetőséget. A minőség előállítása költségesebb, de nagyobb piaci lehetőséget és árbevételt is kínál. Ugyanakkor nagyon kell vigyázni arra, hogy a magyar búza jellemzőjeként ne a poloskafertőzöttséget emlegessék fel elsőként, mert ez szégyen. Ez a gond – a gabonaminőségi térkép szerint is – az Alföld egyes térségeiben már kritikus határt ért el az utóbbi években. A közép és hosszú tenyészidejű fajták e tekintetben sokkal fertőzöttebbek, mint a rövid tenyészidejűek. A poloskaszúrt magyar áru kialakult rossz hírét nagyon gyorsan el kell feledtetni a nagy felvevőpiacot jelentő déli országokban ahhoz, hogy a minőségi áru értékesítés esélyeit viszszaszerezzük.

A piac igénye pedig megváltozott, a szokásos magyar paramétereket nem fogadják el Nyugaton. A tésztaképző tulajdonságoknak – amit alveográfos vizsgálattal mutatnak ki – nem tudunk megfelelni, mert már nem elég a sikér- és fehérjetartalomra hivatkozni. A vevő diktál, és fizet, ha az áru megfelel. Néhány nagyon sztárolt fajtáról már kiderült, hogy minőség stabilitása nem megfelelő, különösen az átlagostól eltérő körülmények között. Be kell látni, a sikér- és fehérjecentrikusan szelektált fajták nem állják ki az uniós piaci próbát, azaz a fajtákat is a „divatjelenségekhez" kell igazítani. A tömegáruval szemben – amivel a környező országok is rendelkeznek – aligha lesz mit kezdeni érdemben, a jövőben. A minőségi áru szólhat bele a piac alakulásába, és annak lesz jóval nagyobb értékesítési esélye.

– A több évtizedes magyar gabonatermelési és piaci gyakorlatról nehéz átállni egy másik rendszerre. Az EU piaci szemlélete – bővülése révén – szintén reformokra szorul. Éppen ezért elképzelhető az, hogy a sikeres kettős átállás már egy új magyar szakmai generáció feladata lesz?

– A nagy konkurensek üzleti magatartása világszerte sokkal operatívabb – szemben az EU-val, ahol már 25 tagország érdekeit kell demokratikus módszerekkel összefésülni. Ez szinte törvényszerűvé teszi azt, hogy az unió csak az események után kullog, az USA, Kanada vagy Ausztrália pedig elképesztő gyorsasággal hozza meg gabonapiaci döntéseit.

2006 után azonban az EU reformja remélhetőleg sok mindent megold majd, hiszen nem a mindenáron való termelésre ösztönöz. Ez talán a piaci realitásokat hozza ismét előtérbe.

Egyelőre a nagy egységes rendszerek működtetését sem tudjuk megoldani, amelyek éppen ezért minden bizonnyal eltűnnek vagy legalábbis a számuk erősen lecsökken. Sokkal nagyobb szerep jut a kreativitásnak, az egyéni döntéseknek. A kényelmes és biztonságosnak hitt jelenlegi gyakorlat helyett egy több mérlegelésen alapuló, igazságosabb következhet. Valóban, egy felkészültebb, másként gondolkodó új generáció juthat majd szerephez – a termelésben és a kereskedelemben is. A régi generációnak tisztességgel ki kell vonulni a gabonaágazatból, és át kell adnia a helyét. Az új kihívásnak a jól felkészült, és a feladatok elvégzésére felvértezett fiatalok tudnak majd maradéktalanul megfelelni, őket ambicionálják az új lehetőségek. Ez a magyar gabonaágazat tartaléka is, ami minden bizonnyal meghozza majd a várt változásokat, a valódi integrálódást. Egyelőre azonban az adott lehetőségeinkkel kellene hatékonyan élni.