Ennek ellenére a Magyarországon megtelepedett külföldi tulajdonú üzletláncok árukínálatában indokolatlanul nagy részarányban találhatunk külföldi eredetű zöldségkínálatot. Arra lehetett számítani, hogy lesz idegen áru. Arra azonban, hogy egy-egy áruházláncból szinte teljesen kiszorul a magyar termelők áruja, talán senki sem mert gondolni. Egy újonnan nyílt – a legolcsóbbnak kikiáltott – élelmiszerlánc 13 cikkből álló zöldségpalettáján egy-két magyar termék volt fellelhető. Nem is hinné a gyanútlan vásárló, hogy hány nemzet termékeit kínálják már a polcokon anélkül, hogy azt a sietős vagy nem túl kíváncsi vásárló észrevenné. Érdemes bepillantani két élelmiszerlánc kínálatába, vajon honnan érkezett az áru? A sárgarépa német és osztrák, a burgonya cseh, német és magyar, a vöröshagyma cseh, német és magyar, a saláta belga, a fejes káposzta szlovák és magyar, a kelkáposzta szlovák, a karalábé német, a kelbimbó holland, a cékla lengyel, a fokhagyma spanyol, a zöldhéjú alma cseh, a körte német, és végül a dió az USA terméke.

Vevő hiányában beszántják a zöldségfélék egy részét

A Magyarországon működő külföldi tulajdonú üzletláncokba kistermelő áruja egyáltalán nem jut be, a termelői csoportok és a nagyüzemek pedig csak akkor lehetnek partnerek, ha – a gyakran irreálisan alacsony – diktált árakat elfogadják. Túl azon, hogy sokan nem szállíthatnak be, valójában az boszszantja a magyar termelőt, hogy a külföldi áru minősége szemmel láthatóan rosszabb a hazainál, némelyik egyszerűen silány. Igaz, az ára is alacsony, de lehet is, mert természetesen a termés gyengébbik részéből kerül ki, hiszen a javát a saját országukban értékesítik. Veszprém megyei termelők egy kis csoportja hívta fel a figyelmet arra a jelenségre, hogy a sárgarépa, káposzta, burgonya, hagyma – amelyet maguk is nagy tömegben termelnek – megalázóan alacsony árszintje és az áru utáni érdeklődés hiánya karitatív cselekvésre készteti őket. Elviselhetetlennek érzik a mellőzést és a diszkriminációt. Mielőtt beszántották pl. a káposztát, bárki ingyen vihetett a tábláról. Máshol „egyet fizet, kettőt vihet" módszerrel adták a zsákos burgonyát 10 Ft/kg-os áron, megint máshol a zsák burgonya mellé másik kis zsák vöröshagymát adtak, grátisz. Talán nem kell elemezni, hogy ezek a kényszerű „akciók" a termelők számára teljes ráfizetéssel jártak/járnak, hiszen a magas termelési költségeknek csak a töredéke térül meg.

Az üzletpolitika része az áru eredetének elhallgatása

Az áruházláncok némelyike felcímkézve árulja az importból származó zöldségféléket, amiből rövid úton kideríthető az áru eredete. Ez még tisztességes és szabályos megoldás akkor is, ha fájdalmas a magyar termelő számára. Más áruházláncok ugyanakkor címke és eredetmegjelölés nélkül, a külföldi címkét – mert kötelezően volt rajta – eltávolítva, az áru eredetének magyar benyomását keltve árusítanak. A burgonya esetében a felcímkézett magyar fajtákat gyakran óvatosan vásárolják – mert azokat nem ismerik eléggé a 30 éves Desirée hegemónia következtében –, ugyanakkor a címke nélküli cseh import burgonyát megveszik. Lehet, hogy azért, mert csak 100 Ft/5 kg, s ennyi pénze a legszegényebb vásárlónak is van. Minden úgy alakul tehát, ahogy a kereskedelem akarja. A vásárló befolyásolása a tudomány szintjére jutott, szinte azt vetetnek meg vele, amit az üzletmenet megkíván. A praktikákat külföldről mentették át, de kell hozzájuk a közömbös magyar vásárló is. A nagyon alacsony ár sokakat belehajszol a vásárlásba, és sajnos a minőség másodlagos szemponttá válik.

A TÉSZ is kiszolgáltatott a nyomott árak mellett

A megoldást persze minden termelő kívülről tudja, nevezetesen, hogy tömörüljön TÉSZ-ekbe, szövetkezzen, stb. Ez a folyamat elindult, és valóban létre is jöttek termelői csoportok, szövetkezetek. Egyelőre azonban a támogatottságuk körül vannak óriási gondok, hiszen a támogatást először 60, majd 120 millió Ft forgalom után lehetett volna lehívni. Az árualap megvolt ugyan, de a rendkívül alacsony árak az árbevétel realizálását nem tették lehetővé, ezért a folyamat megállt. Másrészt pedig a mellőzött magyar piacon ugyanúgy nem tudnak eladni a TÉSZ-ek sem a nagy felvásárlóknak, ill. csak nagyon nyomott áron részmennyiségeket, ami kevés a boldoguláshoz. Egyelőre tehát a vélt előny ugyanúgy hátrány, mint az egyéni termelőknél, és a nem teljesített forgalom 20%-át kitevő meghirdetett támogatás nem igényelhető vissza a szövetkezeten belüli közös fejlesztés céljára.

Amíg persze a nyugati országokban több évtizedes gyakorlattal rendelkező szövetkezetek jól funkcionálnak, van tapasztalatuk és ráhatásuk az árak alakítására, addig a magyar kezdeményezés dugába dől. Elsősorban azért, mert ők a versenytársak, és éppen ezért ez a verseny teljesen egyenlőtlen. Ezért kerül a külföldi áruházláncon keresztül a külföldi áru magyar piacra, és teszi ezzel tönkre minden bizonnyal a magyar termelők egy részét.

Nem elég alkalmazkodni a kihíváshoz

Egy szem káposztamag ára ma 3,30 Ft. Az ebből felnevelt káposzta ára a legolcsóbb áruházláncban 1,50 Ft/kg. Ez az ár olyan alacsony, hogy képtelenség mellette a magyar szabadpiacon egyetlen fejet is eladni. A termelő szemszögéből további kapitális hiba, hogy az értékesítési ár gyakorta mélyen a beszerzési ár alatt van, amit az agrárrendtartásban már ismernek, de a kereskedelmi szabályozás egyelőre nem teszi kötelezővé. Rövidesen ebben is történhet előrelépés, de a várható rendelet betartása és főleg betartatása – hathatós ellenőrzés és szankcionálás hiányában – kérdéses.

Nagy kérdés az, hogy a magyar áru mikor kerülhet megfelelő pozícióba. Hogyan juthat be minőségénél, kiszerelésénél fogva a nagy üzletláncokba, és lesz-e arra példa, hogy a magyar zöldséget a német vagy spanyol áruházakban felfedezhessük.

Egyelőre sajnos ennek a helyzetnek a fordítottja körvonalazódik, vagyis hogy még a magyar élelmiszerláncokból is teljesen kiszorul a magyar termék. Jelenleg képtelenség olyan alacsony áron termelni, hogy annak még ne mennének alá az üzletláncok, a külföldről hozott, gyenge minőségű dömping áruval. Ezt a helyzetet – amit verseny vezérelte közös uniós piacnak nevezünk – senki nem fogja felülírni a magyar érdekek miatt. A termelőket – érdekképviselet hiányában – ez ellen a folyamat ellen senki nem védi meg. Hiába hittek abban, hogy őstermelőként, majd családi gazdálkodóként könnyebb lesz; aztán megszavazták az uniós csatlakozást, később TÉSZ-t alapítottak, mert hittek az alkalmazkodás kényszerében és törvényszerű erejében. Ma mégis egyre több 10-50 ha közötti zöldségtermelő látja és érzi a szomorú véget. Nem kell a terméke, nem kell a munkája, és gyakran még a minőség sem, ha nem párosul mennyiséggel. Márpedig az üzletláncoknak mennyiség, igény szerinti szállítási pontosság kell, s mindez 60 napos fizetési határidővel. Nos, ezt csak a legnagyobbak – elsősorban a régi uniós tagok – képesek teljesíteni, és a felzárkózásra a magyar termelőknek alig van esélyük. Nincs elég tőkeerő – mert nincs bevétel –, kicsik a méretek, hiányzik a közös érdekképviselet, a közös gondolkodás és a közösen tenni akarás.

Egyenlőtlen versenyfeltételek mellett nincs esély

Az évek óta felvett ágazati támogatások befektetése nem mindig sikerült jól, ezek sokszor nem abba az irányba hatottak, ami most kamatoztatható lenne. Hiányzott a tájékoztatás, a szaktanács, ami a nyugati versenytársakhoz történő hasonulást jelenthette volna. Mindenki csak kicsit lépett előre, ami – ma már látszik – nagyon kevés volt, hiszen a termelők nem tudják állni a versenyt.

Amikor ellepi az országot az import zöldség, a hivatalos álláspont szerint ezt természetesen az EU-csatlakozás hozadékaként aposztrofálják, és a versenyhelyzet felemlegetése hangzik el első helyen. Teljesen egyenlőtlen verseny ez, hiszen miközben a magyar zöldségvertikum nem eléggé felkészült, emellett – ahogyan korábban – most sem tudja senki megmondani, hogy miből mennyit kellene termelni. A mostani tapasztalatok – és a burkolt üzenet – szerint semennyit, mert most is minden áru külföldi, és vélhetően ezután is az lesz. Azért, mert a magas magyar termelési költségek és az alacsony felvásárlási árak egyelőre nem teszik lehetővé a gazdaságos termelést. Önköltség alatt pedig egyetlen termékkel sem lehet dolgozni. A magyar termelő pedig gondolkodhat azon, hogy mihez kezdjen, ami nem kertészet vagy nem mezőgazdaság?!

Talán, ha jobban felkészültünk volna…

Szomorú kicsengése van annak, hogy Magyarország olyan alapvető zöldségfélékből, mint a sárgarépa, hagyma, burgonya és a káposzta, nem tudja önmagát ellátni. Pontosabban nem hagyják, hogy ellássa magát, mert behozzák máshonnan. Mi akartunk Nyugat-Európa éléskamrája lenni – ahogyan az volt országunk a múlt század első felében –, a mindig hangoztatott adottságainkkal, és ennek éppen az ellenkezője történik. Ez ugye, nem egészen az, amiről a csatlakozás előtt szó volt, amire „felkészítették" a termelőket! Pontosabban felkészíthették volna arra, hogy magyar áru csak elvétve lesz jelen a külföldi tulajdonú élelmiszerláncok polcain.

Jelenleg a magyarországi piac vált a nyugati termelők felvevő piacává, azért, mert az uniós belépés előtti időszakot nem használtuk ki eléggé a felkészülésre, kevés a feldolgozóüzemünk, és nem elég jó a kereskedelmi diplomáciánk. Igaz, a felkészítés, a feldolgozói háttér kialakítása EU-konformmá tétele mind nagyon tőkeigényes folyamat /lett volna/, márpedig pénz az nem volt és jelenleg sincs elég ilyen célra! Mindemellett nem védjük a piacainkat – még a meglévő lehetőségek erejéig sem –, pedig újraépíteni egy porig lerombolt ágazatot, szinte teljességgel lehetetlen feladatnak ígérkezik.