A dologidő beálltával ismét komoly döntést kellett hozni a tekintetben, hogy a napraforgó vagy a kukorica legyen-e a tavaszi vetés tárgya a szabadon maradt nagy területeken. Mivel az időjárás kedvezőtlen alakulása miatt sokan lemondtak a tavaszi árpa termeléséről, és kevés tavaszi vetnivaló kínálkozott, mindez a két fő ipari növény pozícióit erősítette. A támogatási késedelmes kifizetése sok helyen igen szűkös anyagi viszonyokat teremtett a munkák megkezdésekor, a talajmunkáknál, de a nem kis költséget jelentő vetőmagbeszerzéseket is akadályozta. A kevés egyéb szerződéses tavaszi vetnivaló gyorsan elkelt a termeltető cégektől, amihez pedig speciális gépi művelés szükséges, az már szóba sem jöhet – így gondolkodnak a legtöbben. A két nagy tavaszi ipari növény termelése egyaránt hibridekre épül, vagyis vetőmag tekintetében nincs olyan költségkímélő lehetőség, mint az őszi kalászosok esetében. Ott ugyanis nagyon sok magas szaporulati fokú fémzárolt vetőmag készleten maradt, a vásárlóerő hiánya miatt.

A két növény közül történő választást persze a vetésváltás szabályai leegyszerűsítik, hiszen egyik nagy ipari növény sem vethető önmaga után. Ha van választási lehetőség, akkor viszont az már kérdés lehet, hogy melyik növény termesztéstechnológiája olcsóbb? A zömében importból származó input anyagok, vetőmagok árainak áttekintése után azonban ez az áttekintés sem hoz érdemi előrehaladást, hiszen az előbb felsoroltak mindkét növény esetében alaposan megnövelik a termelési költségeket. A költségek átlagos alakulásával számolva, a biztos termés elérését szem előtt tartva elmondható, hogy a kiadások közel hasonlóak. Akkor hátra volt még a finanszírozási ajánlatok áttekintése, a piaci információk begyűjtése és végül – mivel közben eljött a vetés ideje – a döntés pillanata is elérkezett. Azé a döntésé, amelyiket az idei tavaszon sem lehetett jól előkészíteni, mert nem álltak rendelkezésre hiteles, használható információk. Garanciák ma sincsenek a felvásárlási árak alakulására, a vevők a konkrét ajánlat helyett csak széttárják a kezüket. A költségek kiszámíthatatlansága és azok finanszírozása továbbra is a termelők vállát nyomja…

Napraforgó

Az 500.000 ha feletti napraforgó-vetésterület azt igazolja, hogy az idei évben is sokan kötelezték el magukat szerződéssel valamelyik termeltető cég felé, ahonnan ennek fejében természetesen finanszírozásban részesülnek. Akik nem igénylik a finanszírozást, mert magasabb árat remélnek, azok egyelőre nem jutnak szerződéshez, mert egyszerűen nincs megfelelő ár. A BÁT (árutőzsde) októberi eladási jegyzései 48.500-50.000 Ft/tonnát jeleznek, és a novemberiek is alig haladják meg az 50.000 Ft/tonnát. Ez telephelyen számolva 47-48.000 Ft/t felvásárlási árat valószínűsítene, de egyelőre kötés sincs. Csak a kivárás van, ami inkább az árak további mérsékelt csökkenését, mintsem emelkedését sejteti. Természetesen a külföldi kézben lévő olajüzlet képviselői soha nem hagyják ki az emelkedés és a keresleti piac lehetőségét. Hiszen bárhol bekövetkezhet nagy terméskiesés, „vis maior” helyzet, és akkor az jut szerephez, akinek van áruja. Az elmélet helyes, mert valóban előállhat ilyen helyzet, csak Ukrajna, Románia révén olyan további piaci szereplők léptek be a körbe, akik alaposan megnövelték a területeket, a mennyiségeket, és rendre letörik az árakat.

Ismert az input anyagok árainak 10% körüli további emelkedése, ami egy olyan ápolásigényes növénynél, mint a napraforgó, nagyon megemeli a költségeket. Reálisnak tűnik az a becslés, amely az idei évben a nullszaldó mértékét 2,5 tonna termésszintnél állapítja meg. Ha időjárási szempontból átlagos év lesz az idei, akkor 120.000 Ft/ha költséggel lehet számolni, és legalább 3 t/ha mennyiséget kell megtermelni ahhoz, hogy szerény (25.000 Ft/ha) nyereség realizálódjon. Ebből a kis matematikai fejtegetésből is kitűnik, hogy a napraforgó-termelők igen nagy invesztícióval és jelentős kockázatok mellett termelnek. Ezt felismerve bizonyára sokan lemondanának erről, ha lenne mit termelni helyette, hiszen ez az egyre növekvő területen előállított ipari növény még a talajokat is alaposan kizsarolja.

Az új termésű napraforgó piaci helyzete most is keveset sejtet, azon kívül, hogy egészen biztosan el lehet adni. A múlt évi termés példája igazolja, hogy nincsenek akkora értékesítési gondok, mint a búzánál, de a folyamat lassú, és egyre inkább ütemezett. A feldolgozó nem óhajtja tárolni az árut, mindig csak annyit szállít, amennyi a feldolgozóüzem biztonságos ellátásához elegendő. A termelő abból a szempontból talán szerencsés, hogy az áru nem marad a nyakán, és ha lassabban is, mint korábban, de kifizetik. A gond a szerződésekkel van – amiket így is kénytelenek megkötni –, mert mire a kamatokkal és az előfinanszírozás költségeivel csökkentett árat kifizetik, akkorra alig marad – ha marad egyáltalán – nyereségtartam a termelő számára.

Kukorica

A magyar kukorica helyzete nagyon is jól ismert a termelők, de már a magyar átlagpolgár előtt is. Óriási mennyiség termett a múlt évben, amiből nagyon kevés hagyta el az országot. Az intervenciós felvásárlásra szánt mennyiség beszállítható része után ugyan lassan pénzhez jutnak a termelők, de a készletek megmaradnak, foglalják a helyet. Az EU intervenciós szekciója pedig gondolkodik, hogy szabad-e a jövőben ennyit áldozni egy piacszabályozó rendszer fenntartására, mint a bővülés első évében. Mi lett volna akkor, ha Magyarország élni tudott volna a lehetőséggel a teljes felajánlott mennyiség erejéig? Akkor az unió bizonyára már meghozta volna azt a kedvezőtlen döntést, ami az intervenció visszaszorítását célozza.

A hazai állattenyésztés csak a szokásos mennyiséget igényli, vagy inkább még kevesebbet, az állatlétszám csökkenése miatt, de ez a nagyságrend előre kalkulálható. Közben áprilisban, ahogy melegszik a talaj, boldog-boldogtalan veti a kukoricát, mert sokan nem tehetnek mást. A termelés méreteit, koncepcióját illetően a gazdák nem jutnak információhoz, a válasz ugyanis az, hogy piacgazdaság van; – minden termelő találja meg önállóan a helyét, és legyen önálló a saját termelése megszervezése tekintetében!

A drága hibridkukorica-vetőmag fogy ugyan a forgalmazóknál, de nem a megszokott mennyiségben. Ebből arra lehet következtetni, hogy esetleg magánimportból olcsóbb import vetőmag kerül köztermesztésbe. A „felvilágosult” termelők közül is egyre többen kombinálnak, és valóban hoznak olcsóbb vetőmagot importból, mert így kívánnak védekezni a kártevők, betegségek ellen, és közvetve ezzel csökkentik az égbe szökő költségeket. Erre viszont a szaktárca kezd kombinálni, így: mi van akkor, ha szabad importból génkezelt vetőmag érkezik nagyobb mennyiségben az országba, és a végtermékben a megengedettnél magasabb lesz a génkezelt kukorica aránya!? Mert akkor oda a magyar kukorica Európában megszerzett jó hírneve, feddhetetlen beltartalmi és minőségi mutatói. Természetesen ettől valóban lehet tartani, de akkor miért nem nyit végre a piac, és miért nem viszi a temérdek kiváló tengerit?

A termelők azt szeretnék, ha a kukoricatermesztés költségei pontosabban tervezhetőek lennének, s legalább vetéskor lehetne már ismerni a felvásárlási árakat, illetve az értékesítési biztonság is alapvető kívánalom lenne. Ettől lenne/lehetne a magyar kukoricatermesztés színvonala ismét példaértékű, ez a tevékenység ugyanis még ilyen mostoha körülmények között is magas színvonalon folyik. Bizonyára az idei évben is realizálódik az 1,2 millió ha körüli vetésterület, de a BÁT vételi jegyzései október-novemberre – az új termésre – 21.500-22.500 Ft/tonnát jeleznek. Ez a termelő telephelyén gyenge 20.000 Ft/t árat jelent csak, ami 6 t/ha termésnél éri el a nullszaldót. Ha kedvez az időjárás, akkor nincs nagy gond, és tisztes nyereség keletkezhet. De mit ér a termés, ha nem lehet eladni, ha a piac ilyen hektikus és kiszámíthatatlan. A termelő dolga az áru előállítása, aminek érdekében – és nyeresége reményében – mindent megtesz. De milyen munkakedvet gerjeszt az a tény, hogy nyomasztóan nagy készletekkel vannak teli a magyar köz- és intervenciós raktárak? Hogy lehet így hinni a bíztató szavaknak, és készülni a nagy minőségi változásokra?

A régi uniós tagtársaknak persze nem fő a fejük ennyire, amikor eljön a fontos növények vetésideje. Hosszú évek óta időben megkapják a 92.000 Ft/ha összegnek megfelelő területalapú támogatást, amellyel kiegészítik az éves a nyereséget, s így bármelyik támogatott kultúra termelési költségeit könnyedén kigazdálkodják. Biztos anyagi háttér mellett türelmesen kivárják az optimális értékesítési lehetőségeket és a fizetési határidőket is. Nincs pénzügyi zavar, nem késnek a munkák, mindent optimális időben és minőségben lehet elvégezni. Nos, a magyar termelő sem vágyik másra, hiszen ilyen feltételekkel ő is versenyképes lenne! Sőt, azonos támogatási feltételek mellett – s ez sokak véleménye – megnyerné a versenyt. De vajon képes lesz-e kivárni, túlélni másodrangú uniós tagként, míg egyszer eljön a Kánaán? Vagy addigra ismét megváltozik a támogatások rendje?