A gabona betakarításával azonban a technológiai munkálatok korántsem érnek véget, a visszamaradt tarló ugyanis szintén gondos és szakszerű kezelést kíván.

Az aratás után visszamaradt szalma kezelése, hasznosítása

Jelenleg az aratásnál a kombájnok rendre rakják le a szalmát, majd külön menetben bálázzák. A kombájnolással egymenetben folyó bálázás lelassítja a munkafolyamatot, ezért hazánkban ez a módszer nem terjedt el. Ebből következően gabonabetakarításkor a szalma, ill. a szár, azaz a melléktermék betakarítása munkaigényes külön feladatot jelent. A korszerű fajták és aratási módok alkalmazása következtében a szemtermés tömegéhez viszonyítva a betakarítható szalma mennyisége az utóbbi időben jelentősen lecsökkent, búzánál 1:0,7-0,8, tavaszi árpánál 1:0,5-0,6 aránnyal célszerű számolni. Az állatállomány létszámának beszűkülése, tartási módjának változása következtében csökkent a takarmány- és az alomszalma iránti igény, ezért a melléktermékek növekvő hányadát a talajba dolgozzák be. Ennek a megoldásnak a talajok termőképességének fenntartása szempontjából van nagy jelentősége, különösen a szervestrágyázásban nem részesülő, majoroktól távoli táblákon. Leggazdaságosabb eljárásnak ilyenkor a szalmaszecskázó berendezésekkel felszerelt gabonakombájnok alkalmazása tekinthető

Monokultúrás termelés esetén régebben a gabonatarlók felégetése jelentette a gyakorlatban alkalmazható kényszermegoldást. A búza búza utáni termesztésben ugyanis a fuzárium (Fusarium spp.) és egyéb gombák (Gäumannomyces graminis, Pseudocercosporella herpotrichoides) okozta megbetegedések előfordulási gyakorisága így lényegesen csökkenthető.

A `80-90-es években a települési jegyző hatáskörébe tartozott a tarlóégetés engedélyezése. Akkor csak növényvédelmi célból lehetett a tarlót felégetni, s azt is csak abban az esetben, ha az égetés kisebb környezetterheléssel járt, mint egyéb más beavatkozás.

Jelenleg azonban a 21/2001. (II. 14.) Korm.rendelet a levegő védelmével kapcsolatos egyes szabályokról a következők szerint rendelkezik: 11. § (4) „Lábon álló növényzet, tarló, illetve növénytermesztéssel összefüggésben keletkezett hulladék égetése tilos, kivéve, ha jogszabály másként nem rendelkezik".

(Más jogszabály: 1996. évi LIII. tv. A természet védelméről: 38. § (1) „Védett természeti területen a természetvédelmi hatóság engedélye szükséges különösen: nád és más vízinövényzet égetéséhez, irtásához, gyep- és parlagterület, tarló és szalma égetéséhez …" Ennek az engedélynek a kiadására azonban nem sok reális esély látható, hiszen, ha magánterületen tilos a tarlóégetés, természetvédelmi területen feltehetőleg szintén nem fog a szakhatóság ehhez hozzájárulni.)

A gyakorlat azonban jelenleg az, hogy a gazdák a kora reggeli órákban meggyújtják a tarlót, s eljönnek a területről, mintha véletlen folytán ütött volna ki a tűz. Ezzel – a levegőszennyezés mellett – jelentős kockázatot vállalnak, hiszen a kontrollálatlanul hagyott égő tarló fokozott tűzveszélynek teszi ki a szomszédos területeket is.

A kalászosok szalmájának betakarításakor ma már a bálázás a legelterjedtebb. A nagybálakészítés gyorsabb és gazdaságosabb, de a bálák mozgatásához, kazlazásához speciális rakodó- és szállítóeszközök szükségesek. A kisméretű hasábbálák kézzel is mozgathatók. Kisebb gazdaságokban, farmokon várható lesz ennek a módszernek az ismételt térhódítása. A korábban széles körben alkalmazott eljárás, azaz a szalma lehúzató berendezésekkel való összegyűjtése, a tábla szélén történő kazlazása, majd szálas állapotban történő szállítása és kiadagolása nagy munkaerő-szükséglete és veszteségei miatt nem gazdaságos.

A papírgyárak körzetében a búzaszalma ipari feldolgozásra is értékesíthető. A papírgyárak a bálázott szalmával szemben azonban szigorú minőségi követelményeket támasztanak.

Régebben aprítva és préselve biobrikett gyártására is felhasználták a szalmát, azonban ennek a túlságosan energiaigényes előállítási folyamata gátolta a felhasználás lehetőségeit.

A tarlóhántás és -kezelés technológiai megoldása

A termény- és szalmabetakarítás után a tarlón többirányú változások játszódnak le, amelyek igen meghatározóak a további munkálatok szakszerű megválasztásánál. E folyamatok közül egyrészt – a kialakuló kedvező fényviszonyoknak köszönhetően – a gyomok elkezdenek erőteljesen növekedni, másrészt pedig a kevésbé borított talajfelszín hőmérséklete jelentősen megemelkedik, ami az evaporáció fokozásával a talaj nedvességtartalmának számottevő csökkenését váltja ki. (Mindezek valójában a megváltozott fény- és hőviszonyok hatásainak tulajdoníthatók.) Ahhoz, hogy e kedvezőtlen irányú folyamatokat meg tudjuk állítani, el kell végeznünk a szaknyelven „tarlóhántás"-nak nevezett agrotechnikai műveletet, amely arasznyi (6-15 cm) mélységű talajlazítást és az utána következő sekély felszíni lezárást foglalja magában.

A kalászosok betakarítását követő első talajművelés hagyományosan elterjedt eszközei a különféle tárcsák és tárcsásboronák. Ezeknek a gépeknek az üzemeltetése tradicionálisnak tekinthető, beállításuk, kezelésük és karbantartásuk az átlagos felkészültségű gazdálkodó számára sem jelenthet problémát. A művelet során a talaj felső rétegét meglazítjuk, általában nehéztárcsával. Ez tulajdonképpen a talaj fokozott vízleadását válthatná ki, ennek elkerülése érdekében azonban hengerezéssel (általában gyűrűshengerrel) tömörítjük a legfelső 1-2 cm-t, és ha lehetséges, akkor a tárcsázással egymenetben. Ez a kettős szerkezet meggátolja a további vízleadást a talajból. A művelés határán kialakuló záróréteg, valamint az egyenetlen felszínképzés és a nem kellően visszatömörített felszínlezárás azonban elkerülendő.

A bolygatatlan felszínű fedetlen tarlóhoz viszonyítva így átlagosan 10-30%-kal kevesebb vizet veszít a talaj. A sekély, hántott réteg valójában jobban felmelegszik, mint a hántatlan, ez a – szigetelőként működő – hántott szerkezet viszont meggátolja a mélyebb rétegek fokozott felmelegedését. Ennek hatására a talaj mélyebb rétegeiből a felszín felé mozgó vízpára a lazított réteg alján lecsapódik, s kellően átnyirkosodik. Ebben a nyirkos, kellően laza és levegős talajban a mikroszervezetek tevékenysége felélénkül.

Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy a sok tarlómaradvány (magas tarló) – hasonlóan az éretlen, túlzottan szalmás istállótrágya alkalmazásához – kiválthatja a talaj átmeneti tápanyagkészlet-csökkenését. Hiszen a tarlómaradványok és az istállótrágya lebontásában résztvevő mikroorganizmusok az élettevékenységeikhez szükséges nitrogén tápanyagot a talajból veszik fel, mintegy „eleszik" a másodvetésként vetett kultúrnövény elől. Ebből ered az átmeneti nitrogéndefektus. Miután a későbbiek folyamán a mikroszervezetek élettevékenysége megszűnik, az általuk kötésbe vitt nitrogént visszaadják a talajnak, illetve a növénynek. E hatás kiküszöbölhető, ha az egyenletesen szétzúzott tarlómaradványhoz N-műtrágya-kiegészítést adunk, mielőtt a talajba dolgoznánk.

A legkedvezőbb hatás elérése érdekében szükség lehet a hántott tarló ápoló művelésére is. Ezt az árvakelés és a gyomok tömeges megjelenése miatt célszerű elvégezni, mielőtt azok még magot érlelnének. Az ápoló talajmunkát többnyire a hántástól kissé mélyebben végezzük, így biztosítva a talaj kedvező fizikai állapotának megtartását, a következő kultúrnövény keléséhez és azt követő fejlődéséhez szükséges ökológiai feltételek kialakítását. E művelet bizonyos esetekben nem pótolható, kompromisszum nélkül semmilyen körülmények között nem hagyható el, és a követő technológia egyik legfontosabb alappilléreként kezelendő.

A tarlóhántás célja, növényvédelmi jelentősége

A tarlóhántás alkalmazásának céljaként vázlatosan a következő pontokat említhetjük:

– a visszamaradt tarló bedolgozása a talajba,

– a terület gyommentesítése,

– a kártevők, kórokozók élettevékenységének csökkentése,

– a talaj nedvességtartalmának megőrzése,

– a talaj hőforgalmának szabályozása,

– a talajban élő mikroorganizmusok tevékenységének fokozása.

Természetesen elsődleges cél a tarlómaradványok talajba keverése, amit közvetlenül az aratás után kell elvégezni, mielőtt még a talaj kiszáradna. Ily módon biztosíthatjuk a talajban lévő vízkészlet megőrzését is. Száraz viszonyok között ugyanis ez a tarlóhántás elsődleges célja. Hiszen ha sikerül e művelettel a talaj felületén csak egy-két ujjnyi porhanyós réteget teremteni, azzal a porhanyós földtakaró alatt az alsóbb rétegekből felhúzódó nedvességtől még szárazságban is annyira átnyirkosodik a föld, annyi levegőt kap, és a baktériumok oly élénken működnek, hogy eső nélkül is beérik a talaj, és ősszel jó szántást ad, míg a meg nem bolygatott tarlóba annak alapos megázása előtt hiába erőltetjük az ekét. További különbség, hogy a feltört tarlóban a tarlómaradvány, trágya, stb. jobban bomlik. Ha a tarlót feltörjük, annak talaja a kisebb nyári esőket is könnyebben magába fogadhatja, és a mélyebb rétegeknek átadhatja.

A tarlóhántások másik kiemelt célja lehet a gyomirtás, ill. a gyommagvak kikelésre való serkentése, majd a kikelt növények elpusztítása. Ennek következtében később majd a kelő és a növekedésnek indult gyomok mechanikai megsemmisítésének tudunk eleget tenni. Tarlóállapotban nyílik lehetőség ugyanis arra, hogy talajainkban csökkentsük a gyommagvak mennyiségét, és megszabaduljunk egyes igen kellemetlen gyomfajoktól. Különösen sikeres lehet a tarackos és gyöktörzses gyomok irtása nyári időszakban, mechanikai jellegű eljárásokkal. Ilyenek a gyomok kimerítésére, kifésülésére vagy talajba fojtására irányuló eljárások.

A kimerítés módszere abban áll, hogy többszöri mechanikai műveléssel mindannyiszor elvágjuk a gyökértarackos gyomok zöld hajtását a gyökértörzstől, ahányszor azok láthatóvá válnak. Így a növényeket megfosztjuk az asszimilációs lehetőségtől, ezért nem képesek újabb tartalék tápanyagot felhalmozni a gyökereikben, hanem az újabb és újabb hajtásképzéssel a meglevőt élik fel. A kimerítés módszerével legyengített gyomokat a sűrű vetésű és nagy vigorú szántóföldi növények már képesek elfojtani.

Talajba fojtással a sekélyen tarackosodó szártarackos gyomokat, pl. a tarackbúzát lehet elpusztítani, de ez nem lehet célravezető eljárás a mély gyökérzetű gyomoknál, mint amilyen a mezei zsurló (Equisetum arvense) vagy a fenyércirok (Sorghum halepense). Ülepedett, tömődött talajban a tarackbúza tarackjai a talajfelszínhez közel helyezkednek el. Élesre (tehát nem forgatásra) állított tárcsával keresztben-hosszában esetleg többször megjáratva a gyomos területet apró ízekre lehet darabolni a tarackokat. Ezután a felpuhított talajt meghengerezve elősegítjük a szétdarabolt gyökérrészek kihajtását. Miután a hajtások végei megjelennek a talajfelszínen, de a levelek még nem bomlanak ki, a tarackokat mélyre le kell forgatni. A 25-30 cm mélyre aláforgatott és hajtásnak indult tarackdarabokban rendszerint nincs annyi tartalék tápanyag, ami elegendő volna a hajtások felszínre segítéséhez, így azok a talajba fulladnak.

Nyáron többszöri szétdaraboló és forgató művelettel a fenyércirkot (Sorghum halepense) is meg lehet annyira gyéríteni, ill. gyengíteni, hogy a továbbiakban a szántóföldi kultúrák viszszaszoríthatják a gyomosítását.

A tarackok kifésülése nehéz fogassal lehetséges. A fogas által felszínre hozott tarackokat kézi eszközökkel összegyűjtik, majd megsemmisítik. Mivel a tarackos gyomok rendszerint csak foltonként jelentkeznek egy-egy szántóföldi táblán, ez a gyomirtási módszer is számba vehető az üzemi gyakorlatban. Hatására a gyomokról a kultúrnövényekre terjedő kártevők és kórokozók kedvezőtlen élettérbe kerülve nagyrészt elpusztulnak. Szintén jelentős gyérítő hatást gyakorol a gabonalegyek (Chlorops pumilionis, Meromyza saltatrix, Oscinella frit) és a gabonafutrinka (Zabrus tenebrioides) elszaporodására. Mindezek mellett a gabonaszipolyok (Eurygaster austrica, E. maura, Aelia acuminata, A. rostrata) esetében az aratást közvetlenül követő tarlóhántással megakadályozható, hogy az addig imágóvá még nem alakult egyedek a fejlődésüket az elpergett szemeken szívogatva befejezzék.