Ez az állattartó technológia fokozatosan terjedt el Nyugat-Európában, majd Magyarországon is. A 60-as, 70-es években tömegével épültek az erre a technológiára alapozó állattartó telepek.

A nagy mennyiségben keletkező hígtrágya elhelyezése egyre nagyobb gondot jelentett. A megoldást a mezőgazdasági területen való elhelyezés jelentette, amely nemcsak a nagy tömegű hígtrágyától szabadította meg a telepet, hanem a növénytermesztés számára tápanyag-utánpótlást is jelentett.

A földmedrű hígtrágyatárolók azonban környezetükre, főleg a talajvízre potenciális szennyeződésveszélyt jelentettek, amelyet a napjainkban elvégzett környezetvédelmi állapotrögzítő vizsgálatok igazoltak. A telepek környékén lencseszerűen elhelyezkedő szennyeződés a talajvíz áramlásának irányába elnyúlik. Szakszerűtlen hígtrágyakezelés és -elhelyezés esetében a telep alatt húzódó 3-8 méter vastag agyagpaplan sem állja útját a hígtrágya nitráttartalmának, amely a tapasztalatok szerint ilyen esetben is százszorosára emeli a talajvíz nitráttartalmát.

Hígtrágyás technológiára legtöbb esetben sertéstelepek létesültek, de előfordulnak szarvasmarha- és baromfitelepek is. Mezőgazdasági szempontból a legjobban a sertés- és szarvasmarhatelepeken keletkezett hígtrágya hasznosítható, a baromfi hígtrágya esetleges túlöntözés esetén magas foszfortartalma miatt perzselő hatású. Beltartalmi vizsgálatokkal megalapozott, a talajtani szakvélemény előírásait betartó elhelyezésnél ez nem fordulhat elő.

A mezőgazdaságilag művelt területre elhelyezett hígtrágya nem okozott oly mértékű környezetszennyezést, mint a telep és a tározók. A tapasztalatok szerint a szakszerűen, talajtani szakvélemény útmutatása alapján elhelyezett hígtrágya a több évtizedes terhelés hatására sem okozott mérhető változást a szántóterületen.

Utóvizsgálatokból kitűnik, hogy a túlterhelt területeken, ahol az előírásnál nagyobb mennyiségű hígtrágyát helyeztek ki – amelyet már a növényzet nem hasznosított –, nagy mértékű tápanyag-feldúsulás mutatható ki. Ezeket a területeket a hígtrágya elhelyezésből véleményem szerint időlegesen ki kell zárni. Megfigyelhető, hogy a hígtrágya kihelyezésre kijelölt terület telephez közeleső széle sokszorosan túlterhelt, a távolabbi szántókra azonban nem jut belőle. Különösen jól kimutatható ez szippantókocsival történő kijuttatás esetén.

A hígtrágya nem szennyvíz, de csak akkor, ha az állattartó telepen más helyeken keletkezett anyagoktól teljesen külön kezelik (kommunális szennyvíz, fejőházi szennyvíz, csapadékvíz).

A fejőház várakoztatójában keletkezett hígtrágya – a fejőházi szennyvíztől elkülönítve kezelve – hígtrágyaként hasznosítható.

A hígtrágya fő összetevője ugyanis az állati ürülék, amely a szerves trágya funkciójának betöltésére alkalmas. Ennek ellenére a hígtrágya kihelyezésekor a talajtani szakvélemény megvizsgálja szennyvízként is, hogy az esetleges technológiai hibákat kiszűrje, vagy az öblítésre felhasznált víz határérték feletti káros alkotói ne kerülhessenek ki a szántóterületre.

A beltartalmi vizsgálatok bebizonyították, hogy a hígtrágyák növényitápanyag-tartalma magas. Irodalmi adatok alapján a sertés hígtrágyában 0,8–2,6 kg/mł nitrogén, 0,3-1,2 kg/mł foszfor, 0,9–2,3 kg/mł kálium és 5,9–31,2 kg/mł szerves anyag; a szarvasmarha-hígtrágyában 0,9–3,5 kg/mł nitrogén, 0,3–1,5 kg/mł foszfor, 0,5–2,5 kg/mł kálium és 25–40 kg/mł szerves anyag található.

A hígtrágya nemcsak a növények tápanyag-ellátása szempontjából fontos makrotápanyagokat tartalmaz, hanem az ugyancsak lényeges mikroelemeket is, amelyeknek azonban határérték feletti jelenléte a növények számára toxikus lehet. Ennek alapján a hígtrágya komplex tápanyagként értékelhető.

A korszerű hígtrágyás telep technológiája a víztakarékosságon alapul, amely esetében az öblítésre használt víz és a hígtrágya aránya 1:1, esetleg 1:2.

A fenti táblázatban tájékoztató jelleggel sertéstelepen keletkezett ún. kövér hígtrágya fontosabb minőségi mutatóit láthatjuk, irodalmi adatok alapján.

A hígtrágyatározókat eleinte földmedrűre alakították, amelyek napjainkra környezet- és talajvédelmi szempontból potenciális szennyezőforrássá váltak. Korszerű szigetelt tározók építése vált szükségessé, amelyek kivitelezése tovább terheli az egyébként is ellehetetlenülő ágazatot.

Napjaink modern adalékanyagai nem engedik leülepedni és fázisaira bomlani a hígtrágyát, azt homogén állapotban tartják, így kijuttatásuk könnyű.

A hígtrágya elhelyezésére többféle módszer is kialakult az évtizedek folyamán. A 70-es 80-as években kidolgozott nyárfás elhelyező terület a nitrogénterhelés korlátozása miatt napjainkra elavulttá vált. A szippantó kocsival történő kijuttatás gyakorlata még napjainkban is a legelterjedtebbnek tekinthető, viszonylag olcsó és kis beruházást igényel. Hátránya, hogy a hígtrágya elterítése nem egyenletes. Sűrű, magas tápanyagtartalmú hígtrágya esetén kis menynyiség kiadagolását nem teszi lehetővé, valamint csábít arra, hogy a „hatékonyság” érdekében a távolabbi területekre ne kelljen elszállítani a hígtrágyát. Ebben az esetben az elhelyező terület kis része intenzív terhelést kap.

A hígtrágya-kijuttatás legoptimálisabb és a legjobban kontrollálható módja a szórófejes kiöntözés, amely eljárás során viszonylag jól szabályozhatóan és egyenletesen lehet a hígtrágyát elteríteni. A kiöntözés során kerülni kell a hígtrágya összefolyását, tócsásodását a lapos vonulatokban, és így esetleg az élő vízfolyásokba jutását.

Az érvényben levő rendelet szerint tilos hígtrágyát kijuttatni december 01. és február 15. között. Így lényegében csak tavasszal és ősszel lehet az elhelyező területet terhelni, ősszel is csak abban az esetben, ha az 15 napon belül bevetésre kerül, ezen felül figyelembe kell venni az adott időszakban lehulló csapadékot is, különös tekintettel a terület művelhetőségének megtartására. Ezeket a szempontokat figyelembe véve lényegében többszörös biztonsági tartalékkal kell számolni a hígtrágya elhelyező terület nagyságának megválasztásánál.

A tulajdonviszonyok megváltozása következtében a hígtrágyát termelő telepek elvesztették elhelyező szántóföldi területeiket, így az előbbiekben említett elegendő területnagyság biztosítása egyes esetekben igen nehéz feladat, sokszor csak szétszórt, sok kis területtel érhető el.

A hígtrágya elhelyezését szabályozó 49/2001. számú Korm.rendelet (nitrát direktíva) megjelenése egyértelműen szabályozta a hígtrágya elhelyezés körülményeit. Sajnos ennek környezetvédelmi plusz költségeit az állattartó telepek viselik. A nehéz gazdasági körülmények ellenére szükség van a hazai telepeken jó minőségű, ellenőrzött körülmények között előállított sertés- és marhahúsra. Ezt támasztják alá az utóbbi hónapokban előtérbe került élelmiszer-biztonsági problémák.

A hígtrágya elhelyezés folyamán követni kell a jó mezőgazdasági gyakorlat szabályait, amelynek célja a vizek nitrátszennyeződésének megelőzése, illetve csökkentése.

Ennek a célnak az elérése több szempont betartását teszi szükségessé. Az előzőekben említett időbeni korlátozása a kijuttatásnak csak az egyik szempont. A másik, hogy a területre kijuttatott összes nitrogén hatóanyag nem haladhatja meg a 170 kg/ha-t.

Erősen lejtős, 20%-nál meredekebb lejtésű területre csak növényi fedettség vagy azonnali bedolgozás mellett szabad hígtrágyát kijuttatni.

Hígtrágya csak talajtani szakvéleményre alapozott talajvédelmi hatósági engedély birtokában juttatható ki mezőgazdasági területre. Az évente területegységre kijuttatható hígtrágya mennyiségét a hígtrágya tápanyagtartalma és a talaj fizikai, kémiai, vízgazdálkodási tulajdonságainak ismeretében, a termesztendő növény tápanyagigénye alapján úgy kell meghatározni, hogy a kijuttatott hígtrágya nitrogéntartalma hasznosuljon, és ne kerülhessen a vizekbe.

Talajtani szempontból a hígtrágya elhelyezést kizárhatják bizonyos okok, ezek közül a legjelentősebb a sekély termőrétegű kavicsterasz, a magas talajvízszint (150 cm felett), olyan gyökérfejlődést gátló tényezők, amelyek semmilyen beavatkozással nem szüntethetők meg.

A hígtrágya hasznosulásának hatékonyságát különböző agrotechnikai beavatkozásokkal növelhetjük, amelyek a talaj szerkezetét, pórusviszonyait javítják, ilyen a mélyszántás, az önálló vagy kapcsolt talajlazítás, szükség szerint a mésztrágyázás, a meszezés.

A hígtrágya tápanyag- és mikroelem-vizsgálatán túl a kijuttatható mennyiség megítélésekor különös gondot kell fordítani a hígtrágya káros sótartalmára és az elhelyező terület sóterhelésének kölcsönhatására. A növények tápanyagigényének biztosítása hígtrágyával sokszor másodlagos szempont, az elhelyező területre kijuttatható hígtrágya mennyiségét a terület talajának megengedhető sóterhelése határozza meg. Ennek a tényezőnek a figyelmen kívül hagyása esetén az elhelyező terület talajának sóprofiljában felhalmozódás következik be, és idővel a terület másodlagosan elszikesedik. Ez a negatív talajtani változás csak nagyon költséges kémiai talajjavítással állítható meg vagy jobb esetben fordítható vissza.

Összegzésképpen: továbbra is szükség van nagyüzemi körülmények között előállított sertés- és marhahúsra, amely folyamatnak technológiai mellékterméke a hígtrágya.

Ez a hígtrágya laboratóriumi vizsgálatokkal megalapozott talajtani szakvélemény alapján jól beilleszthető a növénytermesztés technológiájába, amelynek során a befogadó gazdaság olcsó tápanyagforráshoz jut, anélkül, hogy az elhelyező területen bármiféle negatív változás bekövetkezne.

A talajtani szakvélemény a hígtrágyának nemcsak a tápanyagtartalmát vizsgálja, hanem károsanyag-tartalmát is, valamint összes oldott sótartalmát – ezeken a vizsgálatokon alapul az, hogy a területre milyen mennyiségű hígtrágya helyezhető el. A hígtrágyát befogadó területet az elhelyezés éveiben rendszeresen kontrollálni kell, így elkerülhető a terület túlterhelése, valamint a talajvíz nitrátszennyeződése. Mezőgazdasági területre a szakvélemény alapján csak annyi hígtrágyát szabad kihelyezni, amennyit a rendelet engedélyez, valamint a termesztett növény maradéktalanul hasznosítani tud. A talajtani szakvélemény az esetleges tápanyag-kiegészítésre is javaslatot tesz.

A hígtrágya elhelyezést megalapozó talajtani szakvélemény tartalmazza a hígtrágya beltartalmi vizsgálata mellett az elhelyező terület talajtani és tápanyagvizsgálatát, indokolt esetben a talajvíz összetételét, paramétereit.